Báron György
Ötlet-áradat, a dogmák kritikája: a Kapa–Pepe-sorozat Bunuel kísérteties kacajú dadaista remekléseire hajaz.
Jancsó Miklós tógában, fején babérkoszorúval fekszik a halálos ágyán, és szénát eszik. Az ágy szélén Mundruczó Kornél ül, ő eteti a Mestert. Jancsó most Marcus Aurelius, minden római császárok legbölcsebbike, Mundruczó a fia, aki örökölné a trónt, ha akarná, de nem akarja, mert a császár „rossz szerep”, a cézárokat mindig megölik, áttestálja hát Pepére, aki elég hülye ahhoz, hogy vállalja, mert mindennek bedől, amire az okos-ravasz Kapa rábeszéli, utóbbi tudja ezt, hiszen régóta ismerik egymást. Jancsó azért ropogtatja a szénát, mert úgy hiszi, halála után ló lesz, lelke egy szürke pejbe (fehér ló ugyanis nincs, mint azt találóan megállapítják a filmben) költözik. Lehet a dologban valami, elvégre Marcus Aurelius alighanem az egyetlen filozófus, akinek lovasszobrot emeltek, s filmjei tanúsága szerint Jancsó is különös, bensőséges viszonyt ápol a lovakkal, akár egy westernrendező. Ha egyetlen képet lehetne megörökíteni-megőrizni az ezredelő magyar filmművészetéből – én habozás nélkül ezt választanám. Az őszbe csavarodott fejű Jancsót, amint szénát rágcsál – és Mundruczó eteti. Elsőként azért, mert – miközben filmeseink legtöbbje önmaga dicső pózába merevedik (amitől, persze, kínosan nevetségessé válik) –, Jancsó mer röhögni önmagán, a saját mitológiáján (mert neki tényleg van) és a világon. Másodjára azért, mert Mundruczó ül az ágyánál (nem először), korábban Hajdu Szabolcs tűnt föl a filmjében, Jancsó meg a Hajdu Szabolcséban, ebben az Ede-filmben fontos szerepet játszik Fazekas Csaba is – vagyis, átnyúlva vagy két közbenső generáció feje fölött, kezet fognak ők, és ez így helyes: a fiatal generáció mesterére lelt, Jancsó pedig egyívású társakra, akik bírják vele a tempót, ami, ahogy ezt az Ede-filmet is elnézem, nem lehet könnyű. Lám, az idő, amint igazságot szolgáltat, helyükre teszi a dolgokat, jó ezt látni. Ez egy nagyon szabad film, miként a Kapa–Pepe-sorozat minden darabja az. Vannak erősebb és gyöngébb pillanatai, ám minden kockáját áthatja a szabadság friss levegője. Szabad, azaz korlátok nélküli. A története az ókortól a magyar teremtéstörténeten át, a reformkor érintésével (hej, gróf Csészényi!) napjaink káoszáig ível. Benne rep keveredik nép- és műdalokkal, Beethoven-szonátával, indulókkal, könnyű dzsessz- és szalonzenével. A film elején, kevés fúvósmuzsika után, bejön a képbe Kapa és Pepe, köszöntik egymást, majd bejelentik, hogy ez egy film, amiben ők a főszereplők. Nincs szükség magyarázatra, ismerjük őket régóta. A film végén ugyanígy hagynak el bennünket, majd térnek vissza vélhetően legközelebb. Miként a burleszkhősök, akikről Bazin találóan írta, hogy egyszer csak feltűnnek a vásznon, a semmiből, majd a fináléban kicsámpáznak a képből, hogy legközelebb ugyanúgy felbukkanjanak. Bevált bohócpáros ők: a fehér és a tarka, a ravasz és a buta bohóc. Vladimir és Estragon, amint a megváltást várja az ezredfordulós Magyarországon – ám helyette csak hülye és még hülyébb politikusok-üzletemberek-maffiózók érkeznek. Mert a jancsói bohóctréfák legmélyén torz megváltástörténet rejtezik: tusakodás az idővel és a halállal. Minden Kapa–Pepe-ökörködés azt az alapkérdést teszi föl, hogy – Petrit idézve – „bízzunk, hogy egy kandi szem azért leskel reánk, és nincs hiába semmi sem?”. „Higgyék el, odaát nincs semmi” – bizonygatja a Styx túlpartjáról visszatért Pepe. Jancsó, a blaszfémista és bálványdöntő, ugyanúgy provokál, ahogy az istentagadó Bunuel tette. A temetői menet otthagy csapot-papot-koporsót, és rohan a kocsmába, ahol a kopasz törzsvendég (Halász Péter) „rossz időben mindig otthagyja a fejét”, talán, hogy meg ne fázzon. Pepe egykerekű biciklin ülve zsonglőrködik a gyászkoszorúkkal – a képsor René Clair vagy Jacques Tati filmjébe illik. Az ötletek szertelen áradásában, a konvenciókkal való radikális szakításban a Kapa–Pepe-sorozat a legerősebben Bunuel kísérteties kacajú késői dadaista remekléseire hajaz. Őszikék ezek is, letargikusak, mert nem remélik már, hogy a világ értelmes arcot mutat, ám a szomorúságot lidérces röhögés váltja fel. Tragédián túli a humoruk, mintha Bunuel is, Jancsó is azt mondaná: amin már sírni sem lehet, azon vihogjunk egy jóízűt. A sorozat nyitó darabja, a Nekem lámpást adott az Úr – Pesten temetőben kezdődött, Jancsó és Hernádi a saját halálát játszotta el. Jancsó most is a halálos ágyán hever, szénát majszolva, meghal előbb Pepe, majd Kapa is, aztán föltámadnak, meghal Halász Péter is, aki szintén eljátszotta a saját halálát, de ez sem óvta meg az igazitól, ez eddig csak Jancsónak jött be, ő fityiszt mutat a kaszásnak, miközben láthatóan nagyon komolyan veszi. (A rendező ezt a legújabb filmjét két – eddig – föl nem támadott alkotótársának, Hernádi Gyulának és Halász Péternek ajánlotta.) Ezekben a fekete komédiákban mindig mindenki föltámad, elvégre „ez csak film”. Jancsó hol Miki bácsi, az „egyszemélyes, hontalan népcsoport”, hol Marcus Aurelius, Pepe néha Scherer Péter, Kapa meg Mucsi Zoltán, a szerep nem különíthető el a játszó személytől, a film az élettől. Akárcsak Jancsó néhány korábbi filmjében, most is monitorok villódzó képe úszik be a filmképbe, mintha tükrök fordulnának egymás felé, s mutatnák ugyanannak az eseménynek a végtelen tükörképét. Jancsó, Godardhoz hasonlóan nem győz figyelmeztetni rá, hogy amit látunk, az film. Nem elidegenítés ez (Godard-nál sem volt az), inkább ironikus önreflexió, játék a matériával. Hol ér véget a kép, és hol kezdődik a valóság? – kérdezi. Szirtes András, a fotográfus régi, harmonikás fotómasinával rögzít, Márton István, a filmes modern digitkamerával veszi az eseményeket, Jancsó lottószámokat húz ki a tévéshowban, majd kiszól az adásból Pepének, Kapa az emtévés Kultúrházban lép föl, amelynek két ifjú műsorvezetőnője csacsogva megkérdezi, így ötvenévesen nem unja-e magát, öregek otthona, aggokháza, gondolkodott-e már ilyesmin, most a tizenötévesek mennek, mire Kapa elkezdi ütlegelni a két kis bájost – szép pillanat. Pepe amúgy filmrendező, vagy az szeretne lenni, szépséges neje dúsgazdag apjától, Csaba királyfitól (akit történetesen valódi filmrendező, Fazekas Csaba játszik) reméli, hogy finanszírozza a filmjét, miként Vigo és Truffaut első mozgóképeit is a tehetős apósok pénzelték. Ám az após pénzügyi körei inkább az Első Magyar Magánbörtön Káeftébe fektetnek, igazuk van, sokkal jövedelmezőbb az, mint a filmkészítés, börtönre mindig van kereslet, még csinos kis kivégzőhelyet is építenek a műintézményükbe, akasztófával, vastag kötéllel, elvégre a jó üzletember előre lát, már csak azt várják, hogy – közkívánatra – megint legális legyen a halálbüntetés, az első nyilvános akasztást Pepén próbálják ki, bombaüzletnek ígérkezik. „Ne szarj be, Pepe, ez csak film” – nyugtatgatják, ám Pepe számára ez csöppet sem megnyugtató, elvégre ember nem igazodik ki azon, hol végződik a fikció, és hol kezdődik a valóság. „Jó, de mi a vége?” – nyugtalankodik, de válasz helyett újabb kérdést kap: „Miért kell, hogy mindennek vége legyen?”. Jó, súlyos kérdés, nincs rá felelet sem az életben, sem a filmekben. Az Ede megevé ebédemben ennek ellenére látható-hallható egy szabályos zenés finálé, csak épp a történet és a filmidő derekán, elvégre miért épp a végén legyen a finálé, ez egy „közepefinálé”, mert, mint a filmben mondják „mellékesen műfajteremtés is folyik” (állítólag Godard válaszolta George Franju-nek arra a kérdésére, kell-e, hogy legyen egy filmnek eleje, közepe és vége: „Igen, de nem feltétlenül ebben a sorrendben”). A Kapa-Pepe történeteknek ugyanúgy nincs elejük és végük, mint a rövid néma filmburleszkeknek és a Godard-filmeknek. Töredékek, metszetek csupán. Ama két filmtörténeti példára emlékeztetnek abban is, hogy a sorozat egészének súlya-jelentősége sokkal komolyabbnak tűnik az egyes részek önsúlyánál. Jancsó ezredeleji danse macabre-ja olyan, akár a vaskos népi színjátékok, vásári komédiák: röhög tekintélyen, pénzen, királyon, halálon, furkósbottal kergeti ki őket a színről.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/11 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8773 |
