Vincze Teréz
Bizarr és szatirikus utazás nagy Oroszország mélyére.
Ilja Krzsanovszkij orosz rendező első játékfilmje, a 4 kompromisszumoktól mentes darab. Mint ilyen, rendkívül figyelemre méltó alkotás, és a 2006-os Titanic Filmfesztiválon valószínűleg éppen ezért is nyerhette el a zsűri fődíját. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy hibátlan volna, kompromisszummentessége ugyanis legalább annyit árt a filmnek, mint amennyit használ.
A film forgatókönyvét – a tabukkal kapcsolatos kompromisszumképtelenségéről egyébként is hírhedt – Vlagyimir Szorokin jegyzi. Magyarul is olvasható regényeinek (Kékháj, Jég) ismerői a film világképében és motívumaiban számos ismerős elemre lelhetnek, s a filmet is bizonnyal érdekesnek találják majd. Én mindenesetre kifejezetten a „szorokinságot” érzem a mű egyik fő erősségének, s amikor ez hirtelen (nagyjából a film felénél) visszaszorulni-átalakulni látszik, a történet sokkal erőtlenebbé válik, amit a rendezés némi bombasztikummal és feltűnősködéssel próbál ellensúlyozni.
A Szorokintól származó irodalmi matéria mellett a film további erényeiből és izgalmas motívumaiból szinte mindet vissza lehet vezetni jelentős filmes elődökre – mintha az első filmes alkotó főhajtásai lennének ezek példaképei előtt. A film négyes szám iránti vonzalmának láttán már szinte nem is érzem véletlennek, hogy szerintem éppen négy nagy rendezőt idéz meg Krzsanovszkij.
A film kezdő képein egy kísértetiesen kivilágított moszkvai utcát látunk, ami egyszerre arisztokratikus a környező házak architektúrája, ugyanakkor lehangoló a képen bóklászó kóbor kutyák miatt. E képsor tagadhatatlan párdarabja (1) Peter Greenaway A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című filmje kezdő jelenetének, s méltó bevezetés egy ahhoz hasonlóan szürreális történetbe. Greenaway szellemét persze a film számmisztikája is megidézi – mely itt elsősorban a négyes számhoz kötődik, bár ennek valójában nincs olyan fontos szervező ereje, mint ahogy azt a cím sugallja. A szürreális felütés után a film röviden bemutatja három főszereplőjét: egy húsfeldolgozó cég igazgatóját, egy prostituáltat és egy zongorahangolót. A film első felét lényegében e három szereplő találkozása teszi ki egy üres éjszakai bárban, ahol hazugságokat mesélnek egymásnak arról, hogy mivel foglalkoznak. E történetek önmagukban is nagyszerű, abszurd Szorokin-remeklések, s a felütés teremtette szürreális hangulatot az orosz emberklónozási programról, a közérzetjavító japán irodai csodakészülékről és az orosz elnök ásványvíz- és pezsgőfogyasztási szokásairól folyó eszmecsere remekül fokozza tovább. A három főszereplőt ezután egy rövid ideig párhuzamosan követjük magánéletüknek még a kitalált sztoriknál is abszurdabb világába. A húsfeldolgozót kísérteties hangulatú otthonában furcsa apja várja, a zongorahangoló kafkai körülmények között munkatáborba kerül, a prostituált pedig halott nővére temetésére indul egy távoli kis faluba.
A lánynak a várost elhagyó groteszk vonatutazása, majd az ezt követő, csak (2) Tarr Béla-i mértékkel – vagyis a Sátántangó irdatlan pusztai meneteléseivel – mérhető gyaloglása azonban lényegében nemcsak a civilizációból, de a film párhuzamos történetszálainak szövedékéből is kivezet. A nagy Oroszország isten háta mögötti, mitikus világába, a szakralitás és a puszta létezés új és más dimenziójába jutunk. Lehetetlen nem észrevennünk, hogy (3) Tarkovszkij Zónájának istentelen változata ez, ahol nem a csendes áhítat és elmélkedés, hanem a féktelen, disznózsírban és vodkában tocsogó bacchanália uralkodik. Az orosz falucska valódi lakóival, egy csapat idős nénikével felvett korhatáros jellegű mulatozás oly zsigeri erejű és megismételhetetlen filmi alapanyagot eredményezett, hogy a rendező érezhetően képtelen volt ezt a részt kicsit arányosabbra szabni, aminek következtében a másik két szereplőhöz kapcsolódó történetszálak a filmnek e második felében már csak jelzésszerűen villannak fel – amiért nagyon nagy kár.
A második rész féktelen tobzódása ugyanakkor (4) Dusan Makavejev Sweet Movie-ját idézi, és nem csak azért, mert az öreg nénikék az asztalra szaró hippik méltó XXI. századi orosz vetélytársai, hanem mert a XX. század második felének egyik legfontosabb történeti-enciklopédikus igényű filmje éppen Makavejev műve, és ebben Krzsanovszkij is a nyomába szegődik: a kortárs (nem csak orosz) történelem kegyetlenül kritikus hangú parabolája kíván lenni. Nem teljesen sikertelen próbálkozás, de makavejevi mércével mérve jóindulattal is csak egy gyenge négyes alá.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/02 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8891 |
