Tamás Amaryllis
A színésznő és a halál rendezője jogi egyetemet végzett Pécsett a hetvenes évek végén, doktori disszertációját az euthanáziáról írta, majd Amerikába távozott. A New York Universityn tanult tovább filmes szakon, később ugyanitt tanár. Közel negyven országban forgatott producerként, rendezőként. 1992 óta kétlaki életet él, itthon is dolgozik. Legújabb vállalkozása a Cigányexodus munkacímet viseli.
– Elsősorban dokumentumfilm-rendezőként ismerjük, itt bemutatott filmjei tabuként kezelt jelenségeket vizsgálnak, a halált, az euthanáziát, az elmebetegeket, az élet helyett az öngyilkosságot választó gyerekeket.
– Álságos és fölösleges titkokkal, hazudozással terhelt világban élünk. Igen, a tabuk izgatnak, bár nincsenek bennem sem kész válaszok a megválaszolatlan kérdésekre. Feuer András, a TV3 vezetője javasolta – tudván, hogy sokat olvasok a cigányságról –, hogy írjak egy forgatókönyvet… Egy tévésorozatra gondoltam a cigányság történelméről, kultúrájáról – a kezdetektől. A dokumentálás nagyon szegényes, ahhoz képest, hogy egy harmincmilliós népről van szó. A cigányság által lejegyzett első emlékek a múlt századból valók. A film végigkísérné a romák történelmét körülbelül a tizenegyedik század elejétől, amikor is elvándoroltak Indiából.
– Filmrégészet az, amit csinál?
– Ez a pontos kifejezés. Annak alapján, amit elolvashattam, a terv huszonnyolc országra terjed ki és nyolcszáz évet ölel fel. Nagyon kevés és nagyon ellentmondásos, amit tudni lehet a cigányokról. A lingvisztika az egyetlen megbízhatónak tűnő tudományos módszer, a kutatások szerint a hindinél régebbi eredetű keleti szavak nincsenek a nyelvben, így a legvalószínűbb őshaza: India. Minden nép története érdekes, de a cigányoké különösen, mert zenéjükben, nyelvükben képesek voltak a döbbenetesen sokféle etnikai hatást egybeolvasztani saját karakterükkel. Arra is fel akarom hívni a figyelmet, hogy milyen modern és nagyon huszadik századvégi idea, hogy a cigányságnak nincsenek területi igényei, nincs meg bennük az a szándék, hogy nemzetet hozzanak létre. Mindig idegenek deportálták őket ide-oda. Most éppen Dobrudzsában kívánnak a romáknak Cigányországot kialakítani. De – ismétlem – ezek nem a cigányság szándékai.
– A cigányság az egyetlen olyan nagy nép, amely sose viselt háborút egy másik ellen.
– Nem volt mit megvédeniük. Tipikus nyugat-európai mentalitás szerint az a normális, hogy foggal-körömmel ragaszkodunk egy bizonyos területhez, vagy egy bizonyos tárgyhoz. Esetleg másképpen is leélhetjük az életünket…
Ez a megközelítése az életnek rokonszenves attitűd. Örömmel fedeztük fel a múlt században a japán és a kínai kultúrát, vagy emlékezzünk, amikor két évtizede a Beatlesek – és nyomukban még hányan – ingben-gatyában ültek a földön Indiában és szitároztak… Vajon miért nem jut eszünkbe ránézni ilyen felfedező szemmel arra a kultúrára – a roma kultúrára –, amely velünk él? És élt…
– Régebben is így gondolkozott, vagy a gyűlölködés – aminek elsődleges célpontjai az európai kultúrákban a cigányok – irányította a figyelmét a roma-sorsra?
– Ma már nemigen mernek a feketékről úgy nyilatkozni sehol a világon, mint ahogy a cigányokról a legliberálisabb emberek is megteszik. Épp tegnap olvastam egy felháborító kitételekkel megspékelt cikket. Marx György fizikus javaslatára egy újságírónő meglátogat egy kis faluban élő kölyökzsenit. A boltban érdeklődik a kisfiú után, és megjegyzi: „A Bódva Áruház bejáratánál etnikai kisebbségeket hessent el az eladónő.” Ez ekvivalens a „kampósorrú fiatalasszonnyal” vagy a „lapátfülű filozófussal”. Ilyet nem ír le az ember. A média felelőssége óriási, tudni kell, hogy mit jelentenek a szavak. Nem szabad a svéd futballistát konzekvensen „csoki-Dahlin”-nak titulálni, ahogy bárkit „habcsókképűnek” sem. Vagy: amikor a kínai sportolónők mindent megnyertek az úszó-világbajnokságon, arról eképp tudósított egy napilap: „a zsilettpengeszemű lányok taroltak”… Amikor a magát hihetetlen mértékben liberálisnak hirdető lap kulturális rovatvezetőjétől megkérdeztem, ilyeneket miért engedtek megjelenni, hát hogy nézne ki, ha a szerkesztőség bármely munkatársát „birkahajú szerkesztőként” emlegetnék, azt válaszolta: „Az más… Mert annak már bizonyos hagyományai vannak.” Döbbenetes. Ezek az élmények indítottak arra, hogy megcsináljam ezt a filmet. A cigányságról nem lehet „gyanútlanul” filmet forgatni. Nekem a zsebtolvajlással foglalkozó vagy kolduló cigány is szimpatikus, azért, mert tudom, hogyan került ez a nép marginális helyzetbe, ennek milyen lélektani és sokszor pszichózisokká alakuló következményei vannak. Érzem és elfogadom, hogy miért nem tartják ezt a társadalmat (vagy társadalmakat) a sajátjuknak. Előfordul velem is, hogy amikor fölszáll nyolc-tíz cigányfiú a buszra, és körülvesz, arra gondolok, hogy esetleg „lenyúlnak”. Hát miért ne fordulna elő? De amikor ilyen szituációba kerülök is, kifejezetten élvezem, ahogy viselkednek. Mert zsenialitás van ebben, mint ahogy a koldulási trükkjeikben is, abszolút zsenialitás, amit ez a többszáz éve tartó tragikus történelmi helyzet termelt ki.
– A túlélés zsenialitása?
– Százszázalékosan. A legintelligensebb kívülállók is azt kérdezik: „miért nem tanulnak, miért nem tudnak dolgozni”. Hát hogyan lehet így gondolkodni egy olyan országban, ahol a folyók elkoszosodásáért, a levegő szennyezettségéért, sőt a munkamorál zéróvá süllyedéséért is a negyvenöt évig tartó kommunizmust okolják? Akik így gondolkodnak, nem látják, hogy mennyivel mélyebb sebeket okozhatott a cigányságban az ő nyolcszáz éves kálváriájuk. Nem látják, hogy egy roma kisgyerekből nemigen lehet Fellini vagy Einstein addig, míg az első, amit az iskolában tapasztal, hogy nincs, aki egyáltalán mellé akar ülni a padban… Megpróbálom friss szemmel láttatni a dolgokat. Abban a pillanatban, amikor megkísérlünk úgy tekinteni bármire, mintha semmit sem tudnánk a Földről, képesek vagyunk új értékeket felfedezni. Ki veszi észre, hogy milyen különös humoruk van a cigányoknak, vagy hogy írni-olvasni nem tudó romák a világban vándorolva hat-nyolc nyelven beszélnek. Amikor azt mondjuk, hogy a cigányságot be kell fogadni, a cigányság rossz helyzetén javítani kell, akkor tulajdonképpen a cigányság kulturális különbözőségét akarjuk megszüntetni. Azt akarjuk, hogy legyenek ők is olyanok, mint mi, minden szempontból. Elfogadottak, orvosok, jogászok. Az ő elképzeléseik is ezek. Ha azonban „felzárkóznak”, ezzel egyenes arányban szűnnek meg a kulturális értékeik. Tudnunk kell, hogy amikor egyik oldalról elfogadást és asszimilációt emlegetünk, a másik oldalról meg a kulturális hagyományok megőrzését, akkor egyszerűen lehetetlent kívánunk. Illetve, a nyugati társadalmakban már megoldották ezt a kérdést. A lehangoló tendencia ez az egyértelműen elamerikanizálódott, következésképpen elkulturálatlanodott, elmaterializálódott világ. Én négy földrészen forgattam, angolul tökéletesen el tudtam boldogulni mindenhol, sajnos… De bármilyen furcsán hangzik, csak ebben az ellaposodó, unalmas, színtelen társadalomban tudunk majd békességben élni egymással, de akkor meg már minek élni? A film szubjektív lesz, ez elkerülhetetlen – egy fehér többségi kultúrából jövő fehér ember megközelítése. Megkerestem a szakértőket az indiai Rishi professzortól kezdve az orosz romanológuson, Lekszak Manush-on át Andrzej Mirga lengyel vezetőig, Ian Hankockig, a Cigány Világszövetség elnökéig, aki ciganológiát tanít egy texasi egyetemen. A világon vagy hetven olyan vezető roma személyiség van, akiknek szerepelniük kell a filmben. Forgattam már az egyetlen cigány drámai színházban, a mülheimi Phralipéban. De a tizenkétszer ötven percbe bele kell hogy férjen a cigány folklór is, a spanyol Gipsy King is például, vagy az egyiptomi zenész cigányok, Antonio Gades és a flamenco is, melyről általában nem tudják, hogy cigány, csak azt, hogy spanyol. Be kell hogy mutassuk a migrációs, vándorló indiai törzseket, a tűzimádó cigányokat Irakban, vagy a szerb dervisszektákat. El kell menni a washingtoni Museum of the Holocaustba és a tarnowi egyetlen létező Cigánymúzeumba… Ez a kulturális, vallási, nyelvi sokszínűség olyan izgalmassá tenné a filmet, hogy nemzetközi siker lehetne – szinte tőlem teljesen függetlenül.
– Miért érzi úgy, hogy a film esetleg mégsem készül el?
– A költségvetés szerint a film 35 millió forintba kerülne. A tévében kijelentették, hogy ez sok, erre nincs pénz. Feuer András, aki akkoriban az Opál nevű gyártó cég vezetője volt, s akinek elsőrendű szerepe van abban, hogy én ebbe az egészbe belefogtam, úgy gondolta, hogy az Opál segít a kezdeteknél, addig, míg beindul a dolog. A „nagy tévé” alakuló kisebbségügyi osztályára is számítottunk. Ehhez képest nekik ez az egész, úgy, ahogy van, nem kellett. Válaszlevelet sem kaptunk, hogy egyáltalán bemutatnák-e. Én közben tanultam, olvastam, elmentem forgatni – Szlovákiába, Lengyelországba, és bekopogtattam az összes magyarországi bankhoz, hogy szponzort keressek. Egyetlenegyet sem érdekelt.
– Az elutasítást általában mivel indokolták?
– Kifejezetten azzal, hogy cigány témára nem adnak, „az igazából nekünk nem okos”, mert olyan „érzékeny téma”. Állítólag az alapszabályzatukban az áll, hogy bizonyos, társadalmilag érzékeny problémákat nem lehet szponzorálni. Szóval eszelős baromságokat, sorozatokat 29 szponzor támogat, de ezt nem. Na, akkor felkerestem egy-két autós céget, mert a sok utazás miatt nagy költségmegtakarítást jelenthetne az ő támogatásuk is. Zárt kapukra találtam. Pedig nem olyan játékfilmről beszélek, amit már Hegyeshalomnál sem lehet eladni. Külföldön és nyugaton lényegesebben nagyobb a türelem a cigányokkal, úgyhogy ebből a filmből nemcsak anyagi, hanem politikai tőkét is kovácsolhatna az ország. Be kellett látnom, hogy nem megy a dolog, másfél évet dolgoztam rajta, rengeteg anyagot felvettem ugyan, de mit kezdjek vele? Az első részből elkészült öt perc, a tizenegyedik részből nyolc.
…Én most rendező vagyok, nem producer, és nem ismerem a magyar módszereket. A magyar televíziónak tizenhatmilliárd forint bevétele volt tavaly reklámokból, s azt állítják, nem rentábilis. Akkor valószínűleg ez az egyetlen tévé a világon, amelyik nem az. Mindenesetre a közszolgálati televízió költségvetésébe egy, a cigány történelmet bemutató film nem fér bele.
Felkerestem a Művelődési Minisztérium illetékeseit is, de bárki azzal takarózhat ma Magyarországon, hogy amikor iskolák sincsenek, meg munkahelyproblémák vannak, akkor hogy képzelem, hogy filmre költsenek… Ez így el is fogadható természetesen. Ugyanakkor azonban hozzátenném, hogy egy film fontosabb lehet szinte minden másnál, mert a mai világ olyan, ahol a televízió – lásd az elmúlt évek nyugati példáit (Öböl-háború) – akár egy háború vagy forradalom kirobbantásában is komoly szerepet játszhat. Nyugaton az elektronikus média szerepének tulajdonítják a kommunizmus megszűnését.
Eldöntöttem, hogy most már nemcsak erre a munkára fogok koncentrálni, ahogy azt másfél éven keresztül tettem. Kínos helyzetbe kerültem. Nehéz válaszolni az indiai nagykövetnek, amikor azt kérdezi, hol tart a film, hiszen tavaly még nagyon sürgős volt és állandóan őket nyaggattam, hogy könyvekhez, nyelvkönyvekhez jussak, hogy hívjuk fel ezt meg azt… Rájöttem, hogy teljesen magamra hagytak… Nincs energiám a kleiderbauerdzsekis menedzserekkel való reménytelen beszélgetésekhez. Nekem filmet kellene csinálnom. De mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti… Amerika nagy, ott sokszor csak azt tudod, hogy a pénz határoz meg mindent. De amikor ennyire nyilvánvaló, mint itt, hogy az úgynevezett közszolgálati televíziónál egy-egy ember döntésén múlik minden…, megüt a guta. Biztosan nagyon elegáns válaszok vannak mindenre, de én azt látom, hogy az, aki nívós vagy nívósabb dolgokat csinál, nem kap támogatást, a másikat, aki elmebetegségeket csinál, azt meg hagyják.
El kell mondanom, hogy néhány hete eljött hozzám egy erdélyi cigány fiú, és érdeklődött, hogyan állok a filmmel, mert olvasott róla. A napokban visszautazott, azt ígérte, beszél a vajdákkal, szóval, most az én ügyemben tárgyal. Ő az egyetlen, aki megkeresett, hogy segítene. Elég romantikus elképzelés, elég vicces… Mégis, mintha ennek lenne a legnagyobb realitása.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/06 43-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=882 |
