Schreiber András
Milyen a jövő Budapestje? Ha a választ a moziban keressük, nincs okunk bizakodásra.
„Mit gondolsz, milyen lesz Budapest húsz év múlva?” Ma is biztosan nebulók ezreit gyötrik efféle kérdésekkel az iskolában. Én úgy tízéves lehettem, amikor egyoldalas fogalmazást kellett írnom, milyennek képzelem – az akkor még persze nagyon is távolinak tűnő – jövőt. Nem nagyon izgatott a kérdés, ugyanis pontosan tudtam, hogy a jövő milyen lesz: olyan, mint a moziban, csak persze ki kell várni, hogy a házak négyszázemeletesre nőjenek, és a troli is sugárhajtású legyen. Akkoriban a Gorkij-fasorban laktunk, értelemszerűen a Városligetbe képzeltem tehát Butópia szívét, s ha lehunytam a szemem, végig a fasoron, tovább a „Maján”, egészen a Deák Ferenc térig és még azon is túl, acélszerkezetes felhőkarcolók közt cikázó 70-es trolibuszokat láttam.
Tizenhét éves voltam, amikor elköltöztünk a környékről. Azóta ritkán járok arrafelé, így aztán mindig megdöbbent, amit ott látok. No nem a felhőkarcolók hiánya fáj, sőt. Az ominózus húsz év elteltével megnyugtat, hogy nem kell Ben Johnsonnak lennem, ha utol akarom érni a trolit, vagy hogy felkapaszkodjak a 125-ik emeletre, nem is beszélve a monstre épületek nyomasztó képéről. Azonban gyermekkorom – metropolisz-utópiákon nyugvó – városvíziója sem lehetett volna annyira sivár, mint a valóság. Hová tűnt a fasor?! A teljes utcanevet le kellett volna cserélni. Városligeti parkolóutca: öles gesztenyék és platánok helyett autók sorakoznak, míg a szem ellát.
Ha kiteszem a lábam Budapest utcáira vagy bekapcsolom a televíziót, gyakran a ritka Budapest-fantáziák egyike, Monory M. András filmje, a Meteo jut eszembe, amely tizenöt év múltán is, amikor már azt gondolnánk, réges-rég idejétmúlt, rárímel a jelen valóságára, és felvillant egy lehetséges közeljövőt. A bizonytalanságét, a lidérces álmokét, a káoszét. Vajon az apokalipszis előtt vagy után vagyunk? A prosperáló város, az épülő üvegpaloták, bevásárló- és kultúrközpontok, lakóparkok mellett van egy másik Budapest is, és sokunknak tűnhet úgy, ez a nagyobb. Ez a másik Budapest nem fel-, hanem leépül. Ez a Meteo Budapestje, a „nagyváros labirintusában tekergő patkányoké”, a tömegpszichózisé, az elhagyott gyárépületeké, aluljáróké, omladozó házaké. A Meteo víziója azért rettenetesen nyugtalanító, mert nem a távoli, az elképzelt jövőben játszódik, hanem a folyamatos jelen bármely tetszőleges pontjának egyik lehetséges elágazása.
Arra például kicsi az esély (persze azért még megeshet), hogy 2017-re Budapest, és ezzel együtt Magyarország irányítását átveszi a Dohányzók Társadalma, élén a Miniszterelnöki Orvosdoktorral és liberalizálva az összes létező könnyű- és keménydrogot, leszámolnak a bűnözéssel, korrupcióval, és boldog révületben operálják ki a nemdohányzók egészséges szerveit. Fiath András Veszett idők című, a BBS-ben forgatott játékfilmje tulajdonképpen nem is Budapesten, hanem a helyén elterülő Dunacityben játszódik, mégis a stilizált Pest minden részletében felismerhető – legalábbis az 1999-es állapot szerint. A Veszett időkben csak a társadalom változik, a díszletek egyáltalán nem. Miért is kellene nekik? Egy dependens társadalom nem túl gyakran épít újat, hiába a sok konstruktív LSD-álom, mire kijönnek a bódulatból, oda a megannyi kitűnő ötlet.
Monumentális budapesti kulisszákat eddig csak Ferenczfy Kovács Attila látványtervező álmodott, Janisch Attila Lélekvesztő című filmtervéhez. Meglepő, hogy a Madách tér és az Astoria épületeire „felhúzott” futurista Metropolisz egyszerre idéz fejlődést, virágzást és – nyomorúságos bűneink mellett – idézi a múltat is. Persze nem Budapest esetében, itt efféle épületek még nem teremtek (hacsak privát fantáziánkban nem), de F. Kovács Attila képeit nézegetve eszünkbe juthat Radio-City vagy Bob Kane Gotham Cityje. Ha Gotham Cityre és bűneire gondolunk, akkor rá kell eszmélnünk, előbb-utóbb elő kell keríteni egy budapesti Batmant – nyakunkig ér a szemét, itt már csak szuperhősök segíthetnek.
Pálfi György alkotott efféle városhőst az Ikarusz vs Táltosemberben (a Jött egy busz című szkeccsfilm epizódja): a nappal átlagos budapesti családapa éjjel különleges képességekkel bíró Táltosember, a városlakókat fenyegető Daidalosz és a nyolckeréken támadó Ikarusz méltó ellenfele, a rend rettenthetetlen őre. Miután kiirtottuk a mumust a padlásról, és már nem félünk a farkastól, ismét ott tartunk, annyira elviselhetetlenül szorongunk, hogy muszáj újabb legendákat teremtenünk, mielőtt egymásnak esnénk. A Táltosember és Ujj Mészáros Károly Gumiembere (aki egyébként épp a Táltosember ellentettje, gyenge és sérülékeny, ráadásul az emberek kitaszítják maguk közül, csak egy kisfiú segít rajta) megnyugtatásunkra születtek, városi hősök, felette állnak a Meteo „nagyvárosi patkányainak”, a Veszett idők drogtól megkattant társadalmának. Kár, hogy utóbbiakkal ellentétben nem léteznek, csak a fantáziánkban.
A Lélekvesztő múltat, jelent, jövőt idéző várostervét vizsgálva az ember szeme óhatatlanul keresni kezdi a közlekedési eszközöket. A fotomontázson persze autókat is látni, de sehol egy tömegközlekedésre is alkalmas jármű, pedig a nagyváros forgalmához az is dukál, például egy formatervezett villamos. Kíváncsiságból F. Kovács Attila képeihez néztem egy hernyószerű Combinót, de valahogy nem passzolt a képbe. Sokkal inkább a bezúzását váró ötvenéves Ganz UV. Nem a jövő-, hanem a valószerűségen a hangsúly. Ugyanígy illeszkedik a Lélekvesztő képzelt Budapestjéhez a metró és persze a Kontroll föld alatt lakói (a felszín alatti sajátos, szürreális metró-polisz). És vajon milyen utakon dübörögne az Astoria felé a forgalom? Vagy továbbra is csak araszolna az autó-konvoj a Károly körúton és a Kossuth Lajos utcán? Esetleg a két út nem is keresztezné egymást, hanem egyszerűen, egy felüljárónak köszönhetően, átbújnának egymás alatt, mint dr. Acsay László és Masirevich György „szalagrendszerű” sávos város tervén? Vagy a Budapest négy sarkán megvalósult új városközpontoknak és az azokat egymással összekötő korszerű utaknak köszönhetően a Belváros forgalmát sikerülne tehermentesíteni, ahogy azt Jánosvölgyi Münnich Aladár elgondolta? Acsayék és Jánosvölgyi Münnich terve is a második világháború utáni újjáépítés fővárosi pályázatára érkezett, egyikből se lett semmi, pedig az Astoriát is érintő, az Opera és az Uránia közé tervezett új sugárút vagy a Károly körút forgalmát a magasba terelő felüljárók kitűnően illeszkednének F. Kovács Attila várostervéhez.
A Meteo és a Veszett idők is fogyasztói társadalmat ábrázol. Fiath filmjében ez persze a drogfogyasztásban merül ki, de a Meteóban feketéznek térdrogyásig, felzabálnak mindent, mielőtt elérkezne a végítélet. A mai Budapesten is mintha igazi nyüzsgés már csak a forgalomban és a bevásárlóközpontokban lenne. (Utoljára talán a lakótelepek szaporodtak ily látványosan, a pestszentlőrinci KISZ-teleptől Békásmegyerig.) Na igen, a plázák a város új mini-központjai, megannyi City Center, körülötte üvegburkolatú irodaházak, megannyi mini-Bábel. Létezhet-e „világváros” toronyházak, felhőkarcolók nélkül? Az egyre szegregáltabb Budapest egyre merészebben álmodik, túl az emberléptékű város határain.
Merné csak valaki megkérdezni a Meteo hőseitől, Verőtől és Berlioztól, milyen lesz Budapest húsz év múlva... Felhőcske is csak bámulna maga elé révetegen. Milyen a jövő Budapestje? Ha a választ a moziban keressük, nincs okunk bizakodásra.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/01 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8855 |
