Vaskó Péter
Apocalypto – amerikai, 2006. Rendezte: Mel Gibson és Farhad Safinia. Kép: Dean Semmler. Zene: James Horner. Szereplők: Rudy Youngblood (Jaguármancs), Dalia Hernandez (Hét), Jonathan Brewer (Blunted), Morris Birdyellowhead (Sky). Gyártó: Icon Productions / Touchstone Pictures. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 139 perc.
Mel Gibsonnak nem vették kedvét a Passiót ért vádak, miszerint a megváltástörténetet kínzáskatalógussá csupaszította, sőt! Most kapott csak rá a vér ízére, és úgy tűnik, saját stílusára végképp a történelmi misztiko-szado-mazóban lelt rá. A vér szentesíti az eszközt!
Az Apocalyptóban az ifjú bennszülött vadász, Jaguármancs faluját lerohanják a kegyetlen maja harcosok, hogy emberáldozatot vihessenek vérszomjas isteneiknek. De Mancs vadász megúsz, megszök, és vadászni kezd a rá vadászó horgas orrú, pingált, piercingelt rosszarcú majákra (a film kétharmada a szokott kommandósmozi – ágyékkötőben).
A misztikus elem persze itt is csupán egzotikus kellék, és még minimálisabb szerepe van, mint a Passió esetében. Az Apocalypto nem a majákról vagy afféle történelmi parabolaként még csak nem is Irakról szól – ahogy pedig azt a rendező igyekszik erősíteni nyilatkozataival, valamint a filmbe pakolt tolakodó, mérföldes szimbólumokkal, mottókkal és egyéb audiovizuális hordalékkal.
Nem, a film Gibsonnak arról az egyszerű felismeréséről szól, hogy az emberek a szenvedés okozásánál csak a szenvedés szemlélését szeretik jobban. Az újszövetségi Jeruzsálem vagy a maja gyilokváros csak afféle cirkuszi díszletek a húsmetéléshez, csontrepesztéshez, velő-loccsintáshoz. Meglehet, igaza van Gibsonnak: a keresztrefeszítéshez, szívkitépéshez képest minden más úgyis csak mellékkörülmény, homályos közhely, plakátkultúra, amivel nemigen lehet hatni az emberre. Nem is kell hát ilyesmivel pepecselni, a történelmi és kulturális összefüggésrendszer csak locsogás, pár előítélettel felskiccelhető, a málló hús és a tépett véna viszont örök. Az Apocalyptót azonban nem tompítja efféle (ön)irónia, és ez a vérmedt komolyság teszi még szomorúbbá és nyilvánvalóbbá a filmben az erőszakábrázolás üres öncélúságát. (És akkor még nem is beszéltünk a film végén lévő vörös, illetve „fehér” farokról.)
Micsoda fordulat: míg pár évtizede a periférián kiváló kannibál- és zombi-filmek készültek erős társadalomkritikai éllel, addig ma egy társadalomkrtitikusnak hazudott, laposan művészkedő gore-giccs a mainstream sikerdarab!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/02 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8893 |
