Pápai Zsolt
Seppuku – japán, 1962. Rendezte: Masaki Kobayashi. Szereplők: Tatsuya Nakadai, Rentaro Mikuni, Shima Iwashita. Forgalmazó: Cinetel. 128 perc.
Masaki Kobayashi a modern japán film egyik jelentős rendezője, aki legjobb formát mutató munkái kapcsán akár Kuroszavához mérhető, mégis kevesen ismerik, nemcsak nálunk, de nyugaton is. Legkiválóbb műveinek (így a kísérteties és szürreálközeli Kwaidannak vagy a mélységesen realista Harakirinek) a védjegye – többek között – a tradicionális japán műfajok kritikáját megcélzó közelítésmód, a Kuroszava humanizmusával rokon szemlélet és a legjelentősebb pályatársakat idéző formatudatosság. A pályájának tizedik évében, 1962-ben készült, fekete-fehér Harakiriben Kobayashi a 47 ronin Mizoguchijával és A hét szamuráj Kuroszavájával kelt párbeszédre. A forgatókönyvet a japán film Zavattinije, fél tucat Kuroszava-mű (A vihar kapujában, Élni, Véres trón, Rejtett erőd, Félelemben élni, A gonosz jól alszik) írója, Shinobu Hashimoto jegyezte – ennél jobb ajánlólevél nem is kell egy mozihoz, igaz ugyanakkor, hogy a Harakiri sokban különbözik Kuroszava műveitől. Hashimoto ugyanis lényegesen kevesebb akciót és fizikai cselekményt épített be a könyvbe, mint Kuroszavának készített munkáiban, így a film ritmusa is lassabb lett. A kamarajellegű (lényegében két helyszínen játszódó) történet az 1620-as évekbe kalauzol, nem sokkal a Tokugawa-sogunátus (1600–1867) megszületését követő időszakba, amikor a végtelennek tetsző háborúk után eljött a béke, ám ez nem mindenki számára hozott megnyugvást. Annak a kétmillió szamurájnak, akik a harcok befejeződésével hirtelen gazda és feladat nélkül maradtak, jelentékeny része előbb tétlenségbe, majd nyomorba süllyedt. Ebben a helyzetben egyesek az önkéntes szeppuku gondolatáig jutottak, amit egy nagy hírű klánhoz bejelentkezve nyilvánosan kívántak elkövetni, titkon abban reménykedve, hogy a klán vezetői eltökéltségük láttán esetleg munkát kínálnak nekik. A Harakiri egy családja végvesztének rémképétől hajtott ronin öngyilkosságáról, a rituálét cinikus részvétlenséggel végignéző klán embereiről és az áldozatot megbosszuló apósról szól. Szimpla bosszúdrámának fest mindez, a Harakirinek azonban alig van köze az ismert szamuráj-étoszhoz. Kobayashi nem fényezi, hanem bírálja a szamurájerkölcsöt, mégpedig oly meggyőzően, hogy műve a deheroizáló szamurájfilm alfája lett, pontosabban: annak a még ötvenes évek végén kezdődő folyamatnak az egyik legfontosabb állomása, amelyik a nagy múltú jidai-geki hirdette értékek totális megkérdőjelezését eredményezte. (Összefüggésgyanús véletlen, hogy a szamuráj-mítoszt felülvizsgáló mozik etalonja éppen egy évben készült a tradicionális western-mítosszal szakító korszakos hollywoodi filmmel, John Ford Aki megölte Liberty Valance-t című munkájával.) A végletekig élezett oppozíciókra (elvhűség kontra hipokrízis, tisztesség kontra becstelenség, szolidaritás kontra önzés) épülő történet két erősen tördelt flashbackből és a jelen hangsúlyozottan mutatott pillanataiból kerekedik ki: a jelen idejű epizódok egyén és közösség, a múlt idejűek közösség és történelem kapcsolatának az egyetemes modern mozi legkiválóbb darabjait idézően mély bemutatását célozzák. A rendező méltó partnere a mítoszrombolásban a főszerepet adó Tatsuya Nakadai, aki itt lett világhírű, hogy aztán előbb Kobayashi fétisszínészeként, majd Kuroszava kései filmjeinek (Az árnyéklovas, Ran) főszereplőjeként építse tovább renoméját. A hagyománytörő műfaji szemléletet fegyelmezett forma rejti, itt-ott azonban szikrázó vizuális megoldásokkal is találkozni. A Harakiri ma megnézve is kivételesen erőszakos, mi több, gyomrot próbálóan naturalista filmnek tetszik, pedig explicit erőszakot nem láttat, például a sokat idézett szeppuku-jelenetben nem öncélúan sokkoló snittekkel, hanem a színészvezetés tökélyével, néhány dőlt gépállásból készített beállítással, továbbá a montázs és a hangeffektusok professzionális alkalmazásával ér el zsigeri hatást a rendező. Kivételes vizuális érzékenységét kamatoztatja a csúcsjeleneteken kívül is. Hűvös, távolságtartó stílusban tálalja a lassan kibomló történetet, így képeinek tónusa sajátos feszültségben áll a lefojtott indulatokkal teli hősök viselkedésével. Kobayashi szikár stílusának pillérei a szélesvászon adta lehetőségek maximális kiaknázásával készült statikus képek, a teret mélységében is feltérképező kompozíciók, valamint a hosszú és lassú kamaramozgásokkal vett jelenetek, de némely pillanatban él varióval és röpke villámsvenkekkel is. A Harakiri minden ízében (snittjében, képkockájában) precízen hangszerelt, radikálisan eredeti, de nem könnyű darab. Erősen reflexív mozi lévén, kivált a tempójával dolgoztatja meg a nézőt, de csak annyira lassú, amennyire mély. Extrák: semmi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/11 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8786 |
