Reményi József Tamás
Dunai konföderációs álom 56-ból. Ami realitás benne, az az álmodozók személyisége és vállalt áldozatuk súlya.
Jókai reformkori szolidaritás-ideái, a tizenkilencedik századi anarchista összeesküvők naiv eltökéltsége és a minden kori közép-európai konföderációs álmok találkoznak össze abban a romániai történetben, amely az 1956-os magyarországi eseményeket megelőzve indult, végzetes befejezése pedig azokkal párhuzamos. Főhőse egy aradi pap, Szoboszlay Aladár, aki nem érte (volna) be kevesebbel, mint hogy székely népfölkelőkkel, a román munkásság elitjével, a fogarasi havasokban még bujkáló „jobboldali partizánokkal” és a hadsereg megnyerhető tisztjeivel megdöntse a bukaresti kormány hatalmát, a kommunistákkal szemben keresztény-szociális elkötelezettségű és soknemzetiségű népfrontot szervezzen, egyúttal átírja Európa térképét egy osztrák–magyar–román államszövetséggel. Mondhatnánk, a grandiózus terv – amelynek még az X-napja is percre pontosan ki volt tűzve (1956. augusztus 28. éjjel 11 óra) – pusztán fantazmagória, valóságos feltételek nélkül. Ám a romániai viszonyokénál kétségkívül több demokratikus tartalékkal és felhajtóerővel bíró Magyarországon is ki gondolta volna akár csak néhány héttel korábban, hogy ősszel tankok szolgálják majd a népfelség elvét. Amikor a tisztelendő úr kamaszos térképein, akár egy társasjátékon az elképzelt új ország fővárosából – természetesen Aradról – Bukarest felé rajzolt nyilakat nézegetjük, erre a történelmi meglepetésre is gondolnunk kell.
Szoboszlay Aladárról és társairól könyv és dokumentumfilm készült, mihelyst a Securitate részben megnyitott irattárából a peranyag előkerült. Kirakatper helyett megbízható közönség előtt tartott tárgyalás, a kor ismert logikája szerint, a közvélemény nyugalmát biztosítandó. Amit ismerhetünk, nagyrészt a Secu irataiból ismerhetjük – nem a legmegbízhatóbb forrás. Szoboszlayt és kilenc társát kivégezték, élő tanú, aki a részletekről beszámolhatna, alig, s a klasszikus konspirációs fegyelem miatt amúgy is csak annyit tudott minden résztvevő, amennyit feltétlenül tudnia kellett. A megszólalástól pedig visszatart a félelem: a fantazmagória ma is alkotmányellenes, hiszen az egykori kommunista diktatúra megdöntésének végső célja, lám, a román nemzetállam szétverése volt.
És ez az a pont, amelyen rendszerváltozásoktól függetlenül, évtizedek óta minden diskurzus elakad. Ami Szoboszlay indíttatásában, elkötelezettségeiben és érvrendszerében összegződik, az mind a régió huszadik századi vereségélményeiből fakad. Abból a pusztításból, amelynek a polgári fejlődés, a szociális eszme, a középosztály egzisztenciája és kultúrája, a falusi autonómia, a munkástulajdon koncepciója, a nemzeti identitás (nemcsak a magyar vagy a szász, a román is!) áldozatul esett. Szoboszlay tehát nem reálpolitikában, hanem sorsközösségben gondolkodott, pártot (egyfajta keresztény-szocialista pártot) is úgy alapított az illegalitásban, hogy valamennyi történelmi kár orvoslásához, akár egy irányregényben, keresett egy-egy személyes képviselőt. Talált magának egy lelki atyát, Ferencz Ervin szerzetest, aki nem pusztán egyházának építésére oktatta, hanem a Márton Áron megtestesítette ökumenét és magatartást közvetítette. Talált egy arisztokratát, akin keresztül – a szó mindkét értelmében – nemes erdélyi tradíciókba fogódzott volna. Talált egy kikeresztelkedett aradi zsidó gyároscsaládot, lányuk, Reusz Klára tanárnő a harcostársa, nyelveket beszélő „házitanítója” lett. Talált egy román ügyvédet, az egykori Parasztpárt funkcionáriusát és egy pedagógus testvérpárt Csíkszeredában. Kapcsolatot keresett a brassói traktorgyár vezetőjével éppúgy, mint egy Bukarest-környéki tankhadosztály parancsnokával. Senkit sem hagyott ki, akiről úgy gondolta, hogy közös érdekei a többiekével nyilvánvalóak, érvényesítésük útjában „csupán” a szovjethatalom áll. Nemzetközi horizontot is képzelt maguk fölé, amelyhez elegendő volt a frissiben szabadult Ausztria léte és az Aradot, Váradot, Temesvárt fölvirágoztató egykori Monarchia emléke, a „szláv tenger” hagyományos negatív sztereotípiája nyomán új variációban. ’56 tavaszán-nyarán pedig érkeztek a biztató hírek a szomszédból…
„Vagy elővesszük újra a bicskát, vagy eldobjuk véglegesen” – írta Szoboszlay a szabad választások reményében, a román–magyar érdekegyesítés nevében. Ma is hiába írhatná. Az Osztrák Magyar Románia utópiája, amely két nép konfliktusain egy harmadik bevonásával lép túl, a kulturális tudat és a politikai tudat végletes meghasonlását, összeegyeztethetetlenségét tükrözi. Ami realitás benne, az a megálmodók személyisége, kisugárzása, vállalt áldozatuk súlya.
Sorakoztatja a film az arcokat – a kevéske dokumentációban az igazán beszédes dokumentumokat. A fotókról elszánt, de álmodozó tekintetek néznek ránk, s itt valóban egyetlen család a román parasztvezér, a székely tanító és az aradi polgárlány. És akad a pinakotékában egy megmozduló kép is, Ferencz Erviné. A szerzetesé, akit ’58-ban „csak” életfogytiglanra ítéltek. A bölcs aggastyán egy határon túli Jelenits István, mimikájában és hanghordozásában szelíd, okos állhatatosság, tisztelet az egykori, esendő és erőn felül teljesítő tanítvány iránt, a sohasem hiábavaló küzdelmek meggyőződésének derűjével. A részvéten túli megértést váltja ki a film készítőiből és nézőiből egyaránt.
Az augusztus végi képernyőkön az ő Duna tévés jelenléte hozta a humánum ritka kedélyét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8756 |
