Dániel Ferenc
A város szövedéke mindig fölfeslik valahol. Hol filmen, hol prózában meg persze a valóságban is.
Budapest kiterjedt település: térben és időben egyaránt, ezek a komponensek – ahogyan Mészöly Miklós Film című maradandónak tetsző regényében leírja és ábrázolja – hálóként vetülnek egymásra. Bonyolult szövésű alkotóelemekre kell gondolnunk – sejteti az író –, tarka szőttesre, van is meg nincs is benne elmerendszer. A szerző felvevőgépével a historikumot akarja becserkészni, rögzíteni, hogy legalább keretet szabjon a tárgynak, és az „új regény” szabta történetnek.
Vegyünk egy Mészölynek mindenkor kedvére való „anyagi példát”: szerinte 1912-t írhatnánk, a véres csütörtökként elhíresült fővárosi lázongásos nap eseményei zajlanak, rendőrlovas-rohamokkal, valamint a törésbe, zúzásba belekeveredő falusi fuvarosokkal, mellesleg az ő egyik főhősével, Silióval. Ezen a napon Babits elővárosi magányában empatikus verset írt, de nem akart elegyedni a szörnyű csőcselékkel.
Filmnyelven szólva közeli következik: „lóhúgy csattan a keramitkövezeten”. Mészöly kerülgető poétikai módokon többször utal a vontató állatokra, hogy azután direktül is kimondhassa Huszárik Zoltán és Tóth János Elégia című filmjére utalva: „akkor még Pesten bőviben voltak a lovaknak”. Az utcákat természetes anyagokkal borították. „Keramit” = izgalmasan hangzó új szó, égetett anyag, szinte gyémántkeménységű. Még az idegenszerű kalligráfikus látványa is. Egy író hódol vele mozgóképművész barátai előtt, egyszersmind húggyal vagy anélkül betársul a moziba. Az ő próza-kamerája, mint a kinematográfusoké, szintén városias és rurális.
A mai gépkocsiáradatban a kátyúk miatt átkozódó autósok viszont cseppet sem veszik figyelembe, hogy a város úthálózatát bazaltkockákból, keramittéglákból, aszfaltból, iszapaljzatból, különféle úgynevezeztt puffer rétegekből, betonból, ezer mm-es öntöttvas főnyomóvezetékekből préselték össze békés és háborús időszakok anyagszendvicseinek készültekor. Bombák rejtőzködnek még alantabb, s amikor a vízvezető főcső megreped, a lakosok riadozva figyelhetik az alulról támadó kistengert, nem sodorja-e fölfelé az angolszász hadiipar kétmázsás termékét egy váratlan detonációval megfejelve.
Surányi András könnyed kamerákkal csinált mozit Mészöly elbeszéléséből, praktikusan tette túl magát az író históriai, talajmechanikai szenvedelmein, „a lényegre, a történet két ősöreg főszereplőjére összpontosított”. Így nem jártunk jól mozinézői minőségünkben. Budapest maximum díszlet-hátterül szolgált. De megértem, Fellini „Róma-szelvényezései” nyomában kit ne aggasztott volna az epigonizmus balsejtelme? Egy jókora kudarcé?
*
A hazai filmtörténetírás, amennyire ismerem, nem tulajdonított túlzó jelentőséget városrész, ideológia, cselekmény összefüggő normarendszerének. Holott Révai József felügyelete idején szigorúan követelték, hogy a munkásvilág iskolásan idézze vissza a munkásköltők/-írók úgynevezett helyszíneit. Csepel, a Váci út, a Lehel út jellegzetes gyáraival. Prolilakások + épülő új negyedek. Az osztályellenség filmbeli kiváltsága, követelménye volt a budai villanegyedben lakni, a jobb eszpresszókban üzletelni vagy összeesküdni. Szakmai nyelvünkön „kezem-fejem” elítélő ábrázolás volt ez, amelytől Máriássy Félix vagy Fábri Zoltán sem tudott szabadulni. A hetvenes évek Aczél-korszakában, a tematikus csaták árnyékában, mint történetesen a Szerelem kiküzdésekor érte el a rendező, Makk Károly és operatőr társa, Tóth János, hogy a hatalmat már ne birizgálja (talán szemet sem szúrt nekik), hogy a kulcshelyszín = Buda dimbes-dombjai adjanak topográfiai erőt a női főszereplőknek.
*
A Hősök terének modoros történelmi díszletváltásait Jancsó Miklós szedte ironikusan sorba. A BBS ifjoncai: Jeles András, Gazdag Gyula, Tímár Péter, Szirtes András, Wahornék csapata, Erdély Miklós és avantgárdjai meg még sokan mások gyarapodó etűdjeikben érzékeltették, hogy „ez a mi édes-édes Budapestünk” nem is annyira operettes, hanem parodisztikus, gondozatlan, zagyva. Óbuda maradványait szeszélyesen, éppen nem rendszerspecifikusan, hanem kíméletlenül bontogatták. Dacára a városvédő Rádai Mihály jogos morgolódásának. Mándy Iván Teleki terének szürkébb mitológiáját sem vetném egybe Bereményi látomásával. A mozgóképi egyszerűséget díjaznám: „bemegyünk a mellékutcák belső udvaraiba szemlélődni, böngészgetjük a fénylő golyónyomokat, kronológiájukat, tudomásul véve, hogy képtelenek vagyunk kiigazodni történeti eredetükön”. Egy gyors vakolókanál nem tesz különbséget ötvenhat vagy Pest ostroma között.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/01 47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8854 |
