Schreiber András
A magyar származású Andrew G. Vajna az utóbbi húsz év egyik legelismertebb hollywoodi producere. Legújabb produkciója a Goda Krisztina rendezte Szabadság, szerelem.
– Első filmjét 1972-ben, Hongkongban készítette, ma pedig olyan blockbustereket tudhat a háta mögött, mint a Terminátor-filmek, a Rambo vagy a Die Hard-széria. Harmincöt év produceri tapasztalat után mit gondol, mi a siker titka? – Csak egy biztos: nincs biztos recept. Vannak filmek, amelyek megállják a helyüket a világban, és vannak, amelyek nem. Persze nem mindegy, hogy ki rendezte, fényképezte azt a mozit, milyen helyszíneken forgott, és szerepelnek-e benne sztárok, de mindezek együttléte sem garancia a sikerre. Például amikor 1972-ben az első filmemet, a The Opium Trailt forgattam, azt gondoltam, hogy ezt a filmet soha nem mutatják be Amerikában, az egész kijött legfeljebb 80 ezer dollárból. Végül mégis eljutott az amerikai mozikba, és az első héten több mint másfél millió dollárt hozott, a Variety toplistáján pedig négy hétig az első helyen maradt. Összességében több mint 16 millió dollár bevételt produkált, pedig nem szerepeltek benne a szó szoros értelmében vett sztárok. Az egyik legfontosabb talán, hogy a producer elsődleges motivációja ne a pénz legyen. Ne azért csináljon filmeket, hogy iszonyúan sokat keressen. Annak idején nem úgy vágtam bele a Rambóba, hogy ajjaj, mekkorát fogok ezen kaszálni. Örültünk, hogy be tudtuk fejezni. De tetszett a történet, izgalmas volt, és azért lett siker, mert érdekesen, izgalmasan csináltuk meg. A lényeg azt hiszem az, hogy a producer éppúgy szeresse, amivel foglalkozik, mint a stáb többi tagja. Ami például a legutóbbi filmemet, a Szabadság, szerelmet illeti, nagyon nagy élvezettel készítettem. Nyilván ebből sem következik, hogy feltétlenül sikert arat. De én nagyon hiszek benne, mert olyan témát dolgoz fel, amely biztosan érdekli a magyar nézőket. A világ más tájain már bonyolultabb a helyzet, az, hogy hol készült, hogy számunkra milyen fontos történetet beszél el, önmagában senkit sem visz be a moziba – viszont mindenütt szívesen jegyet vesznek egy érdekesen és izgalmasan megcsinált filmre. Remélem, a Szabadság, szerelem ilyen lett. – A Szabadság, szerelem bemutatóját bő egy hónappal megelőzte egy szintén Ön által segített dokumentumfilm, A szabadság vihara. A meglepő az, hogy voltaképp mindkét film ugyanazzal az eseménnyel foglalkozik, nevezetesen az 1956-os forradalommal és a melbourne-i olimpia elődöntőjében véres verekedésbe torkolló magyar–szovjet vízilabda-mérkőzéssel. – Hogy ez a két film így egymásra rímel, abban semmi szándékosság nincs. A két filmnek azonos a kiindulópontja, de minden másban nagyon különböznek egymástól: az egyik egy dokumentumfilm, a valóság a témája, az informálás, a tájékoztatás a célja, a másik pedig ugyan valós eseményeken alapul, de elsősorban mégiscsak fikció; figuráit kitaláltuk, aprólékosan kidolgoztuk, és reméljük, hogy segítségükkel a nézők érzelmileg is belekerülnek a forradalom történetébe. Ráadásul ami a játékfilmet illeti, azon körülbelül kilenc éve dolgozom, akkor jutott először eszembe, hogy kellene csinálni egy '56-os filmet. Ugyanis úgy gondolom, hogy feltétlenül szükség van egy olyan játékfilmre, amely egyszerre képes a forradalmat megidézni és átélhetővé tenni a mai fiatalságnak, és azoknak is, akik személyes tapasztalataik alapján emlékeznek rá. Egy olyan filmet szerettem volna, amely érzelmi alapon közelíti meg az eseményeket. Átnéztem minden rendelkezésre álló anyagot, végigolvastam minden jelentős politikai figura, forradalmár és hős életrajzát, de nem találtam meg azt a motívumot, amely kulcsként szolgálhatott volna számomra egy kerek filmtörténet megírásához. Aztán két éve láttam egy amerikai filmet, A csoda a jégent. Ez tulajdonképpen arról az amerikai hokicsapatról szól, amely a szovjetek ellen megnyerte az 1980-as Lake Placid-i téli olimpiát. Ebben az amatőr főiskolásokból álló csapatból sikerül az eltökélt edzőnek egy olyan ütőképes teamet összeállítania, amely végül képes volt legyőzni az addig a pályát uraló szovjeteket. Innen jutott eszembe a párhuzam: hiszen nem sokkal a forradalom leverése után lezajlott egy véres meccs az olimpián, amelyet végül a magyarok nyertek meg. Még nem értek véget a budapesti harcok, amikor hét magyar esélyt kapott arra, hogy szembenézzen hét szovjettel. A szabadság vihara jóval később jött a képbe, az egyik barátom, aki tőlem függetlenül elkezdte készíteni az említett dokumentumfilmet, megkért, hogy szálljak be a finanszírozásba, mivel elfogyott a pénze, s mivel azt is tudta, hogy a Szabadság, szerelem miatt érdekel a téma, és nem vagyok közömbös a magyar történelem kérdései iránt. – Ennyire foglalkoztatja Önt a történelem? A kilencvenes évek második felétől egyre több olyan filmet találni az életművében, amelyről elsőre nem az jutna eszembe, hogy kifejezetten blockbusternek készült. Mintha egyre több lenne a társadalmi, politikai mondanivaló a filmjeiben – gondolok itt most a Nixonra, az Evitára, vagy éppen a Szabadság, Szerelemre. –Nem ez alapján választok filmet. Nincs ilyen fajta tudatosság bennem, hogy elhatározzam, most csinálok egy politikai thrillert, vagy inkább nekilátok egy társadalmi mondanivalóban gazdag mozinak. Az elsődleges szempont, hogy felkelti-e az érdeklődésemet, műfajától függetlenül megfog-e a történet. Az Evitát például azért csináltam, mert úgy éreztem, benne van egy egyszerre népszerű és értékes film lehetősége.. Nem lett blockbuster, de nem is az volt a cél, és azért világszerte produkált mintegy százötven millió dollárt. A Nixon financiális értelemben kevésbé volt sikeres, viszont úgy tartom, ez Oliver Stone egyik legjobb filmje. Nixon történetében engem leginkább a figura shakespeare-i, tragikus volta ragadott meg. A Nixon egy olyan ember története, aki elhitte magáról, hogy tulajdonképpen jót akar, miközben, ha nem is csinált mindent rosszul, végül mégis minden balul sült el, minden rosszul végződött körülötte. A Szabadság, szerelem pedig egyszerűen adott. Nem tudtam volna nem megcsinálni. Én a forradalmat megéltem. Ekkor, ezért mentem el Magyarországról egyedül, a szüleim segítségével, végül is emiatt lettem az, aki. Úgy éreztem, tartozom ezzel a filmmel nemcsak Magyarországnak, hanem a szüleimnek is. – Jó néhány Magyarországon leforgatott produkció után, és az érdekeltségei közé tartozó etyeki Korda Sándor Filmstúdió átadása előtt mit gondol a magyar filmes állapotokról? – Budapesten elég sokat forgattam. A mostani filmemnél minden segítséget megkaptam, de volt már, hogy az idehozott produkció alkotóival azt tapasztaltuk, nem mindenki örül, hogy filmesek érkeztek a városba. Várni kell az engedélyekre, az emberek nem szeretik, hogy a forgatás kellemetlenségekkel, útlezárásokkal, forgalmi korlátozásokkal jár. Pedig a külföldi filmesek idecsábításának óriási előnyei vannak. Hogy csak egy példát mondjak: nincs még egy szakma a világon, amelyik ilyen rövid idő alatt ennyi pénzt hozna és ilyen sok embernek adna munkát, mint a film. Négy éve, az Én, a kém forgatásakor például négy hét alatt elköltöttünk Magyarországon ötmillió dollárt, és ezalatt alkalmaztunk több mint háromszáz embert. Ezek elég nagy számok ahhoz, hogy Magyarországnak érdemes legyen fejlesztenie a filmes infrastruktúrát. –Milyen szerepet tölthet be ebben például a Korda Sándor Stúdió? Úgy tudom, forgatókönyíró-műhelyt is tervez. – Ami a forgatókönyvíró-iskolát illeti, azt még tíz évvel ezelőtt szerettem volna elindítani, azonban a megkeresett intézmények érdektelensége miatt ez meghiúsult. Hogy indul-e Etyeken filmíró iskola, azt még nem tudom. Nem iskolának, filmstúdiónak épül, de elképzelhető, hogy lesznek olyan létesítmények, ahol megoldható lesz különböző filmes szakemberek képzése, és a stúdió valamiképpen részt kaphat az oktatásban. Sokkal valószínűbb azonban, hogy ez gyakorlati oktatás lesz: a majdani stúdióba csábított külföldi produkciók segítségével egyre több magyar filmes szerezhet értékes tapasztalatokat, tanulhat. Magyarországon most is kiváló filmes szakemberek vannak. Sokan is vannak, meg kevesen is Ha háromnál több film forog egyszerre, akkor kevesen vannak, ha egy sem, akkor sokan. Az is gond, hogy a fiatal rendezőknek hosszú ideig kell várniuk az első filmjükre, és utána is kevés lehetőséghez jutnak. Így eltelhet akár tíz év is, mire kellő tapasztalatot szereznek. Kevés az olyan fiatal filmes, aki elmondhatja magáról, hogy túl van a harmadik játékfilmjén. – A tapasztalatszerzés miatt bízta a Szabadság, Szerelem rendezését Goda Krisztinára, akinek ez lesz a második nagyjátékfilmje? – Krisztina azért kapta meg ezt a filmet, mert tehetséges. Ambiciózus és merte vállalni egy ilyen nagy apparátusú film dirigálását, egy lényegesen kisebb mozi, a Csak szex és más semmi után. Félre ne értsen, az egy nagyon érdekes, értékes és szerencsére sikeres film volt, de rendezői szempontból azért jóval egyszerűbb; rendszerint a szöveg viszi előre benne a cselekményt, egészen más forgatási technikát követel, mint a mostani film, ahol két stáb dolgozott egyszerre, sokkal több színész, rengeteg statiszta működött közre. Egy ekkora produkcióhoz kiválasztani egy viszonylag tapasztalatlan rendezőnőt óriási felelősség. Érdekes szakma ez, ha a film nem sikerül, akkor az egyértelműen a producer hibája. Ha viszont sikeres, akkor elmondhatjuk, kiváló csapatmunka eredménye. Most tényleg kiváló csapat dolgozott ezen a filmen – úgyhogy remélem, a Szabadság, szerelem nagyon sok ember számára válik majd emlékezetessé és fontossá.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/11 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8765 |
