Hungler Tímea
Minden kornak megvan a maga jellegzetes detektívje, a mi időnk tipikus nyomozója: a mikroszkóp fölé hajló szaktudós.
Az ezredfordulón a bűntények felderítése már nem a szűk sikátorokkal teli veszélyes külvárosra koncentrálódik – átköltözött a kékes fényű laboratóriumokba. A mesterdetektívet, a kemény öklű zsarut felváltotta az igazságügyi szakértő. Gyilkosságok anatómiája 1971. decemberében rettenetes bűntény nyomaira bukkantak a békés New Jersey-ben – egy helyi járőr vérben fagyva találta a List família tagjait a család házában. A bomlófélben lévő tetemek nagyjából egy hónapja heverhettek szerteszéjjel a háromemeletes, tizenkilenc szobás viktoriánus hajlékban, mely a nem halkuló templomi zene és a folyamatosan égő világítás miatt vált gyanússá a szomszédoknak. A járőr az egyik szobában egy, a helyi lelkészhez címzett búcsúlevélre lett figyelmes, melyben a könyvelőként dolgozó családfő, John List részletesen bevallotta, hogy hogyan mészárolta le feleségét, gyerekeit és az anyját, „megmentvén” őket az anyagi és az erkölcsi romlástól. A rendőrség hiába tudta, hogy ki a gyilkos, tizennyolc éven keresztül nem sikerült a nyomára akadniuk. Végül egy bűnügyi szobrász oldotta meg az ügyet, aki egy profilalkotóval közösen az idő múlásával is kalkulálva egy fénykép alapján készítette el a férfi mellszobrát. Amikor az újra családot alapító Listet elfogták, hasonlósága egészen kísérteties volt a szoborhoz. Az igazságügyi szakértők még a szemüvege formáját is pontosan eltalálták. A családirtó címre keresztelt epizód csak egy a törvényszéki szakértők munkáját tárgyaló dokumentumsorozatok (Orvos detektívek, Törvényszéki nyomozók, Újraindított nyomozások, Bizonyítékok, Bűntények nyomában, Dr. G. foglalkozása: orvosszakértő, Valódi tetthelyek stb.) közül, melyek évek óta futnak sikerrel a Discovery tévécsatornán, és amelyek amellett, hogy informatív módon feltárják a bűnüldözés legújabb technikai vívmányait, bemutatják a laboratóriumi dolgozók munkáját, a véres bűnesetek rekonstruálásával a rémségekre éhes nézők igényeit is kielégítik. A bűnüldözésben, a gyilkosok kézre kerítésében már egészen a kezdetektől hatékonyan alkalmazzák az orvostudomány, a kémia, a biológia vagy a fizika eredményeit, eljárásait. Az utóbbi évtizedekben azonban valóságos robbanás következett be az igazságügyi szakértés területén – az ujjlenyomat szerepének múlt századi felismerését követően a DNS-vizsgálat adott újabb csodafegyvert a bűnüldözők kezébe, igazságügyi alkalmazása alapjaiban rengette meg a szakértők munkáját, akik arra is képessé váltak általa, hogy a tetthelyen található biológiai nyomok (vér, sperma, nyál etc.) alapján személy szerint azonosítsák az elkövetőket. Ez a tudományos áttörés az igazságszolgáltatás felett is ítéletet mondott – az új bizonyítási eljárásnak köszönhetően a nyolcvanas években sorra engedték szabadon a börtönökből az ártatlanul elítélt rabokat. A tudomány és a technika fejlődésével a három legfőbb bizonyítékcsoport – a klasszikus (talp- és ujjnyomatok, írásos és tárgyi bizonyítékok stb.), a biológiai és a kémiai nyomok (szövetszálak, földminták, festéknyomok stb.) – mellé az utóbbi évtizedekben a számítógépekben, fényképezőgépekben, filmtekercseken, hanghordozókon tárolt bizonyítékok is felsorakoztak. A valós bűneseteket feldolgozó dokumentumfilmek alapján elmondható, a szakértők ars poeticája, mely szerint az elkövetők mindig hagynak valamilyen nyomot maguk után a tetthelyen – manapság nagyon is agyafúrtnak kell lennie annak a bűnözőnek, aki képes túljárni a csúcstechnológiát és a legújabb tudományos eljárásokat csodafegyverként bevető törvényszékiek eszén. A bűn tényei A huszonegyedik századra a bűnesetek megoldása az utcákról, a detektívüveges kihallgató-szobákból, a besúgókkal teli börtönökből átkerült a laboratóriumokba, az egyetemi tanszékekre. A puhakalapos, ballonkabátos nyomozó vagy az aljas utcákon bóklászó kopó figurája már a múlté – erre az olyan fikciós krimisorozatok a példák, mint a Helyszínelők, A nyughatatlan Jordan, A halottkém –, felváltotta őt a törvényszéki nyomozó. A krimiszériák és az ezeket inspiráló dokumentumfilmek tanúsága szerint a detektív azoktól az igazságügyi szakértőktől függő munkatárssá vált, akik azt leszámítva, hogy a bűntett színhelyén bizonyítékokat gyűjtenek, vagy a vád tanúiként megjelennek a bíróságon, gyakorlatilag el sem hagyják a laboratóriumok biztonságos falait. Mégis: a tettes kézrekerítése manapság sokkal inkább tőlük, az ő tudásuktól, mint harcedzett kollégáiktól látszik függeni. A törvényszéki nyomozó nem a klasszikus értelmen vett mesterdetektív, zsaru vagy rendőr, sokkal inkább valamiféle tudós értelmiségi (antropológus, ballisztikai szakértő, patológus, entomológus stb.), aki az igazságügy szolgálatában áll, és aki az ügy megoldásának érdekében nem is a vádlottakat, mint inkább a halottakat, a tárgyakat, vagyis a bizonyítékokat faggatja. A rend őreinek feladata manapság ez utóbbiak „leszállítására” korlátozódik – a köztük lévő összefüggések kimutatása azonban a szakértőkre marad. Az igazságügyi szakértés – bár kiindulópontja legtöbb esetben egy gyilkosság – nélkülöz minden drámai fordulatot, magányos, értelmiségi pepecselés. (Szöges ellentétben áll tehát a valósággal, hogy a Helyszínelőkben a drámai hatást fokozandó a törvényszékiek vádlottakkal találkoznak, kihallgatásokat folytatnak, bevetéseken vesznek részt). A fent említett dokuszériák alkotói pontosan ezért igyekeznek a szövetszálakról vagy a golyók röppályájáról adagolt enciklopédikus tudást játékfilmes, krimiszerű eszközökkel feldobni, a néző számára izgalmasabbá tenni. A törvényszéki nyomozók mindennapjait tárgyaló dokumentumfilmek kivétel nélkül mind a dokudráma műfajából kerülnek ki, mely nevéhez hűen a dokumentumfilmes és a drámai-játékfilmes elemeket elegyíti egymással. A tanúkkal készített interjú-részletek, a nyomozók visszaemlékezései, a bűntények helyszínén készített fotográfiák, az eredeti segélykérő telefonhívások, a letartóztatás híradó-szekvenciái, a narrátorok magyarázataival és a színészek által előadott dramatizált eseményekkel váltakoznak, melyek nagy vonalakban magát a bűnesetet rekonstruálják, vagyis egy fikciós krimihez illően: elmesélik egy gyilkosság történetét. Mesék, amelyek rosszul végződnek Egy 1944-es pszichológiai kísérletben a vizsgálati alanyoknak egy olyan animációs filmet vetítettek, amelyben egy mozgó kis háromszög, egy kör, valamint egy mozgó nagy négyzet szerepelt, melyek egy dobozhoz hasonló üres négyszög felé tartottak. A kísérlet résztvevői a geometriai alakzatokba egy menekülő szerelmespárt vetítettek, akiket egy nagydarab fickó egészen hazáig üldözött. A narratív pszichológia szerint mindannyian történetekben gondolkodunk – még az egymással összefüggésben nem lévő elemeket is valamiféle logika mentén fűzzük össze, hogy kerek, egész sztori születhessen belőlük. A bűnesetek során begyűjtött bizonyítékok egy gyilkosság történetének mozaikdarabjai. Hogy valójában ugyanazon téma (történet)variációival állunk szemben, a bírósági tárgyaláson válik nyilvánvalóvá, ahol az igazságügyi szakértők, a tanúk, a nyomozók, sőt, maga a vádlott is elmesélik, hogy hogyan fest az ügy az ő szempontjukból, magyarán előállnak saját történetfoszlányukkal. A törvényszéki detektívek és a rendőrség feladata, hogy közösen feltárják, az összekeveredett mozaikdarabok, az összekuszálódott fejezetek milyen módon kapcsolódnak egymáshoz, tesznek ki együtt egy egész könyvet. A nyomozás során a hatóság célja nem csupán az, hogy a közös nevezőt megtalálja, hanem az is, hogy lineárissá, egységessé, olvashatóvá tegyen egy olyan történetet, melynek főszereplője maga az áldozat. Hogy az ügyben/történetben a főszerepet az áldozatra osztjuk, szintén a narratívák logikájával/szerkezetével van összefüggésben – az egyéni sors befejezésének – hacsak nem hiszünk a lélekvándorlásban – mindig a halált tekintjük, melyet követően már egyikünk életkönyvében sincsenek újabb fejezetek. A bűntény feltárása során a (törvényszéki) nyomozó a főszereplő mellé további szereplőket, tanúkat keres, miközben természetesen megpróbálja a gyilkos, vagyis az intrikus szerepét is kiosztani. A hatóságokat azonban tévútra is vezetheti a hibásan értelmezett, a bizonyítékok között mindenképpen összefüggéseket kereső logika, mint tette ezt a hetvenes évek nagy port felvert gyilkossági ügyében, melynek az Újraindított nyomozások dokudráma Az ABC-gyilkos című része állított emléket. A film a hajdani bűnesetet a fennmaradt „történetfoszlányokból” – boncolási jegyzőkönyvek, a helyszínen készült fényképek, rendőrségi jelentések etc. – egy profilalkotó segítségével harminc évvel később igyekezett rekonstruálni. A korabeli nézet szerint az áldozatokat, a három kislányt az „ABC-gyilkos” ragadványnévvel bélyegzett elkövető erőszakolta és gyilkolta meg, jóllehet már ez idő tájt is nyilvánvaló volt, hogy az első és a második bűntettet nem ugyanazzal a módszerrel követték el. A nyomozók a harmadik holttest felbukkanásakor azonban képtelenek voltak szabadulni azon ténytől, hogy mindhárom kislány családneve ugyanazzal a betűvel kezdődik, és hogy a tetemüket is hasonló betűkkel kezdődő települések mentén találták meg. A gyilkos sosem került rendőrkézre, mely – mint azt a mai igazságügyi szakértő bebizonyította – nagyban volt köszönhető annak, hogy a hatóság a véletlen egybeesésre egy sorozatgyilkos kézjegyeként tekintett. Arisztotelész Poétikáját idézve egy történetet csak akkor érzünk egységesnek, kerek egésznek, ha a kezdetet a kibontakozás és a „befejezettség érzését” keltő vég követi – a lezáratlan, megoldatlan bűnügyek ezért is keltenek diszkomfort érzetet a nézőben. Miután a kislányok gyilkosa nem végezte rács mögött, a gyilkosság mint (archetipikus) történet logikája sérült meg. Amiatt, hogy a gyilkos a mai napig sincs meg, nem csupán az igazságszolgáltatásba vetett hitünk rendült meg, de a történetnek sem lett méltó befejezése. Hősi emlékmű A dokudrámák legtöbbjének jellegzetes pillanata, amikor az eset rekonstruálását követően fényképről vagy a bírósági tárgyalás filmfelvételeiről az eredeti elkövető, a gyilkos is felbukkan a képen. A rabruhás tettes bilincsbe verve, az arcképe alatt iktatási számmal jelenik meg, azt sugallva, hogy biztonságos helyen van, már egyikünkre sem lehet veszéllyel. A nyomozókhoz és az áldozathoz hasonlóan a filmek dramatizált jeleneteiben a gyilkosokat is színészek keltik életre, akik hasonlítanak ugyan a bűneset valódi részeseire, de – az idealizálás jegyében – mindig sokkal vonzóbbak, „szimpatikusabbak” náluk. Ha a dokudráma műfajának kettőssége folytán beleéltük volna magunkat egy „based on true story” jellegű fikciós krimi izgalmaiba (tehetséges aktorok, fordulatos nyomozás, újabb bizonyítékok és tanúk felbukkanása, hamis vagy forró nyomok követése, izgalmas autós üldözések stb.), a záró képsorok visszabillentik a nézőt a „valóságba”: a fekete-fehér képekről ránk meredő tettes, bár esetenként sorozatgyilkos, mégsem egy Hannibal Lecter. A Törvényszéki nyomozók egyik epizódja A külvárosi gyilkos, egy nem is olyan régen, 2002 októberében Washington D. C. környékén lezajlott esetet, a „washingtoni orvlövész” ámokfutását dolgozza fel. A rettegő lakosságra távcsöves puskával találomra lövöldöző gyilkos – bár első ránézésre úgy viselkedik, mintha legalább is a Vörös sárkány volna (Tarot-kártyákon üzenget a rendőrfőnöknek; magáról mint „isteni lényről” beszél; mi több, véres tettét még egy papnak is meggyónja) – mégiscsak közönséges bűnöző. A dokudrámák azzal, hogy a nyomozásnak csak a legizgalmasabb szekvenciáit dramatizálják (az olyan, unalmasabb, ám a bűnüldözés szempontjából annál lényegesebb momentumokat, mint pl. az ujjlenyomatok napokig tartó azonosítása, sosem láthatjuk), idézőjelbe teszik a gyilkosságot; a sűrítések, az időbeli ugrások a bűntényeket a fikció, a mítoszok világához közelítik. A „washingtoni orvlövész”, másik nevén a „Tarot-kártyás gyilkos” azonban csak addig tűnhet egy John Doe-nak a Hetedikből, amíg az ügy valódi szereplői és a „valóságra” utaló szekvenciák fel nem bukkannak a képernyőn. Ha a nézőben él(t) is valamiféle romantika a bűnözéssel vagy a bűnözőkkel, mint a mindenkori hatalommal szembenálló létformával kapcsolatban, a dokumentumrészletek, az áldozatok hozzátartozóinak megrázó visszaemlékezései, a ballisztikai szakértő hűvös, tárgyszerű magyarázata kijózanítóan hatnak. A műfaj kettősségének köszönhetően az igazságügyi szakértők munkáját bemutató dokumentumfilmek egy ponton túl deheroizálják a bűnözőket, megfosztják őket attól a sejtelmes aurától, melyet csak a dramatizált fikció képes köréjük vonni. És ez a megállapítás nem csupán a bűnelkövetőkre igaz – a dokudrámák során demisztifikálódik a törvényszéki nyomozó munkája és alakja is, akinek sem egy kártékony femme fatale-t, sem pedig egy szuperintelligens gyilkost nem kell két vállra fektetnie a bűneset felderítése során. Elég, ha az igazságszolgáltatás egyik legfontosabb láncszemeként lépést tart a szakterülete legújabb eredményeivel, és megpróbálja szóra bírni a bizonyítékokat, vagyis a néma tanúkat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/11 42-44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8771 |
