Vajda Judit
Batalla en el Cielo – mexikói, 2005. Rendezte és írta: Carlos Reygadas. Kép: Diego Martinez Vignatti. Zene: John Tavener. Szereplők: Marcos Hernandez (Marcos), Anapola Mushkadiz (Ana), Bertha Ruiz (Marcos felesége), David Borstien (David), Rosalinda Ramirez (Viky). Gyártó: Mantarraya – The Coproduction Office – No Dream Cinema. Forgalmazó: Proton Cinema. Feliratos. 98 perc.
A négy évvel ezelőtti Japán rendezőjének második munkája, a Mennyei háború igazi titkolódzó alkotás: nem segít sokat sem megfejtésében, sem befogadásában. Nemcsak azt lehetetlen (vagy legalábbis igen nehéz) egyértelműen eldönteni, mit is takar a cím (akárcsak az előző műnél), de arról sem kapunk elegendő információt, mit éreznek a hősök. Az olyan alapadatokon túl, hogy mi a nevük és a munkájuk, semmilyen szinten nem ismerjük meg őket, beszélgetéseikbe mintha csak véletlenül hallgatóznánk bele, és csak annyit tudunk meg róluk, ami a szövegösszefüggésből kiderül. A színészi játék ennek megfelelően igen visszafogott, szinte kifejezéstelen – pedig a gyerekrabló Marcos és a saját testét passzióból kiárusító Ana lelkében érzelmi viharnak kellene dúlnia. Arra történik ugyan néhány utalás, hogy a férfit tette miatt marcangolja az önvád, de ezt nem látjuk, csak szexuális akcióinak lehetünk tanúi. A hősök érzelmeiről mindössze testnedveik árulkodnak, semmi más. Ennél közelebb nem kerülhetünk hozzájuk – Reygadas bizonyos megoldásaiban mintha csak Tsai Ming-liang mexikói rokona lenne. Csak itt az emberek nem túl távol, hanem éppen ellenkezőleg, túl közel vannak egymáshoz. Remek példa erre a zsúfolt metrón játszódó jelenet vagy az, amikor egy normál méretű személyautóból mintegy tízen szállnak ki. A látszólag érzelemmentes figurákat megformálók mintha nem is színészek lennének, hanem valami bizarr szertartás résztvevői: testtartásuk természetellenes, kimódolt, van, hogy csak beállnak a képbe, majd szálegyenesen, mozdulatlanul várnak (egy radikális gesztussal a végén még le is takarják a főszereplő arcát). A végletes stilizáció, a jelzésszerűség a párbeszédekben is megfigyelhető: a „Nem tudnék nélküled élni!” vagy az „Esküdj a szerelmünkre!” mondatok például bármiféle érzelmi töltés nélkül hangzanak el. Ez az információ-visszatartás nemcsak a jellemábrázolásra jellemző: megszokott jelenet Reygadas filmjében, hogy hosszú percekig hallgatunk egy autóban zajló párbeszédet, annak résztvevőit viszont nem láthatjuk, csak az utat előttük; máskor pedig sokáig csak egy ütemesen fel-le mozgó fejbúbot figyelhetünk vagy Marcos rángatózó vállát és kezét, s csak később derül ki, éppen mivel foglalkozik. A háttérben meghúzódó krimiszál és a film végén megjelenő bűnbánó zarándoklat így egészen más (és egészen sokféle) értelmet nyer.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/11 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8780 |
