Báron György
Ha valaki egy boldogabb korban arra lesz majd kíváncsi, mi történt itt a 90-es évek első felében, nézze meg az Elektra káefté megalakulásának és megkapaszkodásának históriáját.
A főnököt Szolgainak hívják, a céget Elektra káeftének. Ha ezt egy mai magyar szatírában olvassuk, csüggedten letesszük a könyvet, megmosolyogva jópofáskodó szerzőjét.
Az Elektra káefté Székesfehérvárott működik, a Videoton romjain, Szolgai úr vezetése alatt. A valóság nem finnyás és nem idegenkedik az olcsó poénoktól. Schiffer Pálnak – nem először – szerencséje volt. Ez is kell a jó dokumentumfilmhez. Meglelni Szolgait és az ő Elektráját. Nem csak jószerencse ez, persze. Éles szem szükségeltetik hozzá, hosszú becserkészés, rendíthetetlen vadászszenvedély. Ülni a hosszú, méla lesben. Elmenni a helyszínre, ismerkedni, tájékozódni, forgatni, várni évekig. Beköltözni a bentlakók életébe. Kivárni, míg színrelépnek a hősök, az eseményekből megformálódik a történet. Így született a Cséplő Gyuri, a Földi paradicsom, a Pártfogolt, a Dunánál – a legjobb Schiffer-filmek.
Jó három-négy éve készül már a sorozat a Videoton-béli elbocsátásokról. A paternalista egypártrendszer bukását követő magyarországi nyers kapitalizmus egyik legérdekesebb dokumentuma. Dokumentáció – de nem film. A Schiffer-dokumentumfilmek legfontosabb erénye, a személyes dráma hiányzott belőle. A sok kis történet nem állt össze egyetlen drámává – egymást oltotta ki.
A rendező egy régebbi interjúban azt mondta, miközben filmdokumentumokat készít, belebotlik filmtémákba is. Most nagy témára akadt; benne ott sűrűsödik az utóbbi négy év minden fontos változása. Ha valaki egy boldogabb korban arra lesz majd kíváncsi, mi történt itt a kilencvenes évek első felében, milyenek voltak ezek a zavaros, változékony esztendők, nem a parlamenti közvetítéseket ajánlanám neki, nem a politikai híradókat, hanem az Elektra káefté megalakulásának és megkapaszkodásának históriáját.
A történet úgy indul, akár egy népmese. Hat legény vándorbottal a kezében nekivág. A vándorbotot az addigi kenyéradó gazda, a magyar állam, pontosabban annak egyik cége, a Videoton nyomta a kezükbe. Néhány tízezer forint a juss, s mindenki mehet, amerre lát. Összeomlott, amire addig építettek, ami örökkévalónak látszott. Az atyáskodó állam, a szolidan improduktív, de azért biztos megélhetést nyújtó gazdaság. Friss, hideg szél fúj – a szabadság szele. Lehet pártot választani és lehet megpróbálni boldogulni. Megállni a saját lábukon. Mint amikor az állami gondozott kikerül „az életbe”, s már nem teszik elé esténként a keménykezű nevelők a meleg ételt. Ilyen állami gondozott volt itt minden munkavállaló. Most meg: a korlátlan lehetőségek. Lehet éhenhalni és padokon aludni. S lehet milliomossá válni. Kaviárt enni a Bahamákon és levest osztani. Gazdaságilag-politikailag valószínűleg így kell ennek lennie, de a művészetnek a drámával kell foglalkoznia. A vesztesek, a leszakadók tragédiájával. Meg a nyertesekével is: hogy ők mit veszítenek el, amíg győznek. Balgaság volna azt hinni, valamiféle romantikus antikapitalizmus fűti az alkotókat; a régit, az akkori rosszat perelnék vissza. Schiffer biztosan nem ezt teszi, midőn az emberi veszteségeket veszi számba.
Hőseink, kezükben a vándorbottal, nem jutnak messze: egy ócska kis műhelyig csupán. A maguk urai kénytelenek lenni, ha már semmilyen úr nem tart igényt a szakértelmükre. Összeadják kevéske tőkéjüket és megalapítják az Elektra káeftét. A pénzen gépeket, szerszámokat vesznek, kibérelnek egy koszos sufnit. Szolgai szerzi a megrendeléseket, a másik öt pedig dolgozik. Sok a munka, már nem bírják öten, tizennyolc alkalmazottat vesznek föl, majd huszonnégyet, bővítik a műhelyt, irodát nyitnak, a nyereséget okos gazdálkodók módjára visszaforgatják a termelésbe, mert – mint mondják – nem hirtelen akarnak megtollasodni, hanem hosszú távú biztos megélhetésre vágynak. Hogy mindez Szolgai szerző-mozgó ügyességének köszönhető-e, vagy szerencséjük is van, a film alapján nem dönthető el. A várost akkoriban kábeltévésítik: kellenek a jó elektromos szakemberek. De ilyenekben a Videoton-béli elbocsátások után arrafelé aligha van hiány: a prosperálásban tehát valószínűleg nem lebecsülendő szerepet játszik Szolgai ügyessége. Aztán, ahogy a nagykönyvben meg van írva: a cég terjeszkedik, profilja bővül. A kábelkonjunktúrának vége szakad, átállnak a lakatosmunkára, páncélkazettákat, irodabútorokat gyártanak, később nagy építkezések vasszerkezeteit. A tőke oda áramlik, ahol fiadzik. Ahogy az meg van írva.
Heppiend, vélhetnénk, mindenki boldog. Az elbocsátott bérmunkásokból szabad, büszke vállalkozók lettek. A filmrendező meg kereshet más témát.
A nagykönyvben – talán még emlékszünk rá az iskolából – nem ez van megírva. Szolgai úr, maga sem veszi észre, vállalkozó lesz. Tőkés. Menedzser-igazgató. A nyereséget nézi, a termelékenységet, a befektetési lehetőségeket. Több tucat ember dolgozik a keze alatt. S most már ő bocsát el. A gyengén teljesítőket. A cég érdekében, hogy ne legyenek veszteségesek. Rossz szó nem érheti: azt teszi, amit tennie kell. Forgandó a szerencse. Néhány éve még ő állt a bezárt gyárkapu előtt, most ő dönt az elbocsátásokról.
A másik öt legény dolgozik, akár a többi alkalmazott. Tulajdonostársak. Csak éppen úgy alakul, az ő munkájuk válik először fölöslegessé. A szükséges profilváltás, ahogy mondani szokták. Kevés az elektromos megrendelés. Lakatosok kellenek, asztalosok és festők. Meg sok is a hat tulajdonos. Egy elég volna: Szolgai. Ő dönt, ő kockáztat. Csökkenti a fizetéseket, bevezeti a teljesítménybérezést. Szépen kizsákmányolja volt barátait is, ők pedig alighanem magukat zsákmányolják ki, a saját érdekükben, hogy gyarapítsák saját cégük vagyonát, a saját jövedelmük árán. Bonyolult helyzet. Ez már más világ, mondja Szolgai. Itt nincs barátság, nem nézik el egymás tartozásait. Csak a haszon számít, a nyereség, a fejlődés. Szolgai nagyobb céget akar, de a többi tulajdonost ez nem érdekli, panaszolja. Hiányzik belőlük a tulajdonosi szemlélet. Szolgaiban pedig valahogy szépen kifejlődött. Ezért is tud ilyen jól működni az Elektra káefté. Tulajdonosai nagy örömére, mondanánk, ha ők ebből bármit is éreznének. Kemény teljesítménybérben dolgoznak, mint eddig, pénzük a cégnek fial. Messze még az aratás. Nem személyes gazdagságra vágyik Szolgai sem: az Elektra gyarapodására, terjeszkedésére. Ráér aratni.
A mélyben már gomolyog a készülő dráma.
Nem kell hozzá nagy dramaturgiai invenció, hogy kitaláljuk, mi fog történni. Az öt jóbarát fölöslegessé válik. Vehetik ismét a vándorbotot. Először Simitől válnak meg. Öten, közös belenyugvással, Szolgai intenciójára. Az üzletrészét – ki más – Szolgai vásárolja fel. Simi rosszul dolgozott. A legények bólogatnak. Így kell ennek lennie. Ők nem jótékonysági intézmény, nem tarthatják el a resteket. Ugyebár. „Rá se ránts, Simi, csibész világ ez, mindenki csak a saját érdekét nézi, látod” – veregetik a vállát. Velük ez nem eshet meg, mondják. Ők keményen dolgoznak, hozzák a szigorú normát. Régi cimborák ők Szolgaival. Aztán megtörténik mégis. Szépen, sorban. Munkásként is fölöslegesek, tulajdonostársként is. Elvégre semmit nem tesznek a tulajdonnal, a tulajdonért. Mert hiányzik belőlük a tulajdonosi gondolkodás. Hol is tanulták volna meg? A munkapad mellett? Csak termelni tudnak, de a munkájukra nincs többé szükség. A kör bezárult. Szépen, csendben mennek el, panasz nélkül. Szolgainak is így jobb. Nem kell már hazudoznia, mint amikor Simitől vált meg, hogy meggyőzze a többieket. Már nem kell senkit meggyőznie. Egyedül maradt, azt tesz, amit jónak lát. Felvásárolja a legények üzletrészét: négyet ő, egyet a felesége. Névértéken, amennyit hajdan befizettek. A többit elnyelte a cég.
Ballagnak kifelé a munkahelyükről a kirúgottak, akárcsak a film elején. Csöndes beletörődéssel, mint három esztendeje. S még azt sem mondhatni, igazán rosszul jártak volna, csúnyán kicsellózott volna velük Szolgai és a sors. Elvégre, ha nincs az Elektra, talán munkájuk sem lett volna, felélik az akkori szerény végkielégítést. Vagy kétséges, csődbe menő vállalkozásba fektetik. Elvégre hiányzik belőlük az üzleti érzék. Munkabérüket megkapták, betett pénzüket megkapták, igaz, nem kamatostul, a haszonról nem is beszélve. Az a cégé. Szolgaié. Ők már nem változnak: belőlük nem lesz vállalkozó. Talán csak gyanakvóbbakká tették őket a történések. Már nem hisznek a barátságban, a szolidaritásban, az összetartásban. Megtanulták, bármi megtörténhet, és őket nem védi meg senki. „Csibész világ ez…”
Kis Magyar Kapitalizmus.
Ötük közül a legfiatalabb, Robi elhatározza, a saját lábára áll: nem hajlandó munkájával más vagyonát gyarapítani. Belőle talán vállalkozó lesz, apja műhelyében. Hatból kettő: nem rossz arány. Négyen pedig munkát keresnek, alkalmi melókat vállalnak, segélyért folyamodnak. Bedarálja őket a nyers kapitalizmus, az eredeti tőkefelhalmozás. Talán… Jó volna tovább követni a sorsukat.
S jó volna látni Szolgait öt év múlva. Ő változott a legtöbbet. Most ügyvezető igazgató, szép ruhákat hord, gördülékenyen tárgyal, tiszta, világos irodában ül. Övé a jövő. Talán már alapozzák a Szolgai Művek impozáns épületét. Ez a nyereség-oldal. A veszteség-oldalon pedig öt barát, a közös kocsmázások, horgászások. A tudás, hogy számíthatnak egymásra. Amikor a film záróképén egyedül marad, és behúzza maga mögött az ajtót, ürességet és magányt érzünk. Mint amikor Kane polgártárs sétálgat a xanadui kastély végtelen termeiben. Csak épp a lépték, a méretek mások. De az emberi veszteség ugyanakkora. A rózsabimbó.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/06 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=885 |
