Kolozsi László
A kultúrákat elválasztó határokon a film a legjobb csempészáru. A Goethe Intézet dokumentumfilmsorozata az Örökmozgóban.
A macedón Shutka minden lakosa roma, a filozófia szakon végzett polgármester, a városi tévé bemondója, a gúnárokat viadalra felkészítő Romek és Papa Alfonso, a Kusturica-filmek sztárja is. A „shutka” cigányul szeméttelepet jelent: a település egy szeméttelepre épült még a jugoszláv időkben. Mivel ez a legnagyobb roma település a világon, Shutka szutykos kilincsét egymásnak adják a dokumentumfilmesek.
Egy dokumentumfilmhez ugyanis két dolog kell: téma – vagyis kell találni egy érdekes arcot, mondjuk egy szokatlan foglalkozást űző és arról beszélni is tudó embert és egy helyszínt, különleges és átható színekkel vagy legalább egy göcsörtös, manószerű hársfával – és dráma. „Az ember alapvetően drámai lény” – mondja Joseph Tischner lengyel filozófus. Vagyis: mindenkinek a sorsában vannak drámák, és éppen a drámáink közti különbség tesz bennünket egyéniséggé, ez alakítja ki, formálja a személyiségünket. A drámák, a legtöbbször sorscsapásként megélt szélsőséges helyzetek Tischner szerint nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy boldogok legyünk. A neves amerikai nyelvész, Noam Chomsky írta le először, hogy a nyugati kultúrában élő ember életéből kiveszőben van a dráma, ezért keresi olyan sokszor és olyan szívesen az izgalmakat, az átélhető, és csodálható drámát a moziban. Ezért jár paintballozni, ezért gyárt hullahegyeket a doom kettővel.
Oroszországban még vannak sorsok, mondta egy interjúban a neves karmester, Valerij Gergijev, ez különbözteti meg a jóléti társadalmaktól. Súlyos, egy Tesco magányban, Auchan puhaságban felnőtt európai számára elképzelhetetlen és elviselhetetlen sorsok. A Goethe Intézet Határátlépés című dokumentumfilm-sorozata Jarmark Europa című darabja (rendezte: Minze Tummescheit) olyan orosz nőkről szól, akik négyezer kilométert utaznak kéthetente az orosz Pensából Varsóba, hogy felárért eladjanak pár kacatot, pillanatragasztót, Poljot és Rakéta órákat, cipőfűzőket. Szvetlána, a film egyik hőse, orvos volt, szégyellt volna a saját városában kiállni a placcra, és ott teríteni szét az árukat tartalmazó nejlonszőnyeget, ezért jár inkább Európa legnagyobb piacára, a régi, szocreál stadion helyén kinőtt Jarmarkra. A stadiont felverte a fű, a lelátók rogyadoznak, már alig van valaki, aki emlékszik a régi időkre, a nagygyűlésekre, az ifjúsági bemutatókra. A Jarmark a lengyel gazdaság húzóágazata. Ez a bolhapiac ötszázezer embert foglalkoztat, beleértve a határőröket is, a lengyel gazdaság második legnagyobb forgalmat lebonyolító gazdasági egysége. Szvetlána minden útján lefizet vagy féltucatnyi embert, határőröket, vasutasokat, nincs megütközve sem a korrupción, sem a vonatok állapotán. A fülkében is megfőzi a kvászt, nem roggyant meg a változásoktól, tartás és – bármilyen furcsa – életkedv árad belőle (egyszer ki is mondja: nagyon szeretek élni), mint a shutkai vagányokból, akik török kazettákat gyűjtenek, és versenyeznek, kinek a kazettáján sírja el magát a zsűri. Aki meg tudja hatni a közönséget, annak hatalmas respektje lesz Shutkán. Legalább egy évig, a következő versenyig. Aleksandar Manic dokumentumfilmje (a Verzió filmfesztivál közönségdíjasa) a shutkai érdekes versenyekre, a bajnokokra koncentrál. Papa Alfonzo a legidősebb apa, igaz, nyurga felesége úgy siklik ki folyton az öleléséből, mint egy angolna. A gúnáridomár ráül az állat hátára, hogy a harci lúd lába megedződjön. Shutkán, úgy tűnik, szinte mindenki érdekes, vagyis szinte mindenki világa sajátos, és minden bűze és zsírossága ellenére is lenyűgöző világ.
A kazettagyűjtők valószínűleg számtalan felvételt őriznek azoktól, akik Fatih Akin megkapó dokumentumfilmjének (Át a hídon) szereplői: a török zenészektől. Shutka néhány lakója biztosan elzarándokol néha a Jarmarktra, hogy felesleges, de jól eladható dolgokat beszerezzen.
A szereplők az egyik dokumentumfilmből átjárnak a másik dokumentumfilmbe.
A témáknak (mintha egyre kevesebb téma lenne) vannak részhalmazai, az érdekes helyek egymás mellé kerülnek, a drámákat hordozó emberek alig néhány ismerősre vannak a másiktól.
Akin filmjének legjobb énekese Aynur, a kurd lány: én még ilyen meghatóan, ilyen erővel és nem mellesleg ilyen szépen nem hallottam nőt énekelni: a dalát – ez is szomorú volt, mint minden kurd dal – nem lehetett sírás nélkül kibírni. Ez, a sírás segít csak abban, hogy valamit elhordjunk az egyébként alig elviselhető sorsából. 1990-ig nem csak a kurd zene, de a kurd nyelv is be volt tiltva Törökországban. Csak az EU-csatlakozás reménye hozott enyhülést, csak ez nyitotta meg annyira az országot, hogy látni lehessen, milyen merényleteket követtek el egyes népcsoportok ellen. Orhan Pamuk Nobel-díja ismét az örmények lemészárlására irányította a figyelmet, illetve arra, hogy erről még mindig nem lehet beszélni Törökországban. Akin filmje, ha valaki nem csak a zenét hallja meg belőle, ugyancsak a kisebbségi sorsot idézi fel. Hogyan alakult, változott az elmúlt években ez a sokszínű, egykor sok nép lakta, gazdag kultúrájú város, Isztambul (1893-ban tizenkétmillió török és ötmillió zsidó és keresztény élt Törökországban). 1990 óta, vagyis azóta, hogy Törökország nyitott Európa felé, a nyugati kultúra, pontosabban a tömegkultúra végigsöpört az isztambuli bazárok között, végig az Istiklal Caddesin, egészen a város ázsiai részen fekvő szegénynegyedekig, a külvárosokig jutva. Akin filmjének egyik hőse, Duman, jobban reppel, mint bármelyik európai rapper. Úgy pörög a nyelve, hogy az már nem is ének, hanem attrakció. A film narrátora, az Einstürzende Neubauten együttes vezetője, Alexander Hacke (aki Akin Fallal szemben című filmjében is szerepelt) egy cigány klarinétost elkísér Kesamba, egy cigány faluba, egy esküvőre. A zene ismerős. Nem csak Emir Kusturica filmjeiből. A Fanfare Ciocarliára, vagy a Kocani Orchestrára ugyanúgy hatott a török zene, mint a török zenészekre a balkáni, román vagy szerb zene vagy a nyugati slágerek (a lakodalomban a Bombastik ugyanúgy repertoárdarab, mint a Pacsirta vagy egy Tom Jones-sláger). A zene nem takarja el – hiszen Akin remek rendező – a sorsokat. Az utcán zenélő drogos cimbalmos drámája ott szól a zenéjében. És az is jól látszik, hogy a hatalmas török sztár – a török Korda György, aki filmhősként is híveket szerzett magának, igaz, filmjei a világ legrosszabb filmjei közé tartoznak –, Orhan Gencebay elkényelmesedett, úgy ül öreg hangszerei közt, mint egy kivénhedt, fogatlan macska. Régóta nem történt vele semmi, ami miatt bárki figyelemre méltónak tarthatná. (A bulvárlapok persze nem azért foglalkoznak valakivel, mert valami figyelemre méltó történt vele, hanem azért, mert sztár.)
A Colors magazin Shutkáról szóló számában egy helyes kisfiú azt feleli a kérdésre, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel: német.
A Határátlépés német dokumentumfilmjeit többnyire németekkel együtt néztem végig: mintha féltek volna attól – ez derült ki a beszélgetéseikből –, hogy a német jólét kiöli belőlük a drámára való képességet (és ezt szerették volna a filmekkel felerősíteni), azt a képességet, hogy úgy tudják majd megélni a drámákat, sorsuk legfontosabb eseményeit, hogy gerincesek maradjanak (ne essen folt az erkölcsükön), másrészt, hogy e sorsesemények tanulságait le tudják vonni. Thorsten Trimpop A múlt kis töredéke című filmjének hősnője, a határátlépést megkísérlő és lebukó, volt NDK-s Susanne, azt mondja, minden hasznos volt és fontos. Tanultam belőle. A jó dokumentumfilmhez – azt hiszem, ez kell – nem elég megtalálni a drámát, azt úgy kell bemutatni, hogy ez derüljön ki belőle: az élet minden pillanata, a legszörnyűségesebb is, az indulat pillanatai is, ugyanúgy, mint az ölelés érzése, fontos. Ezért jobb és több Trimpop filmje, mint a dokumentumfilmek többsége. A két határátlépő fiatal 1987-ben Csehszlovákián keresztül akart az NSZK-ba, vagyis a jobb világba jutni, de a fiú, Matthias, megadta magát a határőröknek. Miután bebörtönzik őket, az otthon maradt közös barátot, Susét is elviszi a Stasi. Suse nem a börtönben árulja el őket, hanem a hétköznapokban: hogy magát jobb fényben tüntesse fel, hazudik Susannéról, aki nem is bocsát meg neki. Susanne, amikor véletlenül összefutnak az utcán, rá se pillant. Trimpop tizenhat év után vitte a hőseit életük meghatározó helyszíneire. Az éles fényekkel teli, őszi cseh erdőbe. Az üvegtéglákkal tompított cellákba. A szobába, ahol a vallatásokat végezték. Matthias élete a börtönről szól, turistákat vezet végig fogsága helyszínén, a folyosókon. Susanne eltávolodott a nyomasztó emlékektől. Ő élte meg közös drámájukat a legegészségesebben. A három fiatal végül egy mólón találkozik újra. Trimpop filmje olyan, mint egy Dogma-film: semmi zene, hosszan kitart a kamera egy arc mellett, elidőz a változó vonásokon; a mély csöndek, a dráma csöndjei olykor elviselhetetlenek. Minden fontos. A film végén Susanne eleinte némi nehezteléssel a szemében nézi Susét, aztán felenged, Matthias öröme még bizonytalan, nincsenek körvonalai, nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, amibe a film miatt került. Így hagyja ott őket a kamera: egy igazi drámai pillanatban, a mólón.
A shutkai kis cigányfiú persze nem erről a német létről álmodik. Ő egy olyan országot szeretne, ahol nincs véres vagy komoly dráma, egy olyan országot, ahol csak akkor próbáltatik meg az ember, ha ezt kifejezetten akarja: mint Jörg Adolph hősei (az Akik a csatornát átúszták című filmben). A film a La Manche átúszóiról szól. Azokról, akik megpróbálkoztak a 33 kilométeres távval. Mindkét hőse, az a hatvanöt éves férfi is, aki húsz órát tölt a hideg vízben és a távúszó is, aki hét órán belül akar Doverből Calais-ba jutni, kudarcot vall. Jörg Adolph témája érdekes, de nem lenne a filmjében dráma – ebben biztos vagyok – , ha az idős férfi elérné a francia partokat. Gigantikus erőfeszítése ellenére nem tud kiúszni. Külsőre kicsit hasonlít a jóval elhasználtabb Papa Alfonsóra.
Nincs már éles határ film és film között. Papa Alfonso nekivetkőzik, hogy teljesítse a 33 kilométert, mielőtt lemegy a nap. Szemben, valahol, a német fiatalok már összeölelkeztek. És elindult Shutkában a libaviadal. Dumna már letette a földre jól kiképzett gúnárját.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/01 42-44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8852 |
