Reményi József Tamás
A bukott forradalom és a győztes pólómeccs párhuzamos montázsából sematikus hőstörténet született.
Amíg egy korszak nem termi meg a maga ünnepeiről, historikus hivatkozási pontjairól a nagyközönséghez szóló kulturális kommerszeit, addig azok az ünnepek és hivatkozások áhítatos unalomba és illedelembe fúlnak. Nem az ideológia, nem a politikai kurzus hamisságától vagy tisztességétől függ, hogy átélhetővé tehető-e az irányított emlékezet, hanem attól, hogy a tömegkultúra megcsinálja-e azokat a mutatványait, amelyekkel sokan, legalább átmenetileg, azonosulni tudnak. Egy egész nemzedék számára például a Tizedes meg a többiek közvetítette először (és egyetlenként) a „felszabadulás” fantáziaképét (természetesen a filmváltozatra gondolok): hosszú évek iskolai szavalatai és zászlódíszei nem értek el annyit, mint egyetlen vígjáték, amely a ’45 utáni rettenetes fejlemények legitimációjának, bizony, jelentős tényezőjévé lett. 1956-tal sincs másképp, hiába finnyáskodunk, szórakoztató dramaturgia, az egykori ifjúsági regények vizuális változatai nélkül (hisz a gyerekek nemigen olvasnak) tíztől huszonötig nem lesznek hívei egy történelmi pillanatnak. Tíztől huszonötig: ők járnak moziba, nekik szólhat az élvezhető, a látványos forradalom. A Szabadság, szerelem című ifjúsági film azon bukik meg, hogy stábja az élvezethez vezető úton nem válogat az eszközökben. E kifejezés mindkét értelmében elmarasztalható: sem indulatilag, sem kivitelében nem jut túl a legkézenfekvőbb és legsematikusabb megoldásokon, azokat viszont számolatlanul, szelektálatlanul ontja, nincs szíve kihagyni egyet sem. Már a cím szavai is bombasztikusan semmitmondóak, Petőfi mint allúziós reklámelem nem váltja meg a témamegjelölés ürességét. Ami a „szabadság”-ot illeti, a film igen egyszerű érzelmekkel operál: az oroszokat és a komcsikat utálni kell. Az előbbiekkel szemben a nézőtéri gyűlölet felcsigázásához a tankokban ülő arctalan ellenség képe személyes gonoszsággal társul a magyar vízilabdázókat ütlegelő orosz pólósok révén. A pesti utcákon és a moszkvai, majd melbourne-i medencében zajló ütközetek párhuzama, a filmet ihlető nagy ötlet sajnos primitív ösztönöket szolgál, a gonosz hatalom gonosz fiainak torzképét veti oda néhány vonással. Igen, minden birodalom állampolgárainak szánalmas terhe a felsőbbrendűségi tudat, még ha a feneke kinn van is a nadrágból, de ezt az agresszív pszichózist, hogy megértsük, csak árnyaltan szabad megfogalmazni. És az is igaz, hogy a sport egy-egy nemzet kultúrájának (!) részeként joggal szolgálhat az elnyomottak elégtételéül, ám örök vágykiélésként nem kevésbé szánalmas és veszélyes életprogram. Marad a primér drukkolás az ’56-os Pál utcaiaknak a szemét vörösingesek ellen – egy Molnár Ferencénél jóval redukáltabb képletben (hogy az „ifjúsági regény” lehetőségeinek körében maradjunk). Az egyik oldalt a szadista ávósok és a mézes-mázos főgonosz, a másikat, ennek megfelelő érzelmi szinten a főhős nagypapája képviseli: „Így kell ezt, gyerekek, meg kell mutatni a rohadt komcsiknak!”. Még cowboy-filmben sem hagynak benne ilyen mondatokat, miért kéne egy magyar mesében ezzel beérni? (Amúgy pedig a film határozottan törekszik a megcélzott közönség nyelvi világához igazodni, a „kicsik a golyóid, legalább passzolnak a farkadhoz” típusú humor a hétköznapok magánbeszédével veszi körül a nagypapai lelkesültséget, érzékeltetendő egyén és történelem, egyéni sors és történelmi kataklizma egyvelegét – lásd előbb „sport és szabadságharc” –, mindebből azonban csupán a poénok falvédős ornamentikája bomlik elő.) A „szerelem” sem jár jobban. A fiúk csak azt akarják, a lányoknak eszményeik vannak, a szerelem pedig e disszonanciát feloldja – a bármelyik tinifilmből untig ismerős képlet forradalomba, azaz kosztümös akciófilmbe mártva is működhet. Működik, megfelelő ritmusban, de mindennemű nagy műfajok kopár sablonjaival, a mozgalmi eposzok tömegjeleneteitől a frontfilmekben látott bolyongás-motívumokon át a családi zsánerek, a sportfilmek, a fogadalmi tragédiák gépies koreográfiájáig. „Két klisé nevetséges. Száz klisé megható” – magyarázza Umberto Eco a Casablanca sikerét. Hasonlóan építkezik a Szabadság, szerelem is, azzal a jelentékeny különbséggel, hogy nem Hemingway- vagy Fritz Lang-reminiszcenciákra, hanem immár végletekig elhasznált, kizsarolt mozihagyományok műanyagmásolataira formáz. „Amikor minden archetípus szemérmetlenül beront a színre, homéroszi mélységek tárulnak fel” – mondja Eco. Itt azonban a tiszteletadás illusztrációja mögött semmit sem találunk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8805 |
