Reményi József Tamás
A Régimódi történet konfliktusai és lélektani vizsgálódásai a Büszkeség és balítélet dramaturgiáját igénylik.
Mit lehet kezdeni egy olyan nõvel, akinek ábrándos éjszakán a Tejútról az eladható tej jut eszébe? És mit kezdhet e nõ olyan férfiakkal, akiknek teljességgel ismeretlen a megélhetés, az áru fogalma, s gyermekien kérdezhetik: „Mit keresne a mi lekvárunk Fiuméban?” Ne válaszoljunk elhamarkodottan, hisz telve a világ össze nem illõ emberpárokkal, akik a legkülönbözõbb okokból mégis egybekapcsolták az életüket. Az õ titkukat nyomozta Szabó Magda a Régimódi történetben, noha éppen három évtizeddel ezelõtti regényének nagy sikere nem elsõsorban a lélektani feladványnak szólt, hanem az úgynevezett „magántörténelem” fölfedezésének, a hivatalos történetszemlélettel s egyáltalán a makrotörténésekkel és makrohazugságokkal szemben a személyes históriák iránti érdeklõdésnek. Szabó Magda ugyanis hõseit egy rég eltûnt világ kulisszái közt szemlélte, a Bach-korszaktól az elsõ világháborúig, s rideg nõalakja a racionális polgárság, álomittas hímjei pedig a pusztuló dzsentriréteg közös magyar tragédiáját képviselték. A Régimódi történet családregény, de annak éppen hogy nem régimódi. Szabó Magda kétszeresen is dominál benne: a szerzõ beszél hozzánk, amint gyûjt, összefüggéseket keres és kommentál, s személyében egy leányt figyelhetünk, amint édesanyja rejtélyes mondatától („Eleven szülõk árvája voltam”) elindul idõben vissza, a déd- és ükszülõk felé. Ám a regény idõrendet nem tart, a síkokat a nyomozás logikája szerint keveri. Dialógust egyáltalán nem találni benne, minden kimondott szó függõ beszédben vagy emblémaként önállósultan áll, a jelenetekrõl gyakran csupán effélét olvashatunk: „Rickl Mária és Gacsáryné találkozása rekonstruálható.” Dramatizált formában, színházban és mozgóképen azonban ezeket a dialógusokat, jeleneteket meg kell írni. Ahhoz pedig, hogy egy hatszot ötven perces tévésorozat megálljon a lábán, a Régimódi történet láncolatszerû konfliktusai és lélektani vizsgálódásai a képernyõn lineáris építkezést kívánnak, s mintha a Büszkeség és balítélet dramaturgiáját igényelnék. És valóban, az alkotóktól a Jane Austen-sorozat ambíciója nem is állt távol. A Tejút józan szemlélõjét, Rickl Máriát, a debreceni nagykereskedõ lányát alkata és neveltetése ellenére leveszi a lábáról Jablonczay Kálmán, a békési nemesúr, Árpád vezér valahányadik leszármazottja. Bereményi filmjében ennek a nem is egyszeri szédületnek – hiszen késõbb a megkeményedett lelkû asszony sem tud neki ellenállni – egyszerre van pszichés és társadalmi következménye: a bukott szabadságharcban, önfeledt életképtelenségben, betegségekben elroncsolódó Jablonczayak pusztulásba rántják magukkal a Rickl-ágat is. Akit ennek a haláltáncnak a forgószele elér, szerencsétlenné lesz; vagy úgy, hogy elhullik, vagy úgy, hogy talpon marad. Mifelénk az emancipáció ezért termett magányos, munkába temetett és temetkezõ nõket a huszadik századra. Rickl Máriától Jablonczay Lenkéig és Gizelláig. E haláltánc ábrázolásának nagy veszélye a képeskönyv vonzása, amelynek a forgatókönyvírók is, az operatõr Kardos Sándor is s mindenekelõtt a rendezõ, Bereményi Géza nagyvonalúan elenáll. A Monarchia tágas pompája csak távoli információ, a miliõnek nem szépsége, hanem groteszk izzása van, akárcsak a regényben, és a történet egy kamaradarab színpadán játszódik, épp annyi couleur locale-lal, amennyi szükséges. Nem ironikusan, hanem õszinte szomorúsággal teszem hozzá, hogy e puritanizmus persze a forgatás anyagi feltételeinek szerénységével elegyes, ami nem is annyira a kulisszák, kellékek, helyszínek választékában, mint inkább az idõhiányban, jó néhány jelenet elkapkodottságában, elnagyoltságában kárhoztatható. (Egyetlen, jellemzõ példa: Nagy Ervin arcáról Cserhalmi Györgyére áttûnve még csak-csak megérteti velünk a kép, hogy telnek-múlnak az évek Jablonczay Kálmán életében, az egyébként kitûnõ Egri Kati viszont némi zavart okozva bukkan fel Gubás Gabi helyett hirtelen idõs Máriaként.) A Régimódi történet tévés változata tehát folytatásos kamaradarab, amelyben az eredeti oknyomozást a Bereményi-életmû szinte valamennyi jellemzõ motívumának analízise váltja föl. Jobbnál jobb színészeivel Bereményi ismét eljátszattja, milyen is az a közeg, amelyben idõtlen idõk óta csak megszállottan, egyfajta egzaltált eltökéltséggel lehet tenni valamit, a poézis azonos a felelõtlenséggel, és amelyben – tán épp ezért – folyamatosan zajlik férfi és nõ keserves szerepcseréje. S e látlelet révén valóban létrjön a találkozás Szabó Magdával.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/01 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8870 |
