Varró Attila
A Casino Royale iskolapéldája annak, miként változhat a korstílussal egy populáris történet értelmezése.
Ian Fleming 1953-ban kiadott James Bond-regénye, a Casino Royale nem csupán azért számít különlegesnek a 007-es brit ügynök legendáriumában, mert a széria nyitódarabját jelenti: kevesen tudják, hogy az egyetlen Bond-történet, amit háromszor is feldolgoztak mozgóképen (a második helyet a Thunderball foglalja el az 1983-as Soha ne mondd, hogy soha jóvoltából). Ráadásul a Fleming-regények közt legszikárabbnak és leginkább akciószegénynek nevezhető kémopusz eleddig a filmszéria kulcspontjain bukkant fel, (re)definiálva a 20. század egyik legfontosabb filmikonját: szűkös kis meséjével (amely tulajdonképpen egyetlen hosszan elnyúló baccara-csata egy francia kaszinóban, terjengős romantikus utójátékkal megfejelve) bőséges mozgásteret enged neki a túléléshez szükséges mutációihoz. Az 1954. október 21-én sugárzott első Casino Royale (ami a szépemlékű Noé Bárkája videókiadó jóvoltából annak idején hazánkban is megjelent, méghozzá a ritkább, teljes változatban!) még óvatos előrelátással a kisképernyőn indítja Bond filmkarrierjét: az amerikai Climax bűnsorozat 3. epizódját jelentő bő 50 perces tévéfilmet eredetileg egy leendő Bond-sorozat pilot-epizódjának szánták a filmjogot szerény 1000 dollárért megvásároló CBS vezetői – az akkortájt még népszerűsége elején járó figura azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a neves műfajrokonokat (többek közt Chandler Elkéstél Terry-jét) felvonultató adaptációsorozatban, így aztán az MGM-szériát nyitó Dr. No majdnem tíz évet váratott magára, amikorra Fleming munkássága már megelőlegezte Bondnak a megérdemelt sikert. A temérdek viszontagság után, jócskán felduzzadt költségvetésből és az anyastúdión kívül készült 1967-es verzió egyfajta hidat képez a fáradás első jeleit mutató vérkomoly Connery-szakasz és a 70-es évek elején beinduló jópofa Moore-filmek között, vaskos önparódiájával jelezve a szakadékot az irodalmi alapművek józan, kíméletlen realizmusa és a frissen születő akciófilm zászlóshajójává vált Bond-mozifilmek irrealisztikus, túlzó ötletkavalkádjai között. A harmadik mozgókép-verziót jelentő idei Casino Royale első pillanattól tettenérhető jótékony hatású imázsváltása pedig szinte az utolsó utáni pillanatban érkezett meg, hogy a lélektelen, technicista látványorgiába fulladó Brosnan-periódust egyetlen jól irányzott rúgással a kódolatlan mozicsatornák mélyére küldje, nyílegyenesen visszatérve az eredeti Fleming-vonal erényeihez – megőrizve az ezredfordulós akciózsánertől elvárt kirobbanó erejű ütő- és tűzerőt.
Képregény és nevetőgáz
Egyetlen csupasz, könnyen variálható alapsztori, két különböző mozgóképes médium, két nemzeti célközönség és három igen eltérő korszak: a Casino Royale iskolapéldája annak, miként változik egy tömegfilmes szöveg a terjedését, életképességét meghatározó környezeti különbségek függvényében. Az 1954-es verzió, amelyet alig egy évvel az alapregény megjelenését követően sugároztak az Egyesült Államokban, még nem több az irodalmi anyag szerény igényű felmondásánál: Fleming nagyobbrészt egyetlen helyszínre és főképpen személyes drámai konfliktusokra korlátozódó sztorija nem igazán alkalmas nagyszabású akció-orgiákra, viszont tökéletes terepet kínál egy élőben rögzített, kevés szereplőt mozgató televíziós kamaradarabhoz – amolyan három felvonásos színházi előadás egy pszichológiai csatáról a szenvtelen Bond és a kommunista megbízói pénzét öngyilkos módon elkártyázó főgonosz, a matematikai zseni Le Chiffre között. A CBS azonban nem csupán a regény utcai bombamerényletét kurtítja egyetlen ártatlan lövéssé a főbejáratnál (amit főhősünk szamurájokhoz méltó rezignáltsággal nyugtáz, mondván: „mindegy, most már úgysem érném utol”) és a kaszinó emeleti szobájának fürdőkádjába helyezi jócskán megszelídítve az eredeti regény eldugott főhadiszállásának alagsorában játszódó kegyetlen kínzási jelenetet, de az egyszerűség és a rövidebb műsoridő okán teljesen kiirtja a Le Chiffre mögött álló orosz szervezet, a SMERSH motívumát, átengedve a főhős számára a személyes leszámolást. A két szélesvásznú adaptáció ezzel szemben teljes cselekményidejének (124 illetve 144 perc!) csupán bő egyharmadát szenteli a kaszinóbeli alaptörténetnek, a filmidő első felét eltérő módon és eltérő szándékkal feldúsítva: míg az 1967-es film saját, külön történetszálat illeszt be saját, külön James Bonddal, jóformán összefüggéstelen gegsorozatból megszerkesztve (mint amilyen az idősebb Bond találkozása rég nem látott leányával, Mata Bonddal vagy részvétlátogatása a tragikus hirtelenséggel elhunyt M szerelmetes természetű özvegyénél a skót bércek közt), addig a 2006-os adaptáció egyrészt az alapregény néhány mondatban összefoglalt visszapillantásait bontja ki önálló jelenetté (hogyan jutott Bond a dupla nullás státuszhoz), másrészt párvonalas történetkeretet szerkeszt két hosszasan és alaposan kidolgozott akció-szekvencia (a madagaszkári hajsza és egy poszt 9/11-es repülőgépes merényletkísérlet) köré.
Távolról sem véletlen, hogy a vérfrissítés miért jelent meg ilyen eltérő zsánerformában: míg a 60-as évek mámoros végnapjai idején a tömegfilm a pszichedelikus formalizmus önfeledt tobzódásában képregényesztétikával, önreflexivitással és hangsúlyos V-effektekkel flörtölt (lásd a titkosügynök-tematikát akkortájt eluraló nőközpontú comics-feldolgozásokat, mint a Modesty Blaise és a Barbarella vagy épp a Flynn-filmek Bond-paródiáit), addig az ezredforduló legfrissebb trendjét követő DV-realizmussal formált, erőteljes drámai konfliktusokra épített multiplex-produkcióiban (MI:3, Miami Vice) mi sem áll távolabb az elidegenítéstől és túlstilizálástól – az új Bond-formula ismét az érzelmi konfliktusokat és a minél nagyobb meggyőzőerőt tartja legfőbb direktíváinak. Martin Campbell friss műve végre odafigyel az akciójelenetek valószerűségére (hol van már a Halj meg máskor digitális jégvilág-fináléja), meglepően gyakran követ végig vágás nélkül egy-egy mozdulatsort, kaszkadőrbravúrt, szívesen él a szélesvásznon remekül működő, ám igen kockázatos mesterbeállítások nagytotáljaival – az öttagú rendező-team által jegyzett 1967-es Casino Royale ezzel szemben olyan, mintha elvetélt formatervezők és kabarékomikusok kábítószeres házibuliján fogant volna, egy hasonszőrű célközönség víziójával a párás tekintetek előtt. Míg az 1954-es tévédrámában nyomát sem találni a Dr. No-val elinduló akciódramaturgiának, az egzotikus helyszíneknek, grandiózus hatalmi terveknek, femme fatale-oknak és ravasz ketyeréknek, 13 évvel később már a másik végleten járunk, az időközben rögzült zsánersémák mértéktelen, öncélú kifordításánál. Val Guest direktorcsapata feldíszíti a Fleming-sztorit a Connery-filmek összes kellékével, de csupán azért, hogy komikussá ferdítve tegye őket sokadjára is élvezhetővé: így lesz a szokásos Blofeld-féle világméretű csapás olyan baktériumtámadássá, ami csak a gyönyörű nőket és a 135 cm alatti férfiakat hagyná életben a Földön, a vallatásjelenet effektdús LSD-trippé sok-sok skót dudással és alsóneműs szépségkirálynővel, a klasszikus inváziós finálé pedig hatalmas kocsmai tömegverekedéssé, ahol az amerikai segélycsapat westernfilm-lovasságból és apacs-ejtőernyősökből áll („Geronimo!”), megjelenik a francia idegenlégió Jean-Paul Belmondo vezetésével, és nevetőgáz tölti meg a termet, mielőtt az egész Casino Royale az összes főszereplővel elpusztul egy lenyelt atombombától. Elsősorban épp azért tekinthető jelentős darabnak a szokásos Bond-kánonból egyébként joggal kirekesztett vígjáték-verzió, mert látványos módon és évekkel korábban megelőlegezi a széria imázs-váltását: miközben a gyártók az 1969-es Őfelsége titkosszolgálatával még megpróbáltak a klasszikus szabályrendszer keretein belül új arcot adni a Connery-Bondnak (nem csupán képletesen, lásd a zokogó 007-es tragikus fináléját, de szó szerint is, a mindössze egyfilmes George Lazenby személyével), a partvonalról már látták egy könnyedebb, (ön-)ironikusabb és formatudatosabb trend szükségszerűségét, ami majd Roger Moore gigerlijében ölt alakot az Élni és halni hagyniban.
Bond and Co.
A James Bond-filmkánon meghatározó elemeinek kezdettől a karakterek számítanak, élen természetesen magával a 007-es ügynökkel, aki épp úgy csupán legfontosabb attribútumainak összessége, mint a hús-vér bálványok és csillagok a tömegfilmben. Nem véletlen, hogy talán egyetlen hollywoodi filmszériában sem cserélhetők fel ennyire a központi figurák: a Bond-girl igen szűk kategóriája külsőségeitől eltekintve alapvetően egyetlen paraméter mentén változik (mellette vagy ellene), M és Q csupán új és új személynevekkel kiegészíthető kezdőbetűk, a főgonoszok egyazon Mabuse-figura változó arcú és főhadiszállású verziói (kifejezetten formabontó sajátsága a szériának, hogy az öt alkalommal is megjelenő Blofeldet minden esetben más színész formálja meg). A főszereplők egyfajta sablont jelentenek, ahol az öröm elsődleges forrását az kínálja, ezúttal melyik sztárarc ölti fel a jellegzetességeket – hogyan mutat a vizes bikini Ursulán, Barbarán, Hallén, miként fest a fehér perzsamacskával Pleasance, Savalas vagy Von Sydow, mitől más Judi Dench M-je férfielődeitől. E tekintetben ugyancsak érdekes tanulságokkal szolgál a három Casino Royale összevetése. A főgonosz-figura ezúttal egyfajta metaforája saját színész-alakítójának és magának a film szemléletének: míg Peter Lorre apró, csendes, szinte megtört Le Chiffre-je 1954-ben a hajdani mozisztárokat szomorú, kisképernyős önmásolásokba kényszerítő korabeli televíziózás mementója (lásd Lugosi vagy Weismüller esetét, hogy csak a magyar vonatkozású példáknál maradjunk), aki utolsó szavával megköszöni Bondnak, hogy megszabadította szenvedéseitől, addig Orson Welles grandiózus filmterveivel, folytonos álcáival és meg nem értett zseni-imázsával maga Hollywood megtestesült Bond-antagonistája, öntetszelgő bűvészmutatványokkal úri közönsége kegyeit lesi, kínzás gyanánt vízió-világba zárja sztárellenfelét, hogy végül áldozata legyen a fölé rendelt hatalmi gépezetnek (amely érdekes módon egy tévémonitorból kitörő gyilkos képében nyilvánul meg). 1954-ben a Casino Royale fekete-fehér, célorientált és precízen adaptált klasszikus mesevilág, 1967-ben színpompás trükkök variációiból összedobált kreatív káosz, 2006-ban pedig hűvös, szenvtelen hatékonysággal egy mára már elfeledett történet vázára szerkesztett idézetgyűjtemény saját Bond-elődeitől a Kiss Me Deadly-n át a Leszámolás Mexikóbanig – miként a stúdióvilágban ismeretlen, dán Mads Mikklesen Le Chiffre-je a szemét átszelő Blofeld-sérüléssel, vérkönnyeivel és áthallásos aforizmáival. A friss Casino Royale esetében ezért is létfontosságú döntés volt a jobbára névtelen színészekből összeállított élgárda: míg 1967-ben ugyanazt az Ursula Andresst kérik fel a hősnő Vesper Lynd szerepére, aki a Connery-széria legemblematikusabb nőalakjává vált (sőt híres öltözékét is megidézik pár pillanat erejéig), a 25 esztendős Eva Green mindössze három filmszereppel a háta mögött olyan tiszta lap, amire bármi rajzolható, nem ragadtak még arcára sem femme fatale-, sem szendeszűz-vonások: keresetlen, nyers és így karakterével bármilyen meglepetésekre képes alak – akár a főszerepre választott Daniel Craig.
Jól ismert közhely szerint minden Bond-film nagyjából annyit ér, amennyit a főhőst alakító színész – ezért is tükrözi pontosan az adott korszak szemléletmódját Connery, Moore, Dalton vagy Brosnan imázsa. A Casino Royale-ok esetében azonban e tekintetben is árulkodó kivételnek számítanak, és nem csupán azért, mert egyikük főszereplője sem öltötte magára egynél többet a legendás karaktert. A Fleming-regény jelentősége Bond tekintetében meghatározó: itt kap arcot, jellemet a főhős, itt definiálódik a munkához és a nőkhöz való későbbi viszonya. A mozgókép-olvasatokban ehhez képest csupán a 2006-os verzió követi ebben is a forrásművet: a CBS tévéfilmje (főszerepben a hörcsögarcú Barry Nelsonnal, aki később a Ragyogás hoteligazgatóját alakította) nem csupán hazai ügynököt farag a brit kémikonból, de minden kétkedő, ellentmondásos vonástól megszabadítja, mind feladata értelmét, mind pedig Vesperhez fűződő érzelmeit illetően – az 1967-es változat ezzel szemben hihetetlenül feldúsítja a karaktert, méghozzá konkrét, mennyiségi értelemben. A Val Guest-féle Casino Royale egyszerre két központi Bond-hőssel dolgozik, akik két párhuzamos szálon keresztül haladnak a közös fináléig: a keretfigura egy visszavonult békebeli brit ügynök, amolyan ős-Bond (Fleming személyes jóbarátja, David Niven alakításában), aki a meggyilkolt M helyébe lépve átveszi a részleg irányítását, a regénybeli főhős szerepkörét pedig egy tesze-tosza baccara-szakértő, az árulkodó nevű Evelyn Tremble kapja (az ezúttal is ezerarcú Peter Sellers megformálásában), aki James Bond álnéven száll szembe Le Chiffre-rel a kártyaasztalnál. Ebben a filmben nem csupán a két főhőst hívják egyaránt James Bondnak, de taktikai megfontolásból az MI5 összes ügynökét, köztük egy frissen kiképzett Connery-imitátorral és a Niven-figura kétballábas unokaöccsével, a Woody Allen által megformált Jimmy Bonddal – sőt időnként Vesper Lynd-et is így szólítják, majd egy kutya és egy fóka is feltűnik a 007-es szerepében. Bond figurája alig egy évtized alatt eljut az ikonstátuszig, párvonalas alakját bárkik felölthetik: 1967-ben belőlük kerül ki valamennyi kulcsfigura, főhős és főgonosz, Bond-girl és a nagy M. Ezzel szöges ellentétben Martin Campbell friss munkájában a teljes forráshűségre szavaz, csupán a keresetlen ösztönlény-oldalt emelve ki a rögzült sémák rovására („Rázva vagy keverve kéri, uram? – Úgy nézek ki, mint akit ez érdekel?”) – Daniel Craig figurája nem csupán a Connery-vonal méltó folytatója, de a Fleming-őskép eddigi legpontosabb mozimásolata. Ennek az ezredfordulós hagyománytiszteletnek legszebb és legárulkodóbb pillanata épp az a mondat lesz, amely a regény zárószentenciájaként máig az egyik legismertebb Fleming-idézet, és amit mégis egyaránt hagyott ki tévé- és paródia-verzió: „The bitch is dead” („Meghalt a kurva”). 2006-ban ez a vezérgondolata az újjáformált Bond-mítosznak, ez magyarázza Craig színészválasztását a babazsúrkedvenc Brosnan után, a Chris Cornell-féle főcímdal remekbeszabott kettős olvasatú macsó-szövegét és a finálé velencei helyszínét, ahol a nászutak álomlagúnáiba süllyed és fullad álomlány, leányálom egyaránt. Az ezredfordulós férfiközönség végre visszakapott egy saját ikont annak régi fényében: Bond hazatért.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/01 21-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8846 |
