Kelecsényi László
A mozi időgép. Meghódítja az emlékezet számára a jövőt, de szempillantás alatt visszaröpíthet a kamaszkorba is.
A pénztárablaknál kezdődött. Manyi néni mindig kedvesen mosolygott rám. Nekem néni, de a törzsvendégeknek Manyikám, tegyen el két jegyet a fél nyolcasra, jó középre, ahol ülni szoktunk, hallottam a telefonból kiszűrődő hangot. A pénztárosnőknek csak arcuk volt. Akármelyik közeli mozi üvegezett fülkéje előtt ácsorogtam, legföljebb derékig láttam őket. Manyi néni, első mozi-szerelmem egy szakszervezeti vetítőhely pénztárfülkéjében üldögélt. Kacifántosan hosszú neve volt a mozinak, de anyám csak legyintett. Omnia – és kész. Vele már nem lehetett megtaníttatni az új neveket. A Bányász Bodográf volt számára, a Filmmúzeum Barlang, a Puskin az Fórum, és így tovább. Még szerencse, hogy a Corvin meg az Uránia a régi nevét viselte. De hát azokba nemigen jártunk. Ez a leomniázott mozi esett hozzánk a legközelebb, oda vittek, sőt, küldtek jegyet váltani. Manyi néni már jól ismert, mindig ugyanoda adott jegyet, kedvenc helyünkre, a hetedik sorban középre. Azt hiszem, szerelmes voltam belé. Aztán jöttek a vászonról rám pillantó lányok, s azonnal elfelejtettem a pénztárosnőt. Már-már hihetetlen, de ’59 táján egy szexfilm is belekeveredett a pesti moziműsorba. Mi legalábbis, hetedikes kis barátommal együtt ekként néztük, s néztük is, ahányszor el tudtunk szabadulni a vetítésekre, ezt az olasz filmet. Üdülés pénz nélkül volt a címe, s a kaleidoszkópszerűen váltakozó négy-öt történet egyike egy éjszakai meztelen fürdőzés jogi következményeit taglalta. Volt benne helyszíni szemle, s tényleg-tényleg, mintha meztelen lett volna a lány. Kiguvadt szemekkel bámultuk, de mi se tudtuk eldönteni, nemcsak az idős jogászok, van-e rajta fürdőruha. Jó negyven évvel később, a nyári kánikulában egyszer az Örökmozgó műsorára tűzte. Nem mentem el megnézni, nem akartam csalódni. Annyi illúziót kellett már elvesztenem, ez a pucérkodó ifjú hölgy hadd maradjon meg szép emlékeim között. Belé nem voltam szerelmes: csak izgatta a képzeletemet. Első lecke volt ez. Megtanultuk, iskolán kívül, a moziban, osztályfőnöki óra, bizalmas atyai tájékoztatás nélkül, mi a különbség földi és égi szerelem között. A lopakodó hazakísérések következtek, olykor csak távolról, aztán ha kegyeskedett szóba állni velem a választottam, közelből nézhettem őket. Nem hasonlítottak a vásznon látható szépségekre. Akkoriban már egyedül jártam be a környéki mozikat. Bérletem volt, fenemód olcsón, egy ötvenért ülhettem be a legjobb helyre. A vásznakat Lollobrigida, Loren és Bardot szentháromsága uralta. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján ők voltak nálunk is a szex-idolok, bármily kevés filmjük jutott el a magyar mozikba. Nekem egyikük sem tetszett. Eleve idegenkedtem az olyan szabályos, minden igénynek megfelelő szépségtől, amilyen az isteni Lollo. Sophia Loren pedig – ő és a rajongói bocsássák meg szegény fejemnek – egyenesen taszított. Túl közönségesnek találtam, féltem, hogy nagy szája csókolózás közben elnyelne. Álmodik a nyomor, igaz? B. B. aranyos volt, vele viszont az volt a bajom, hogy nem akadt benne semmi titokzatosság – varázstalan szexepilje, mint egy túlcukrozott édesség, vizuális gyomorrontást okozott. Már a Vörös Csillagba jártam (azelőtt és utána Royal Apolló, már amíg mozi maradt). Ott láttam először Jean Seberget. Csúnyácskának hatott, rövidre nyírt fiús frizurát viselt, s az alakja is olyan volt, mint egy fiúé. És mégis tetszett. Azt hiszem, Ordító egér volt a film címe, blőd vígjáték egy törpeállamról, de mit érdekelt a sztori, amikor láttam benne egy olyan lányt, aki akár a pajtásom lehetne a bérház gangján. (Mikor is valóban szerelmes voltam egy házunkban lakó lányba, aki már gimibe járt, s idősebb volt nálam.) Ugyancsak ebben a moziban randevúztam egy másik francia színésznővel – emlékszik-e rá valaki? –, Juliette Mayniellel. Még a jobb lexikonok sem tartják számon, csak én. Újra meg újra jegyet váltottam, kényelmes műbőr bevonatú széken ültem a Vörös Csillagban, és bámultam a lányt, aki egy rejtőzködő katonaszökevénnyel ágyba is bújt. Izgalmas volt, nem az, hogy elfogják-e a srácot, persze hogy elfogják, felakasztják, felkoncolják, már nem tudom, csak az, hogy kedvencem hátát rövid ideig fedetlenül láthattam, amint kikel az ágyból. Búcsú, igen, ez volt a film címe, forgalmazták és dicsérgették annak ellenére, hogy nyugatnémet produkcióban készült. Az igazi vászonszerelmek ezután jöttek. Ha leírom a nevét, senki se tudja már kicsoda. Ám él még, hetvenhárom (!) éves – utánanéztem a neten. De hát a filmképnek épp az a sajátossága, hogy bebalzsamozza az időt (Bazin úr ezt zseniálisan állapította meg). Az én szerelmesem most is huszonéves, annyi, amennyi abban a suta operett-filmben. Őt is a Vörös Csillagban láttam először. Még azt hiszik, hogy provokálni akarok a tiltott jelkép sokszoros emlegetésével, de hát akkor nem törődtünk ilyesmivel. Mindenki a saját szabadságharcát vívta, körülrajongott, ám közönyös, egykorú lányokkal, szülői tiltásokkal, barátok fitymáló megjegyzéseitől kísérve. Minden második nap elmentem megnézni, magyarán randevúztam vele. Corny Collins volt a neve, de én csak Nellinek hívtam őt, a Pedró kapitány vidám hadjárata női főszereplőjét. Kosztümös marhaság volt, tán a 18. században játszódott, egy Dacháza névre magyarított városkát ostromoltak az uralkodó adószedői valahol Bajorországban. Szívem választottja a polgármester bájos barna leánya, belé pistult az ostromlók délceg kapitánya. Meg én. Folyvást néztem őt, míg végképp eltűnt a film a harmadhetes utánjátszók süllyesztőjében, s míg nem jött egy újabb szerelem. Merthogy jött. Az ő neve is alig-alig ismert manapság. Lengyel színésznő – egy bolgár filmből. Hatalmas, tágra nyílt szemekkel nézett a kamerába, s ruha nélkül játszotta a főszerepet. A történet a tengerparton zajlott, fiatal hősei fürdőruhában járkáltak. A vetítés botrányosan ért véget. Anna Prucnal hiába volt karcsú, kedves és alig öltözött, a Napfény és árnyék értetlenkedő nézői a Művész moziban durva ajtócsapkodással jelezték nemtetszésüket. Annál jobban tetszett nekem ez a kislány. Ráadásul magyar szinkronhangja bájosan selypített. Még inkább megkedveltem ezért az apró fogyatékosságáért. Körúti szerelmek voltak ezek, mind az elsőhetes nagy mozikban születtek, aztán kisvártatva áttelepültek a mellékutcai utánjátszókba. Nekem azonban mindegy volt, hogy már rosszabb állapotú a kópia, kényelmetlenebbek a székek. Az érzés ugyanaz maradt. Ami egyszer a terem félhomályában megszületett, ami a többi nézővel átélt közös álom során az enyém lett, nem múlott kényelmi szempontokon. A moziban ugyanis együtt álmodtunk. Bementünk kezdésre száz-kétszázan, olykor még többen (boldog idők!), és odakint hagytuk privát életünket. A híradó, a kísérőműsor és a reklámok után beindult a közös álom. Ugyanazt láttuk, éreztük, de mindenki külön-külön tette magáévá a képsorok sugallta vágyakat, illúziókat. Csak azért nem szégyelltük magunkat a másik előtt, mert sötét volt, s ha néha, filmszakadás miatt felgyúlt a villany, zavartan és dühösen pislogtunk. Az eleganciát mutató filmszínházakban ugyanúgy érezhettük mindezt, mint egy vacak kispiszkosban, egy kopott csőmoziban. Mint vezénylő tábornok a csatahelyre, úgy meredtem Budapest térképére. Azaz nem is nagyon kellett az atlaszt kinyitni. Fejből tudtam, hol vannak a pesti és budai körutakon a nagyobb mozik. Szikra, Művész, Vörös Csillag, Bástya, Csokonai, Corvin, Bartók, Május 1. Utánuk jött a második vonal. Tanács, Mátra, Zrínyi, Tisza, Honvéd, Balaton, Akadémia. A vászon volt a démonikus, nem a helyszín. Pár évig tartott ez. Aztán felnőttünk. A vászonszerelmek valóságosakká váltak. Olykor már szóba állt velünk egy kislány. Ha nem is épp az, akit nagyon szerettünk volna, de egy másik, aki elfogadott minket. Realisták voltunk, megalkuvók. A hamis hazai konszolidáció kora is azt sugallta, hogy ha nem lehet, amit akarsz, akard, amit lehet. Később azért eljött a nagy lázadás, a halálos szerelem ideje. Az a pillanat, a most vagy soha órája, mikor nem mondunk le semmiről, mikor az egészet akarjuk, vágyaink teljességét. De ez már nem a moziban, a való életben történt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/11 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8769 |
