Takács Ferenc
Amit Frears művel – istenkísértés: a nyilvánosság szférájában élő emberkről játékfilmet készít, kvázi dokumentarista modorban.
Karácsony táján vetítették az egyik televízióban Stephen Poliakoff 2003-ban készült két részes tv-filmjét, Az elfelejtett herceget. A jeles drámaíró és filmrendező munkája az angol királyi család egy jószerivel teljesen elfelejtett tagjának alakját ásta elő a feledésből: János hercegét, V. György király és Mária királyné legkisebb fiát, aki – epilepsziában és autizmusban szenvedvén – a nyilvánosság elől elzártan és családjától elválasztva élte le tragikusan rövid, 1905-től 1919-ig tartó életét. Ez az időszak persze kataklizmatikus politikai és társadalmi változások kora volt szerte Európában és a nagyvilágban. Az első világháború elpusztította a régi Európát, és pontot tett a földrész uralkodó dinasztiáinak a történetére is: elvesztették trónjukat-országaikat a Habsburgok és a Hohenzollernek, a Romanovokkal – V. György királynak és családjának a közeli rokonaival – pedig fizikailag is végzett a forradalmi erőszak. Csupán az angol királyi ház maradt fenn a nagy dinasztiák közül, de – amint ezt Poliakoff filmje igen pontosan és érzékletesen bemutatja – György királynak is el kellett viselnie némi – persze uralkodói szemmel nézve mindenképpen botrányos – megaláztatást: a németekkel háborúzó nemzet közvéleményének a nyomására és miniszterelnöke tanácsát megfogadva „Mountbatten”-re, illetve „Windsor-ház”-ra „angolosították” az uralkodó és a dinasztia eredetileg német nevét (Battenberg, illetve Szász-Koburg-Gotha-ház). Először fordult elő Anglia modern kori történetében, hogy az uralkodó engedelmeskedett a népnek s nem fordítva; s először fordult elő, hogy a „nép” – persze választott közvetítői útján – beleszólt királya magánéletébe és legszemélyesebb dolgaiba.
Stephen Frears új filmje, A királynő V. György király unokájáról, II. Erzsébetről szól, s – érdekes párhuzamként Poliakoff filmjével – a nagyatyai kényszerű névváltoztatáshoz igen hasonló epizódra összpontosít a jelenlegi angol uralkodó életében: arra az immár tíz évvel ezelőtti hétre 1997 augusztusában, amely a trónörökös Károly herceg elvált feleségének, Diána hercegnőnek a halála és a temetése között telt el. A halálesetre, amelynek (egyik) oka a média volt, s amelyet ugyanez a média aztán modern tündérmesévé stilizált fel világfogyasztásra, benne az állami temetéssel, amelyet élő adásban sugárzott a világ majd minden televíziója, nyilván sokan emlékeznek, de a film kedvéért nem árt felidézni néhány fontos részletet. Közöttük elsősorban azt, hogy miként fogadta Erzsébet királynő és a királyi család a halálhírt, s hogyan „kezelte” az udvar az egész ügyet. Diánát ekkor már nagyon nem szerették: a hercegnő korábban egy tévé-interjúban kiteregette a család érzelmi szennyesét, utolsó éveiben pedig egyre inkább a nemzetközi jet set léha életét élte, együtt dúsgazdag arab playboy-szeretőjével. A család szemében botránykő volt, a válással pedig megszűnt királyi családtag-státusa is (azaz igazából nem járt ki neki a nyilvános állami temetés).
Az éppen Balmoralban, a skóciai királyi kastélyban tartózkodó királynő először – ahogy mondani szokás – „nem kommentálta” az ügyet, majd úgy nyilatkozott, hogy a temetés Diána családjának a magánügye, mint ahogy a gyász – elsősorban a hercegnő két fiáé – sem tartozik a nyilvánosságra. De Londonban közben kitört a tömeghisztéria: gyászolók tömege gyűlt össze a Buckingham-palota kertjének főkapuja előtt, a mázsaszám odahordott virágok halmával szinte elbarikádozták az épületet (még az őrségváltást is át kellett irányítani a palotakert Északi Kapujához), éjszakánként gyászolók tucatjai virrasztottak mécsesek lángja mellett a virághegy tövében. S a tömeg hamarosan kérdezni, majd követelőzni kezdett: miért hallgat a királynő, miért nem nyilvánít részvétet, hogy lehet ennyire szívtelen, miért nem osztozik népe gyászában, miért marad Balmoralban, miért nem vonják fel és eresztik félárbocra a királyi zászlót a palota tetején. A média aztán rögtön dübörgő kórussá erősítette fel ezeket a hangokat: az újságok szalagcímei és a tv-tudósítások szinte kivétel nélkül azt sugallták, hol rejtettebb, hol nyíltabb, hol pedig keményen egyértelmű formában, hogy törés állt be az uralkodó és a nemzet viszonyában. Azaz Diána halála kisebbfajta közjogi válságot – vagy legalábbis egy ilyen válság média-simulacrumát, afféle reality show-változatát – produkálta.
A helyzetet bonyolította, hogy májusban, alig pár hónappal a párizsi autóbaleset előtt kapott miniszterelnöki megbízást II. Erzsébettől a tizennyolc éves konzervatív kormányzásra elsöprő munkáspárti választási győzelemmel pontot tevő Tony Blair. A New Labour, a modernizáló baloldaliság fiatal és lendületes ügyvivője a választási hadjárat során sokat beszélt „az elavult intézmények megreformálásának vagy megszüntetésének” a szükségességéről, csapatának több tagja, beleértve feleségét is, nyilvánosan hangot adott áramvonalasan királyság-ellenes nézeteknek, úgyhogy akinek volt füle a hallásra, tudhatta, hogy Blairék nemigen bánnák, ha a monarchikus berendezkedés belátható időn belül átadná a helyét valamiféle Brit Szövetségi Köztársaságnak. A királynő ellen forduló közhangulatot így akár a sors váratlan adományának, a szerencsétlenül járt Diána hercegnő síron túlról érkező búcsúajándékának tekinthették; az ilyesmire kihegyezett Blair sietett is lenyilatkozni a médiának, hogy Diánában az ország a people’s princess-t, „a nép hercegnőjét” veszítette el (szemben a többi, még életben levő herceggel és hercegnővel, akik ezek szerint nyilván népidegenek).
Nos, Frears filmje pontosan erről szól: II. Erzsébetről és Tony Blairről. Címe ezért kissé pontatlan: amit látunk, annak A királynő és miniszterelnöke lenne a pontos címe. Kettőjük történetét látjuk: két család és két otthon között ingázunk ide-oda. Az egyik a királyi família és az udvartartás világa: kastélyok kriptamélye, hű és alázatos szolgák mindenfelé, pontos és hagyományok kötötte napirend. A másik a miniszterelnöké, családjáé és munkatársaié: itt mindenki tegeződik mindenkivel (azaz keresztnevén szólítja a másikat), Blairné dolgozó nő (ügyvéd), a miniszterelnökkel felváltva mosogatnak, de a tanácsadók, beszédírók, titkárnők között is hasonló módon tombol az egyenlőség, ingujj de rigueur.
A történet – Peter Morgan remek forgatókönyve –, ha úgy vesszük, áttetszően egyszerű, ha úgy vesszük, rejtetten bonyolult. Blair pontosan érzékelte a tömeghangulatot és a média hatalmát (a halálhír hallatán állítólag elsőként Murdoch-kel, a mindenható brit sajtócézárral konzultált), Diána halálát gondosan a maga népszerűsítésére, mintegy a választási győzelem konfirmálására használta ki, mégpedig sikerrel: könnyekkel spékelt, kiszámítottan elcsukló hangon előadott televíziós gyásznyilatkozata nyomán a temetés előtti napokban az újságok már azt írták róla, hogy népszerűbb, mint Churchill. Ám a hirtelen támadt monarchiaellenes hangulatot nem kívánta kiaknázni. Először talán számításból, később talán a királynő iránt felébredő rokonszenvből – Frears előadásában a jelek szerint így történt a dolog – úgy döntött, hogy segít a megtépázott tekintély helyreállításában: addig győzködött, ameddig meggyőzte a királynőt a személyes részvétnyilvánítás és a nyilvános állami temetés szükségességéről a királyság intézményének a fennmaradása érdekében.
A királynő pedig – ellenérzéseit legyűrve s a számára nyilván megalázó helyzet ódiumát vállalva – végül meggyőzte magát: igen, változnak az értékek, és alkalmazkodni kell a változásokhoz; igen, Diána képes volt kiszabadulni abból a világból, amelyben én élek – és uralkodom – immár negyvennégy, jórészt örömtelen éve; igen, meg kell tennem, amit tizedik miniszterelnököm (Winston Churchill volt az első) kér – sőt követel – tőlem: szólnom kell, és együtt kell gyászolni népemmel, még ha ezt se testem, se lelkem nem kívánja. Így is tesz. A média persze rögtön paríroz: a törés az uralkodó és a nemzet viszonyában, íme, begyógyult.
Amit Frears ebben a filmben művel, természetesen istenkísértés, mégpedig halmazatilag. Kezdve a műfajon: élő személyekről, a nyilvánosság szférájában működő, jelentős részben tényszerűen is ellenőrizhető életű emberekről játékfilmet csinálni, ráadásul kvázi-dokumentarista modorban, ahol – a halott Diána kivételével, aki saját (azaz média archiválta) személyében szerepel –, mindenki mást színész játszik, mégpedig életbeli mintájához fizikailag közelesen hasonlóra maszkírozva, borotvaél-mutatvány, hiszen végig ott kísért a komikum. Az „életből ismert” alak hiteles eljátszását paraszthajszál választja el a komikus imitációtól, a szerepet belülről felépítő színészt a külsődleges eszközökkel dolgozó parodistától. Frearsnek – és színészeinek, legelsősorban a II. Erzsébetet alakító Helen Mirrennek – mégis sikerül a mutatvány: folyvást ott vagyunk a szatíra közelében, lépten-nyomon elfog az érzés, hogy most tulajdonképpen el kellene kezdenünk röhögni a dolgon, de aztán mégsem nevetünk, mert látjuk, hogy a rendező maga is képes volt ellenállni – a saját poénjainak.
Komoly és fair munka lett így a film. Rokonszenv és ellenszenv rendesen – és voltaképp igen paradox módon – van kiporciózva benne, úgyhogy a végén már üdvösen nem is tudjuk, hogy kit kell (jobban) szeretnünk (utálnunk), a szegény öregasszonyt a Buckingham-palotában, aki végül is csak elsírja magát (igaz, nekünk, nézőknek hátat fordítva) vagy Margaret Thatcher legjobb szocialista tanítványát (a mostani Bush-bubus yuppie-t) a Downing Streetről, aki – tudjuk meg filmbeli feleségétől – semmiben sem különbözik minden eddigi munkáspárti miniszterelnöktől, hiszen „a végén ő is csak belehabarodott a királynőbe”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/02 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8889 |
