Kelecsényi László
A Renoir-írások hívószavai: érzékenység és természetesség.
Az Osiris Könyvtár egykor gazdagon áradó, manapság azonban már csak gyéren csordogáló filmes sorozatának új kötete Jean Renoirt mutatja be önvallomások, interjúk és levelek tükrében. A sorozatszerkesztő Zalán Vince úgy válogatta össze és sorakoztatta egymás mellé a szövegeket, hogy elénk táruljanak az életút legfontosabb állomásai, és az alkotói pálya is kellőképpen dokumentálva legyen. Kevéske esztétizálás, sok életrajziság. Posztmodern műelemzők szerint ez fölösleges, mármint az életrajz. Ám ez a kötet nem ennek a kisebbségnek, hanem a filmtörténet jelentős alkotóinak múltja iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönségnek készült.
Hogy a csudába ne lenne fontos az életrajziság, amikor a legfőbb indíttatás derül ki belőle? Hogyan lesz valaki megszállott híve a mozinak? Eképpen: „Alighogy leültünk, a nézőtér elsötétedett. Egy félelmetes gépből hirtelen sugár csapott ki, s áthasította a sötétséget. A vásznon számomra érthetetlen képek vibráltak. Mindezt egyrészt zongorahang, másrészt a pokoli gép kopácsoló zaja kísérte. (…) Nem is sejtettem, hogy a máltai kereszt ritmikus zaja egyszer még zene lesz füleimnek.” Így vall Renoir legeslegelső gyerekkori moziélményéről, melyet egy áruház ingyenes vetítésén élt át.
A szakaszos önéletrajzból aztán képet kapunk arról, hogyan lett ebből a félelmes-rejtélyes csodából foglalkozás, majd egész életre szóló hivatás. Érzékenység – talán ez a kulcsszava rendezőnk egész életének. Jean Renoir szeretetre méltó ember volt – derül ki szinte minden sorából. A másik hívószó a természetesség. Minek volt köszönhető például az impresszionisták festészeti forradalma? Esztéták és művészettörténészek társadalomtudományi alapozású elméleteket kanyarítottak köré, ám Renoir szerint a csavaros kupakkal zárható tubus volt az oka mindennek. Akadálytalanul lehetett szállítani a festéket a szabadba. Persze nem ilyen egyszerű az összefüggés, de a nagy művészi ugrások közelében mindig találni ilyen aprónak tetsző finomságot. A filmtechnika változásai között is van ilyesmi, a fényérzékenyebb nyersanyag tette lehetővé a fotografálást a szabadban.
Döbbenetes, ahogy megelőzve az ötvenes évek francia új hullámának elméletét és gyakorlatát, elmondja Truffaut-ék filmkészítési elveit. Néhány kiragadott mondata a modern szerzői film alkotóinak kiskátéja lehetne. Íme: „A cselekmény számunkra másodlagos szerepet játszott. Ürügy volt csupán.” – „Nem hittem a téma jelentőségében.” – „Az ideális filmnek a rendező érzéseiről kellene szólnia.” Mintha Truffaut-ék nyilatkozatait hallanánk.
Jean Renoir életművének van egy alapos ellentmondása. A harmincas évek elején, amikor társainak többsége még mindig a némafilm dramaturgiája és esztétikája alapján forgatott, ő a legmodernebb: akkor készítette legjobb műveit (A szuka, A vízből kimentett Boudu, Toni). Aztán jön az amerikai kitérő, ahol ugyan rendez nagyon jó filmet is (Mindennapi kenyerünk), de leszálló ágba kerül, s visszatérve hazájába – keresem a legkevésbé sértő kifejezést – lefelé lépeget, a kommersz irányába. Figyelem: épp akkor készíti könnyű kezű, bohókás darabjait (Mulató a Montmartre-on, Elena és a férfiak), amikor a reá hivatkozó, őt bálványozó, de nyíltan még nem jelentkező tanítványai érlelik lázadásukat a Cinématheque pincéjében, alacsony példányszámú filmlapok szerkesztőségében. Mire babérokkal övezik emberöltővel korábbi művészi teljesítményéért, ő már – fogalmazzunk finoman – klasszicizálódott. No de ne vessük ezt a szemére, nem mindenki tud – filmtörténeti példáknál maradva – bunueli, jancsói módon főnixként megújulni, másik életre kelni.
Renoirt, az embert nagyon meg lehet szeretni e vajszínű árnyalatba öltöztetett kötet vallomásai alapján. Tisztára, mint egy jóságos apa vagy inkább nagypapa, a nouvelle vague grand-pere-je. Renoirt, a rendezőt is elég jól meg lehet ismerni, főként az interjúk és levelek nyomán. Rivette és Truffaut kérdezgeti őt: előbbi asszisztense is volt 1954-ben, másikuk szakmai apakeresőben tisztelgett előtte, s állandó levelezésben állt választott mesterével.
Nem tenném szóvá, mert más kiadók esetében annyira gyakori, de az Osiris kötetgondozói csapatától máshoz vagyunk szokva, mondhatni el vagyunk kényeztetve. Most azonban valami rejtélyes ok miatt siethettek, vagy csak figyelmetlenek voltak, ám tény, hogy ebben a könyvben túl sok a nem korrigált sajtóhiba. A most is nagyon pontos filmográfia azonban kárpótol ezért a szépséghibáért.
Jean Renoir: Életem és filmjeim
Összeállította, válogatta és szerkesztette: Zalán Vince
Osiris Kiadó, 2006
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/01 39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8850 |
