Takács Ferenc
Jindabyne – amerikai, 2006. Rendezte: Ray Lawrence. Írta: Raymond Carver mûvébõl Beatrix Christian. Kép: David Williamson. Zene: Paul Kelly és Dan Luscombe. Szereplõk: Laura Linney (Claire), Gabriel Byrne (Stewart), Chris Haywood (Gregory), Deborrah-Lee Furness (Jude). Gyártó: April Films. Forgalmazó: Cirkofilm. Feliratos. 123 perc.
Négy cimbora horgászni megy, ám a régen várt expedíció kellemetlen fordulatot vesz: az idilli természeti környezetben, a pisztrángos tóban holttestre akadnak, egy meggyilkolt fiatal lány hullájára. Ám ahelyett, hogy tennék az ilyenkor automatikusan kötelezõt – mihamarább értesítenék a rendõrséget –, maradnak, a hullát damillal kikötik, nehogy elsodorja a víz, majd önfeledten átadják magukat a horgászat örömteli izgalmainak. Majd mikor végül hazatérnek, maguk sem tudják az okát és magyarázatát, miért cselekedtek így.
A történet – eredetileg az amerikai minimalista próza mesterének, Raymond Carvernek (1938–1988) az elbeszélése – Robert Altman (1925–2006) Rövidre vágvájából ismerõs, a film egymásba fogazódó kis narratíváinak egyike. Ray Lawrence-nek volt bátorsága újra filmet csinálni az elbeszélésbõl – részben persze afféle tanítványi tisztelgésként is a mester elõtt: már 2001-es Lantana címû filmjébõl, ebbõl a kiváló munkából is kiviláglott, hogy az ausztrál rendezõ sokat tanult Altmantól. S nem csupán technikailag (az életszerû esetlegességek részletezõ taglalásában és az irányított rögtönzés színészvezetési módszerében), hanem világlátás terén is: a rutinlétrõl, amely a külsõ és a belsõ káoszt, a mindennapi létezés dermesztõ borzalmait elfojtja, s a létezést értelmes renddé hazudva vigasztalja magát, a rendezõ szemlátomást Altman útmutatásait követve szerezte be a maga – sajátosan és markánsan ausztrál – tapasztalatait.
A film egyébként bátran és hatásosan átírja Carvert is, Altmant is. Újraírja ausztrál kisvárosi történetté: Jindabyne-beli férjek-feleségek-gyerekek látszólag békés és normális, valójában mindenféle szörnyûséget, bevallatlan félelmeket és elgyászolatlan veszteségeket rejtõ életének mikropszichológiai tanulmányává. S továbbírja: hõseit a tájba helyezi, ember és természet viszonyáról példálózik, s politika-pszichológiailag is kiegészíti az eredeti történetet, ugyanis az áldozatot nála – akinek gyilkosa, bár mindenki, a nézõt is beleértve, ismeri õt, sohasem leplezõdik le – egy bennszülött-õshonos „fekete” lány, így Jindabyne fojtott feszültségeinek hevéhez a faji konfliktus is hozzáadja a maga kalóriáit.
Visszafogott, elhallgatásokkal-csendekkel dolgozó, pontos és fegyelmezett film a Jindabyne. Nyugalmas külsejének a mélyén szörnyû robbanás érik – de végül, kicsit talán váratlanul, a gyász és a megbocsátás valamiféle feloldást hoz a városka lakóinak, fehérnek-feketének egyaránt, bár nyilván nem egyformán. Jeles munka, a Lantana méltó folytatása, sorban kapja a díjakat, mint a korábbi film: rendezõjének neve immár stabilan a „kötelezõ” listán szerepel.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/01 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8860 |
