Bori Erzsébet
Ha a Verzió Fesztivál vagy a Mediawave dokuválogatása nem hozná közel más országok lakóinak sorsát, a televíziókból ugyan meg nem tudnánk, hogy másutt is van élet a Földön.
Kik vagyunk, hogy vagyunk, hol állunk? Túl ritkán tesszük fel magunknak ezeket a kérdéseket (ha egyáltalán). A válaszhoz elengedhetetlen némi távolodás, már csak a rálátás miatt is. Ami kívülről jön, legyen az bírálat vagy dicséret, hajlamosak vagyunk félresöpörni, amihez mindig kéznél van az elfogultság vádja. Van azonban egy garantáltan bevált módszer: nézzük meg a mások képét arról, kicsodák, hogy vannak, és hol állnak a többiek. Miközben nézzük, hogyan élnek mások, óhatatlanul elkezdünk összehasonlítani, magunkra vonatkoztatni, és már ott is vagyunk a fönti kérdéseknél. Én ezért nézek külföldi dokumentumfilmeket. Mint Móricka, akinek mindenről ugyanaz jut eszébe. Magyarország.
Hazai dokumentumfilmekhez még csak-csak hozzájutunk valahogy, bár e téren sem rózsás a helyzet. Annak képeitől viszont, hogy mi van a világ más részeiben, vállvetve kímél meg bennünket mind a harminc (vagy ötven) tévécsatorna, nevezze bár magát közszolgálatinak, kereskedelminek vagy valaminek a kettő között. A híradók, még ha nem az infotainment jegyében készülnének is (abban készülnek), nem alkalmasak behatóbb tájékozódásra; Irak például évek óta vezető sajtóhír, de van-e a leghalványabb fogalmunk arról, hogy a robbantásoktól pár száz méterre hogyan élnek az emberek? A riportműsorok általános hőse a kétfejű borjú – néha négy, de legtöbbször kétlábú változatban. Az ismeretterjesztő csatornák ugyan az egész bolygót bejárják keresztbe-kasul, a mélytengertől a sztratoszféráig és tovább, de csak simára csiszolt üveggyöngyöket szórnak elénk. (Azzal vigasztalódhatunk, hogy itt legalább az állatokat komolyan veszik.)
Eddig csak a Mediawave és a Titanic dokuszekciója adott valamelyes kitekintést, de immár harmadik éve jelen van a Verzió nemzetközi fesztivál honi változata is, ahol csupa dokumentumfilmet mutatnak be – nem csak a szűken vett emberi jogok vállalt témakörében. Ez az évi 40-50 kortárs darab, bár nem reprezentálhatja a teljes dokutermést, már képet tud mutatni a világról. A válogatás fő csapásirányát a földrajzi és mentális értelemben vett válsággócok adják. Polgárháború, népirtás, éhínség dúlta országok, az emberi élet és méltóság ellen változatos eszközökkel intézett támadások a tágabb és szűkebb közösségen (családon) belül. Kizsákmányolás, ezernyi fajta népbetegség, faji és nemi diszkrimináció, környezetszennyezés, tömegnyomor, ami sokszor halmozottan sújtja a hátrányos térségekben élő embereket. A mozgóképes vádiratoknál látszólag kevésbé fontosak a „normális” országok lakóiról készült életképek. Kérdés persze, mit nevezünk normális országnak. Ahol nincs (polgár-)háború? Ahol szilárd alapokon áll az alkotmányos berendezkedés? Elfogadott a politikai rendszer? Vagy az is feltétel, hogy ne – vagy ne túl sokan – haljanak éhen, fagyjanak halálra? Magyarország normális ország?
Ebben, tartok tőle, ugyanúgy nincs közmegegyezés, mint ezer más kérdésben, de azt bizton állíthatjuk, hogy hazánkról mint európai országról alkotott képünkbe nem fér bele a gyermekszegénység. Egészen máshogy látják ezt a távoli Nepálban, ahol a 9 éves kislány, Punam egyedül vezeti megözvegyült apja háztartását és látja el két kistestvérét. A család a falusi munkanélküliség elől menekülve költözött a városba, albérletük egyetlen helyiségből áll, a ház minden lakója a közös udvari csapot használja. Punam hatkor kel, ételt készít a kicsiknek, és még a lakást is rendbe teszi, mielőtt elindulnak az iskolába, óvodába. Iskola után bevásárlás, főzés, és ez így megy mindennap, szombat kivételével. Húst csak sátoros ünnepen esznek, az apjukat alig látják: hajnali négykor megy el, és késő este ér haza; naponta két műszakot dolgozik a rizsüzemben, hogy fizetni tudják a lakást, az ételt és a havi 1,5 dollárnak megfelelő tandíjat. És most jön a csavar: Punam boldog gyerek, és nem győzi áldani a jó sorsát. Kortársainak többsége ugyanis nem járhat iskolába, hanem ötéves korától dolgozik. A pöttöm gyerekek 9-től 5-ig téglát vetnek vagy követ törnek a bányában, és utána már nincs se erejük, se kedvük játszani. A szerb Lucian Muntean és Natasa Stankovic filmje egy napon át követi a címszereplőt és néhány környékbeli gyereket. Szárazon tartott látleletük nem a könnyzacskókon át akar hatást elérni; a film végén néhány megdöbbentő adat: a világon minden ötödik kiskorú gyermekmunkás; köztük a tíz év alattiak száma milliókra rúg.
A lengyel Anna Polak és Andrzej Celinski filmje nem éppen visszafogott eszközeivel tüntet. A pályaudvar gyermekei szinte minden képéhez rendőrt kéne hívni. Rablás, lopás, erőszak, drog, prostitúció, pedofília, kiskorú veszélyeztetése... Moszkvában, a hatalmas Leningrádi Pályaudvaron, az alagutakban és a csatornákban ezerszám élnek 8-14 éves hajléktalan gyerekek. Árvák, a családtól vagy a nevelőintézetből szököttek, lányok és fiúk, ott alszanak a földön az aluljáróban, és az emberek ugyanolyan közönnyel mennek el mellettük, mint nálunk a felnőtt hajléktalanok mellett. A kamera nemcsak rögzíti a vérlázító jeleneteket, hanem már-már cselekvően vesz részt bennük, a szexuális szolgáltatásnak tán csak azért nem leszünk tanúi, mert a pedofil kliens nem kívánt szerepelni. A filmesek bizonyára felrázni kívánnak minket sokkoló felvételeikkel, és nem állítom, hogy nem fér ránk, de ahogy ezt teszik, az maga is a gyermek-abúzus egy formája. A kis moszkvai csavargóknak talán azért nem jut hely a megfelelő intézményekben, mert azokat nem rendeltetésszerűen használják. A messzi északon, a hómezőn álló vöröstéglás épület a tábla szerint árva és elhagyott gyermekek bentlakásos iskolája. Ám azok a gyerekek, akiket a Téli szünet alkotói követnek, se nem árvák, se nem elhagyottak. Csak vogulok, akiknek egy isten háta mögötti, kihalásra ítélt faluban él a családjuk. Közeli nyelvrokonainkat látva mindig kalapot emelek Árpád apánk előtt, hogy időben elhozott minket arról a vidéktől, olyan nyugatra, amennyire csak lehetett. A cári Oroszországban nem volt könnyű életük a nomád, félnomád törzseknek, de a Szovjetunió elvitte hozzájuk a civilizáció áldásait: a politikai üldözést és (a jobb esetben csak közvetett) népirtást szolgáló közigazgatást, a környezetpusztító iparosítást, a nyelvi-kulturális gyarmatosítást meg a szintetikus vodkát. Ahol hőseink élnek, ott nincs se víz, se villany, se közlekedés, se bolt, orvos vagy iskola. A gyerekeket ötévesen bentlakásos orosz iskolába viszik, ahonnét csak a hosszú vakációkra mehetnek haza. A távolság mindössze 150 km, de huszonnégy óráig zötyög velük a teherautó az úttalan utakon. Otthon remekül telik az idő a nagycsaládban, a népes rokonság, a testvérek között, a háztetőről ugrálnak a magas hóba, segítenek az állatok körül, a kenyérsütésben, de meddig lesz még otthonos a fakunyhó, a petróleumlámpa, a civilizáció teljes hiánya? A nyelvet már csak az öregek ismerik, a szülők egymás közt oroszul beszélnek, ahogy a gyerekekkel is, akik az idő múltával egyre inkább messziről jött vendégként látogatnak csak haza, amíg egyáltalán van még hová. Ennek tudatában készített Marina Razbezhkina antropológiai jellegű filmet, utolsó órájában örökítve meg egy eltűnőben lévő népet és kultúrát.
Kulturális különbségekért persze nem kell messzire menni. Ki hinné, hogy éppen ilyen okokból szakadt meg egy cseh és egy szlovák roma család ígéretesen induló kapcsolata? A sikeres cseh énekesnő, Ida Kelarova egy szlovákiai kazettán felfedez egy szép hangú kislányt; meghívja magához tanulni és dolgozni. Amikor szintén zenész férjével, Dezsővel meglátogatják Vierka szüleit, és kiderül, milyen nyomorban élnek, Ida az egész Berky családot a házukba költözteti. Eleinte minden remekül megy, Vierka jó eszű, motivált és valóban tehetséges – a fiatal Miczura Mónikáéra emlékeztet a hangja –, bátyjával könnyen beilleszkednek az új iskolában. De a felnőttek között egyre több a konfliktus: a totális szegénységhez szokott, láncdohányos Berkyéknek nem megy gyorsan az átállás az egészséges, beosztó-tervező életmódra. Miroslav Janek rendező eredetileg sikersztorit akart filmre vinni, de a szlovák család nyomtalan eltűnése után sem ejtette a témát. Meghallgatta Idát, aki értetlenül áll a történtek előtt, majd kinyomozza Berkyék hollétét, hogy a másik fél verzióját is közreadhassa. Vierka már egy másik, rendes lakásban él a szüleivel, és esti szórakozóhelyeken lép fel. A filmesek nem foglalnak állást, de a nézőnek az a benyomása, hogy Berkyék a saját életüket szerették volna élni, és a nagy ugrás helyett beérték a szerényebb előrelépéssel.
Míg a harmadik világban örül, ki túlél, a jóléti társadalmakban (egykor ez öndefiníció is volt, ma már csak a kívül rekedtek látják így) a faji, nemi, politikai identitás problémáival bajlódnak – s bajlódunk mi is köztes létünkben, féllábbal délen, a másikkal északon. Menekültek, idegengyűlölet, terrorizmus, neonácik, családon belüli erőszak, a multik térnyerése, nem szűnő viták abortuszról, eutanáziáról, kisebbségi jogokról – e konfliktusok a mindennapi élet részei lettek, nemcsak a tévében meg a parlamentben, hanem kocsmában, kávéházban, konyhaasztalnál. S a világ sok országában sokan radikális nacionalista meg harmadik utas válaszokban látják a megoldják, nem véve tudomást arról, hogy ezek közös gondjaink, határon belül és kívül. Többek között ezzel az igazsággal szembesítenek minket a Verzió filmjei.
És van még néhány olyan darab, ami nem társadalmi bajokról vagy krízishelyzetekről, pusztán csak az életünkről szól. Két alkalmazottról egy kínai vasútállomáson (Boldog élet), a helyi közösségben kulcsszerepet játszó itáliai lottózókról (Számok álmodói), a világ legnagyobb cigánytelepéről Macedóniában (Shutkai bajnokok) vagy a romániai falurombolás egyik áldozatáról, aki nem volt hajlandó beköltözni a háza helyett kiutalt betonsilóba, hanem alternatív életformát választott (Moszny). Ezekben a filmekben az a közös, hogy mélyen emberiek, humorosak és abszurdak. Vajon miért és mióta van az, hogy abszurdnak látjuk az életünket? Kedvenceim, a szvenkák sem ússzák meg. Egy zulu törzs tagjai, johannesburgi ingázók, akik nehéz fizikai munkát végeznek (építkezés, vágóhíd), munkásszálláson laknak, és csak az ünnepekre mennek haza a falujukba. Valamikor a hetvenes években azzal állt elő az egyikük, hogy piálás, drogozás, kurvázás helyett legyenek ők úriemberek a szabadidejükben. Szvenkák, azaz jampecek. A hajmeresztő ötletből hagyomány, életforma, identitás vált az évtizedek során. Szombat esténként drága öltönyt öltenek, hozzáillő inggel, nyakkendővel, cipővel és kalappal, sőt zoknival, és a szálló alagsorában, az értő zsűri előtt megmérkőznek egymással eleganciában, harmonikus mozgásban, világfiasságban. A legnagyobb verseny – ahol régen egy tehén, manapság 500 dollár a tét – karácsonykor van, a faluban. A dán Jeppe Ronde mesteri nevelődési regényt kanyarít az önmagában sem érdektelen sztori köré. Bölcs zulu öreg a mesélő, ő mutatja be a szereplőket, köztük a főhős Sabelét, utal vissza a múltra és magyarázza az eseményeket. Sabele elvesztette az apját, aki a szvenkák vezetője volt, s gyászában megkeseredve fel akar hagyni a „jampeckodással”. Idősebb földijei a szárnyuk alá veszik, szelíden rávezetve arra, mit is jelent a hagyomány megtartó ereje az egyén és a közösség életében. A karácsonyi ünnepekre hazatérnek a szvenkák, új vezetőt választanak, megtartják a hétországra szóló versenyt és Sabele megveszi a kisfiának élete első öltönyét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/01 40-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8851 |
