Zoltán Gábor
A régi szégyen mai filmen. Mégis, kinek a szégyene? Esztergályos Károly két férfi veszedelmes viszonyáról forgatott.
Van egy író és egy parkolási ellenõr: a fõszereplõk. Az író hamarosan betölti az ötvenet, a parkolási ellenõr a húszat. A helyszín: Budapest. Az idõ: most. Néhány nap egy meghatározatlan, átmeneti évszakban, amikor nincs túl hideg, de keveset süt a nap. Nyúlós, maszatos idõ.
A történet kezdetén még nem ismerik egymást. Egy késõ este az író (Gálffi László) a Nyugati téren, a Noa Noa teraszán vacsorázik. Csöppet se hivalkodóan, inkább választékosan öltözött, ápolt küllemû úriember. A parkolási ellenõr (Szabó Dávid) jön-megy, figyel – lesi, amint az író életunt ínyenc módján turkál tányérjában, borát kortyolgatja, távoli városban dolgozó feleségével telefonál, a csinos pincérlány megközelíthetõsége felõl puhatolózik.
Amikor pedig az író átballag a szomszédos Alexandra Könyvesházba, a fiú követi. Az írónak nem tûnik fel, hogy valaki a nyomában van. Vet egy pillantást a könyvek nyomasztó tömegében arra a kupacra, melyet az õ aktuális mûvébõl raktak, és lopva lefelé fordítja az árengedményt hirdetõ szégyenletes lapocskát. Aztán még belehallgat egy komolyzenei CD-be, és indul kifelé. A fiú a pénztár elõtt dedikáltatja az íróval a könyvét, „szeretettel”, majd meglepetést színlelve közli, hogy nincsen nála pénz. Így tehát az író fizet. A fiú kirohan, a lopást jelzõ szirénák felvisítanak. Kint, az aluljárónál várja be az írót:
– Ezt neked loptam. – És átadja azt a CD-t, amelyet elõzõleg az író odabenn hallgatott.
Azután fölmennek az író lakására, és szeretkeznek.
*
Milyen az író lakása? Polgári, ízlésesen berendezett, jólétrõl árulkodó. Talán kicsit elegánsabb, mint a negyvenes éveik vége felé járó írók lakása, különösen, ha nem túlzottan sikeres írókról van szó. Bár a lakás kényesebb zugaiba (konyha, vécé) hõseink nem térnek be, a kamera nem pásztázza ezeket a részeket. Van viszont mutatós kerevet, és van drapéria is, melybe a gyorsan lemeztelenedõ fiútest részlegesen ámbár, de illedelmesen és ugyanakkor festõien beburkoltatik.
Kedves Olvasó! Amennyiben Ön szereti a szerelmi történeteket, és nem zavarja, hogy a történet fõszereplõi azonos nemûek, de a férfi nemi szervek látványa mégis felkavarná a gyomrát, a Férfiaktot nyugodtan megnézheti. Ízléses lakás, ízléses díszlettervezõi, jelmeztervezõi, operatõri, rendezõi munka. Mindebbõl nem következik, hogy a mû ne lenne felkavaró. Hiszen ez egy love story, amelynek tétje van. Tét a hosszú ideje fennálló párkapcsolat, amelyben az író él, és ami azzal nyilván összetartozik: a fentebb leírt belvárosi lakás. A fiúval fenntartott viszonyával az író ezeket teszi kockára.
Idõvel megismerjük a feleséget, a vidéki állomáshelyérõl idõnként hazalátogató színésznõt (Kerekes Éva) is. Szép, ízlésesen öltözködõ nõ. Vidámságán csak akkor kezd áttörni a keserûség, amikor kénytelen észrevenni, hogy férjének figyelme másfelé fordult.
Tétnek tekinthetõ még az új szerelem is. Egy ötvenhez közelítõ ember, aki régóta úgy érzi, már minden végérvényesen kihûlt, megmerevedett, formákba rendezõdött körülötte, és a lassan, de biztosan közeledõ halál bekövetkeztéig a burok egyre csak tovább hûl és szilárdul, egyszerre csak mégis meglátja a kiutat, a szabadulás lehetõségét.
Csakhogy az új szerelem, amint a film nézõi meggyõzõdhetnek róla, egyoldalú. A fiú nemcsak tolvaj, de gátlástalan hazudozó is, és mint kiderül, közönséges hímringyó. Tét ezek után, hogy a szerelembe esett író hajlandó-e észrevenni, hogy miféle alak a szerelme tárgya. Meglátni, miféle kapcsolatba bonyolódott, és kiszabadítani magát. Vagy szabadság nem is lehetséges számára, csak különféle kötöttségek, rabságok, vállalt megaláztatások?
De van a játszmában még egy másféle tét is: az írói munka, a szakmai és piaci siker lehetõsége. Ha sikerül az életét megújítani, talán jobb és kelendõbb könyvet írhat az író. Már a címe is megvan: A szégyen.
*
Írtak már könyvet magyar nyelven ilyen címen. Egy negyvenöt évvel ezelõtt kiadott regény „középkorú, beérkezett fõhõse méltatlan és megalázó viszonyba keveredik egy tinédzserlánnyal, aki kihasználja és az orránál fogva vezeti a deresedõ halántékú férfit. A regény bújtatott önvallomásos jellege csak tovább erõsödött a téma színpadi változatában (Hátsó ajtó, 1963), melynek bemutatóján megannyi bennfentes ismert rá a fiús külsejû Béres Ilonában arra a fiatalemberre, aki nem is oly rég még Thurzó rajongásának tárgya volt” (László Ferenc, Magyar Narancs). Az ezerkilencszázötvenes-hatvanas évek fordulóján nagyobb bátorság kellett volna egy az egyben megírni a viszonyt, mint Thurzóé. Ettõl függetlenül a szerelem heve és a kis hímringyótól elszenvedett megaláztatások szégyene még a transzponált történeten is átütnek.
Thurzó Gábor nemcsak prózaíró, hanem sikeres színpadi szerzõ is volt, dramaturg a Mûvész Színházban, a Filmgyárban és a Televízióban. Számos kulcsjelenetet emel át a Férfiakt forgatókönyvét jegyzõ Esztergályos Károly az egykori dramaturg regényébõl.
Figyelemre méltó vállalkozás. Nem ez az egyetlen szerelmi történet, amely egyszer végbement férfi és férfi vagy nõ és nõ között, majd megíródott nõ-férfi sztoriként. A mai filmes arra tesz kísérletet, hogy átnyúlva a regény fölött helyreállítsa az eredeti történetet.
Csakhogy amit negyvenöt évvel ezelõtt nem vetett papírra valaki az egykor volt testek valóságos alakjáról és mozgásáról, az egyszer és mindenkorra megíratlan maradt. A bennfentesek által ismert fiú nevét nem fogadta magába az irodalomtörténet, a regény pedig semmit se rögzített hajának színérõl és illatáról, nem tudjuk, hogyan nézett, hogyan nevetett, és hogyan kínálta oda a fenekét. Az író attól is tartózkodott, hogy saját testének képét megörökítse. Semmitmondó szavak, elmosódott körvonalak maradtak ránk.
A 2006-ban játszódó film forgatókönyvírója kétségtelenül megengedheti magának, hogy ami transzponálva volt, visszatranszponálja. Ami hiányzik, kipótolja. De érdekes módon Esztergályos Károly se vállalkozik rá, hogy megmutassa, milyen az a test, amely a harminc évvel fiatalabb másik testtel kapcsolatba kerül. Pedig nagyon nem mindegy. Thurzó a regényében egy strandra viszi ki a közel ötvenéves pasit és a tizenéves lányt, meg annak hasonló korú barátait, miközben egy szót se szentel annak leírására, hogy miféle fürdõnadrágot visel, nem kell-e szégyellnie lógó pocakját, kinövésekkel teli bõrét, vagy esetleg büszke lehet kidolgozott izmaira, karcsú derekára. Esztergályos férfihõsének teste ugyanígy nem játszik a filmben.
Hiányoznak azok a kis gesztusok, odavetett szavak is, amelyek egy valóságos testi kapcsolat során így vagy úgy szükségszerûen végbemennek, illetve elhangzanak. François Ozon valamelyik rövidfilmjében arról beszél az egyik fiú, hogy õ szopás közben nem érinti fogával a partner hímvesszõjét, és erre persze a csajok nem ügyelnek. Ilyen dialógusok nyomokban se fordulnak elõ Esztergályosnál.
Jóllehet a határok negyvenöt év alatt odébb tolódtak, szabadságról a 2006-ban készült magyar mû esetében se beszélhetünk. Ma olykor szabad nõi melleket mutatni, sõt, azokat még kézzel vagy szájjal illetni is. A nõi mellek csakugyan hitelesek és emlékezetesek a Férfiaktban. Persze ennyi el is várható egy olyan történet eljátszása esetén, amelyben a homoszexuális viszonyok mellett fontosak a heteroszexuálisak is – szakmai minimum.
*
„Úgy támadt rám, mint a végtelen ûr vonzása.” „Nincs szörnyûbb, mint a test pokla.” Kozmológiai és vallásos kategóriákkal dolgozik a régi regény írója. A mai film forgatókönyvírója és rendezõje is végtelennek, leküzdhetetlennek, egyúttal kárhozatosnak látja-mutatja a férfinak férfi iránt feltámadó vágyát, általában a testi vonzalmat. Afféle freudi, álommagyarázó módon: kezdetben van a tilalmas vágy, azt elõbb beteljesítjük, majd megbüntetjük érte magunkat. Ismert út ez, sokan járták már be. Legemlékezetesebb számomra Thomas Mann Halál Velencében címû elbeszélése és az annak nyomán készült azonos címû Visconti-film. Megszokhattuk ezt a sémát, olyannyira, hogy nem is könnyû másmilyet elképzelni, használni. Pedig lehetséges – például az elõbb említett Ozonnál vagy akár már egyes kortárs magyar írók, költõk munkáiban.
Esztergályos tapasztalt televíziós alkotóhoz illõen érzékenyen reagál a közízlés módosulására, kitapogatja, hol húzódik éppen a határ, és pontosan addig megy el.
Bár ennél finomabb, ironikusabb és önironikusabb is a játék: a színésznõ feleség, kedve és akarata ellenére, leszbikus jelenetbe kényszerül egy filmbeli színpadon, mert az ilyesmit most zabálja a publikum, a fõhõs egy barátja pedig, egy szerkesztõ, megrendelõként fellépve homoszexuális szerelmi történetet kér az írótól. Ahogy a fõnök parancsolja: buzizunk, de kizárólag ízlésesen.
Végvári Tamás játssza ezt a szerkesztõt, bölcsen, játékosan. Hasonlóan remek alakítást láthat a film nézõje Sinkó Lászlótól. A szerepük is tagadhatatlanul jól lett megírva, ami már nem egészen mondható el sem a színésznõ-feleség, sem az író, sem a fiú szerepérõl.
De Kerekes Éva érzékenyen és finoman játszik, Szabó Dávid pedig merészen, és ez sokat segít a filmen. Gálffi László kifejezõ és érett arca, tekintete már-már feledteti, mi minden nem történik meg ebben a filmben, ami pedig megtörténhetne.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8757 |
