Varró Attila
Sono otoko kyóbó ni tsuki – japán, 1989. Rendezte: Kitano Takeshi. Szereplõk: Kitano Takeshi, Hakuryu, Ashikawa Makoto, Sano Shiro. Forgalmazó: Cinetel. 103 perc.
Sikeres filmmûvészi pályák esetén utólag megismerkedni a kezdõdarabokkal rendszerint a csalódás komoly esélyével kockáztat: ritka a New York árnyaival, Kifulladásiggal induló karrier, ugyanakkor bõséggel akad pótolnivaló a klasszikusok terén is – így hát hiába reklámoznák A hetedik pecséttel, a hazai art-dvd piacon nyom nélkül süllyedne turkálók mélyére a Hajóval Indiába. Az 1989-es Erõszakos zsaruval a mifelénk manapság elsõ számú japán rendezõsztárnak tekintett Kitano pályakezdete mérettetik meg, akinek munkáival a magyar televízió és a mûvészmozik jóvoltából több mint tíz éve jóformán késedelem nélkül szembesülhetünk – a kivételt eleddig korai bûntrilógiája jelentette: a nyitófilm renegát-zsaru története, valamint a hamarosan nálunk szintén megjelenõ Forráspont és a Szonatina két formabontó jakuza-mozija.
Maga Kitano rendezõi debütfilmjét nemes egyszerûséggel amatõrfényképnek minõsíti, talán ezért is veszi elõ még egyszer a motorbalesetét követõ nagy comeback nyitódarabjában: a Tûzvirágok egyfajta cizellált újrarendezése az Erõszakos zsaru vezérmotívumainak és karaktereinek, úgymint öngyilkos misszióra indult invidualista nyomozó, régi kolléga elvesztése, szembefordulás a testülettel, személyes szálként pedig egy mentális problémával terhelt húg a rákbeteg feleség helyett. A Kinji Fukasakutól váratlanul átvett forgatás valóban bõvelkedett improvizatív elemekben, Kitano azonban igen tudatosan alakította mûvét, azzal az eltökélt szándékkal, hogy mind saját közkedvelt imázsát, mind pedig az önismétlésekben fuldokló japán bûnügyi filmet megreformálja: egyszerre Alain Delon és Melville, csak jóval közelebb a szamuráj(film)-gyökerekhez.
Ez a megfontolt duhajság okozza a minimalista filmnyelvet (nyomokban a korszak divatos akcióstilizálásával egy-egy kósza lassítás, átfedõ vágás erejéig), az eredeti forgatókönyv gegjeinek brutális erõszakkitörésekre cserélését, a nézõi részvételre erõsen hagyatkozó mesteri ellipsziseket és az összes színészre kiterjedõ szenvtelen, visszafogott játékstílust (Kitano késõbbi pókerarcát itt még a meleg jakuza-gyilkos hordja) – a biztonsági játékok ellenére az összkép mégis egy keresetlen, öntörvényû és minden ízében fiatal filmalkotást mutat. Az Erõszakos zsaru legnagyobb és a késõbbi pályán is egyedülálló érdeme a vasmarokkal kontrollált káosz, a határozott léptekkel elõrehaladó sûrû epizódkavalkád, ahol jól megfér egymással egy rendõrtemetésen a képszélen golfütéseket gyakorló kolléga és minden idõk egyik legembertelenebb tûzpárbaj-fináléja. A Dirty Harry-filmeket (egyébként joggal) megidézõ Erõszakos zsaru címnél sokkal árulkodóbb az eredeti, amely a következõre figyelmeztet: Vigyázat, ez az ember megveszett!
Extrák: elõzetes és képgaléria.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8833 |
