Györffy Miklós
A könyv szerkesztője egyetlen nagy beszélgetésnek tekinti a számtalan interjút. A kötet az európai és a magyar film kulcskérdései köré szerveződik.
Régen az írók, művészek levelekben, esetleg naplóban nyilvánítottak magánvéleményt mesterségük kérdéseiről, kortársakról, a világ dolgairól. Goethének kellett ahhoz lenni, hogy olyan beszélgetőpartnere is legyen az embernek, aki az utókor számára lejegyzi élőszóban elejtett észrevételeit. Manapság már nemigen ír senki irodalmi levelet, vagy ha mégis, akkor az csak ál-levél, valójában levélformába bújtatott publicisztika. Manapság az alkalmi Eckermannok kéretlenül is fölkeresik a jeles személyiségeket, és kifaggatják őket mindenről, arról is, amiről az illető addig talán még el sem gondolkodott, vagy amiről nem szívesen beszél a nyilvánosságnak. Ők a riporterek, az újságírók, akik interjúkat készítenek. Az irodalmi magánlevélnek megvolt a maga bája, de már elmúlt. Kinek írogasson hosszú leveleket az ember, mikor bárkit föl lehet hívni telefonon? Levelet ma már csak az ír, és az se a barátjának vagy a szerelmének, hanem a lapoknak, akit nem kérdeznek meg a riporterek. A riporterek viszont nagyon jól tudják, hogy kiket kell kérdezniük. Az interjú többek közt arra való, hogy beszéltesse magánemberként azt a hírességet is, aki régen nem írt volna irodalmi levelet, mert unta, lusta volt, vagy nem volt kinek.
Az interjú azt a látszatot kelti a nézőben vagy az olvasóban, hogy a híres művész úgyszólván vele beszélget. A jó riporter őhelyette teszi föl a kérdéseit. Az is vonzó az interjúban, hogy őrzi a beszélgetés spontaneitásának és rögtönzöttségének látszatát. Látszatok ezek, dehát nem látszatokkal él-e egyébként is a művész? És előnye persze még az interjúnak, hogy gyorsan el lehet készíteni, sorozatban lehet gyártani. Szabó István filmrendező az egyik legkedveltebb, „legfoglalkoztatottabb” interjúalany ma Magyarországon. Amellett, hogy megrendezte a filmjeit, amelyek önmagukban is okot adhatnak a kíváncsiságra, a kérdezősködésre, Szabó világhírű, Oscar-díjas művész és rendkívül udvarias ember. A jelek szerint készségesen nyilatkozik, sőt bizonyos missziót lát abban, hogy a nyilvánosság elé vigyen, megfogalmazzon, tudatosítson problémákat. Azonkívül szépen, szabatosan, pontosan tud élőszóban is fogalmazni, amit nem mindegyik pályatársa mondhat el magáról. Ezért aztán fel is keresik sűrűn az ambiciózus riporterek, köreikben nyilván trófeának számít, ha sikerül Szabó-interjút zsákmányolniuk.
Radnóti Zsuzsa, a Vígszínház kiváló dramaturgja most érdekes kötetet állított össze ezekből a beszélgetésekből. Dramaturgi gondolkodással egyetlen nagy beszélgetésnek fogta fel a számtalan interjút, és úgy válogatott ki belőlük részleteket, és azokat úgy szerkesztette össze, hogy gondolatmenetbe rendeződjenek, illetve egy-egy témát több beszélgetés-variáció is körbejárjon. Az első nagy témakör az „Amerikai film – európai film – magyar film” címet viseli, és csupa olyan beszélgetésből közöl hosszabb-rövidebb részletet, amelyek az utóbbi években készültek különböző lapok és a rádió számára. A filmművészet első számú mai kérdéséről van itt szó: az amerikai film egyre nyomasztóbb túlsúlya, ízlés-diktatúrája mellett van-e még esélye az európai kultúra és film hagyományait folytató filmgyártásnak és -forgalmazásnak és ezen belül a nemzeti filmművészetnek?
Sok újat nem lehet ma már erről mondani, és biztatót se igen, de Szabónak kellően kiderül az az érdeme, hogy erről a problémáról már régóta és nagyon határozottan mondja a magáét. Tesz is tőle telhetőleg a megoldásáért, de most itt a nézetein van a hangsúly. Bár nagyon aggasztja az amerikai film hegemóniája és uniformizáló hatása, és az európai film eltökélt híve, nem dacos „önkifejezőként” hirdet ellenállást a hollywoodi mesegyártókkal szemben, hanem próbálja megérteni műhelytitkaikat. Míg az európai filmben szerinte „a titok a történetben, a stílusban, az üzenetben van”, „az amerikai filmben a titok másutt, a vásznon megjelenő hős arcában van”. Az amerikai film egyszerű, kerek történeteiben a hőst megjelenítő sztár hordozza az „üzenetet”. A sztárral azonosul a néző, őbenne bízik meg. A sztár-arc koronként módosul, John Wayne-től kezdve James Deanen és Al Pacinón át Sylvester Stallonéig sokféle változata volt, mindig aszerint, hogy a néző a történelmi kortól függően mit várt tőle, mit akart belevetíteni. Erről beszélt többek közt Szabó a Széchenyi Művészeti Akadémián elmondott székfoglalójában is, amelynek közvetlenül megszólító-megragadó szövege szintén szerepel a beszélgetés-montázsban. „Csak a nőkkel nem tudnak mostanában mit kezdeni. Elmúlt Marilyn Monroe vagy Brigitte Bardot, a csodálatos szépségű asszonyok világa, a vietnami háború ellen harcoló, politikai mozgalmakban és a nők felszabadításáért harcoló Jane Fonda és Vanessa Redgrave világa, elmúlt a hideg bankelnöknők, Faye Dunaway és Cahterine Deneuve világa, és igazából ma nincs egyetlen olyan színésznő sem, akihez úgy kapcsolódhatna a világ, mint ahogy Garbóhoz vagy Dietrichhez kapcsolódott, mert valószínűleg – nem értek hozzá, nem merek kijelentő mondatban, csak bizonytalanul, kérdőmondatban beszélni – a társadalom most nem tudja, hogy mi is a női szerep, hogy milyenek a nők.”
A titokzatos, karizmatikus arcok delejes hatására nézve tehát volna mit tanulnia az európai filmnek az amerikaitól, bár éppenséggel európai példával is szolgál erre Bergman, akit gyakran emleget Szabó nagy szeretettel mint mesterét és barátját. Ugyanakkor ostorozza is az európai filmet, amely maga okozta saját romlását. „Szerintem az európai nézőt az európai filmrendezők önhitt és sznobok által támogatott magatartása üldözte el a moziból.” Minél kevesebben értik meg az európai filmrendezőt, annál nagyobbra tartja a szakma. A magyar film tragédiájáért is a magyar filmrendezőket vádolja. Művészeknek tartják magukat, előjogokat követelnek, holott a szakmát sem tudják tisztességesen, mert az ott kezdődik, hogy tudnak hatni a közönségre. A beszélgetések egyik fő témája érthetően éppen a magyar film mai szomorú helyzete, és Szabó ezért a felelősséget mindenekelőtt nemzedéktársaira hárítja. Megszerezték azt a kevéske hatalmat, amit az egyre csökkenő magyar filmgyártási potenciál még képvisel, és azt kizárólag saját pozíciók bebetonozására használják fel. Tehetségtelen emberek, önjelölt művészek rossz filmeket csinálnak, amelyek nem kellenek a közönségnek, és közben a hazai filmgyártás infrastruktúráját is tönkreteszik, számolatlanul szórják a maradék állami támogatást, a stúdiók csomagterveinek odaítélt alapítványi pénzeket. Talán nem túlzás ilyen sarkosan fogalmazott mondatokban összefoglalni Szabó keserű álláspontját. Mindezt a szemében inkább magyarázza, mint menti, hogy a kárhoztatott mentalitás annak a kiváltságos helyzetnek a következménye, amelyet a filmgyártás a Kádár-korszakban élvezett, és amelynek ő maga is haszonélvezője volt. Ő egy olyan produceri rendszerben látna kiutat – a filmtörvénybe biztosított állami támogatáson túlmenően –, amely az „önkifejező” rendezőt megfosztaná kényúri jogaitól, és a szubvenció elosztását összehangolná a filmek tervezésével és a közönség igényeivel. Példaként idézi az ő angol producerét, David Putnamot, aki megbízható és hozzáértő kritikai és baráti kontrollja volt a Találkozás Vénusszal című filmjének forgatása során, és a végső változat elkészítése előtt próba-közönséggel tesztelte a filmet, ami fontos korrekciókra adott lehetőséget. Aligha képzelhető el a filmművészet folyamatos megújulása kész finanszírozási és gyártási receptek alapján, amint Szabó sok más állítása is vitatható vagy egyoldalú – maga ismeri el, hogy bár nem hisz a nemzedéki ellentétekben, a fiatal pályatársai világával nem tud mit kezdeni –, de nézeteivel, éppen az európai filmnek szóló szenvedélyes elkötelezettsége és nem utolsósorban tapasztalatai és tekintélye miatt, számolni kellene.
Kissé megkeseredett, magányos, a szó eredeti értelmében konzervatív, tehát értékőrző, rögeszméitől nem tágító, de fegyelmezett, udvarias européer képe rajzolódik ki a beszélgetésekből. Magánbeszélgetéseknek ezek nemigen nevezhetők, Szabó csak közügyekről hajlandó beszélni, és mint ahogy a régi irodalmi levelekben a címzett gyakran nemcsak egy ismerős személy, hanem az utókor is, úgy ezek a megnyilatkozások is üzenetértékűek. Szabó nézőihez, olvasóihoz, pályatársaihoz fellebbez. A „Portrék és filmek” című második blokkban, amelyben régebbi, hatvanas-hetvenes évekbeli interjúk részletei is helyet kapnak, Szabó már saját filmjeiről, mestereiről és színészeiről beszél, de róla magáról, privát életéről és kapcsolatairól itt is hallgat. Ennek szellemében a szerkesztő is fontosabbnak tartotta, hogy a könyv harmadik részében inkább három olyan interjút közöljön újra, amelyeket régebben még Szabó maga készített egy-egy mesterével: Máriássy Félixszel, Fábri Zoltánnal és Radványi Gézával. Talán jellemző az értékek túlélésének mai esélyeire, hogy Szabónak nincsenek tanítványai, és a vele készült beszélgetések egyikét sem fiatalabb pályatársa készítette.
Beszélgetések Szabó István filmrendezővel, válogatta és szerkesztette Radnóti Zsuzsa, Ferenczy Könyvkiadó, 1995.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/06 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=884 |
