Varró Attila
Melodrámáiban Stroheim a vágy, ostrom és kudarc motívumhármasán keresztül saját szerzői ambícióiról mesél.
Erich von Stroheim mindössze nyolc némafilmet kitevő rendezői életműve tematikai tekintetben nem csupán a korszakban, de a teljes amerikai filmtörténetben példátlanul egységesnek tekinthető – hasonlóan minimálisan variálódó pályaképekért egészen Japánig kellene mennünk, Ozutól az anime-készítő Oshii Mamoruig. Az a töretlen eltökéltség, mellyel Stroheim egy évtizeden keresztül újra és újra jóformán ugyanazt a filmet forgatta (eltekintve a Gyilkos arany e tekintetben is kivételes remekművétől), az életrajzok kései tanúbizonysága szerint igen egyszerű okkal magyarázható: az öntörvényű és számos tekintetben kifejezetten formabontó kreativitású rendező gyakorlatilag egyetlen olyan filmet sem hagyott hátra, amely ne viselné magán a stúdiókontroll – esetenként példátlanul kíméletlen – beavatkozásainak nyomait. Az eszményi, soha meg valósult Stroheim-opusz nyolcórás, több szálon futó és epizodikus életképekkel teli szerzői alkotása a korabeli nagyközönség elvárásait mindennél előbbrevalónak tartó főproducerek markában előcenzúrázott (Vak férjek, Az ördög álkulcsa), utólag megcsonkított (Körhinta, Kelly királynő) fél-, harmad-, negyedfilmek formájában került filmszínházakba és őrződött meg az utókornak – nem csoda, hogy a rendre kielégületlen maradt alkotó minden adódó alkalommal ugyanannak a projektnek futott neki újra. Stroheim az örök elsőfilmes rendező gyakorlatilag egyetlen végérvényesen félbemaradt debütfilmmel és egy torzóként fennmaradt főművel: ennek fényében értelmetlen rendszeresen felbukkanó szerzői kézjegyeket, állandó motívumokat kutatni az egy évtizednyi munkásságban – miközben formai tekintetben finoman, de folyamatosan módosul eszköztára az egyre dinamikusabb beállításoktól az egyre árnyaltabb fénymegoldásokig, történetei monomániásan egyazon fogaskerékre járnak, egyazon ötleteket variálva újabb és újabb cím alatt, más-más színészekkel a főszerepben.
A Stroheim-debütfilm platóni ideája, amely minden egyes alkalommal csupán sokszoros fénytörésben, megannyi torzuláson át jutott el a filmszínházak barlangfalára, alapvetően szerelmi melodráma: fabulája a századforduló dekadens Európájába helyezett egyszerű háromszögtörténet, csábítószerepben egy kifinomult, élvhajhász arisztokratával a Vak férjek magasrangú katonatisztjétől a késői darabok trónvárományos hercegéig (Nászinduló, Kelly királynő). Stroheim rendre ezt a csábító-figurát helyezi a történet centrumába (akinek abszolút főszerepét, ha csak lehetett, magára osztotta – részben, hogy ezzel is biztosítsa helyét a produkciókban), legyen az a királyi udvarokban játszódó késői darabok pozitív hőse vagy a korai hűtlenségi-trilógia amorális amorózó-antagonistája. Mintha csak a vágy, ostrom és kudarc motívumhármasán keresztül saját szerzői ambícióiról mesélne eleinte reménytelen, majd egyre boldogabb beteljesüléssel végződő karriertörténeteket. Stroheim csábítója mindig egyfajta tragikus alak – karizmatikus, teljesítményorientált csúcsragadozó, aki olyan kihívással kerül szembe, amely a megszokott, megérdemelt diadal helyett egyre kétségbeejtőbb frusztrációkkal sújtja: a kiszemelt hősnő vagy a látszólagos megingások után mégis kitart férje oldalán (Vak férjek, Az ördög álkulcsa, Szeszélyes asszonyok) vagy durva riválisok markába kerül (A víg özvegy megtört szívű táncosnője előbb érdekházasságot köt, majd megözvegyülve a főhős gonosz fivérével kezd bosszúszomjas flörtbe; a Körhinta és a Nászinduló szegény hősnője a kegyetlen, primitív alfahím kiszolgáltatott prédája lesz; a Kelly királynő címszereplője pedig a film mára elveszett második felében egy afrikai bordélyház mocskos csapdájába kényszerül). A Stroheim-metafilm a beteljesületlen vágyakozás mazochisztikus meséje, még akkor is, ha a későbbi filmek az utolsó pillanatban happy enddel zárulnak (többnyire még a melodrámáktól is szokatlanul valószerűtlen módon, lásd A víg özvegy bosszú-merényletét a gonosz rivális ellen vagy a főhős csodás felbukkanását Afrika szívében a Kelly királynő fináléjában): megpróbáltatásai nem a jól megérdemelt siker eléréséhez szükségszerű dramaturgiai akadályok, inkább egyfajta szenvedéstörténet eszközei, amelynek középpontjában a hős kiszolgáltatottsága és tehetetlensége áll.
E tekintetben igen árulkodó megfigyelni azt a változást, ami ezeket az egyébként igen hasonló passiómeséket két részre osztja: a pálya elején az asszonyi hűtlenség témáját körüljáró darabok találhatók, amelyeket alkotójuk nyugat-európai nagypolgári miliőbe helyez (Monte-Carlo, párizsi szalonok), a Gyilkos arany vízválasztóján túl pedig a közép-európai – esetenként fiktív – monarchiák főnemesi világa ütközik a nyomorú sikátorokéval az érdekházasságba kényszerülő arisztokrata-ifjú és a pórlány románcában (a kettő közötti átmenetet a nagyobbrészt Rupert Julian által rendezett Körhinta képezi). A helyszín- és környezetváltás, valamint az eltérő alapkonfliktus ellenére mindkét pályaszakasz munkái egyazon háromszög-sztorit mesélik újra – a lényegi különbség mindössze annyi, hogy a Stroheim-hőst mi gátolja a beteljesülés elérésében. A korai hűtlenség-filmek negatív hőse kívülről jött betolakodó, akinek a hatalmat és kontrollt jelképező férjfigurától kell elhódítania a kiszemelt zsákmányt: szükségszerű bukása gyengeségének köszönhető a nála minden tekintetben erősebbnek bizonyuló domináns férfivel szemben – mintha csak a statisztából, segédrendezőből direktorposztba kiugró német emigráns hiábavaló önérvényesítési kísérleteit látnánk a hollywoodi stúdiódiktatúrában (jellemző módon ezen filmek férjurai rendre amerikai illetőségű hatalmi figurák: orvos, író, diplomata). A monarchia-filmekben a Stroheim-hős már protagonista, aktív része a hatalmi rendszernek, az akadály pedig a mikrokörnyezete, pozíciója által ráerőltetett érdekfrigy: noha látszólag domináns helyzetből irányítja a friss szerelmi kapcsolat alakulását, valójában itt is lényegi hatalomtól megfosztott bábfigura, akit apja, uralkodója, netán uralkodónője (mint a Kelly királynő esetében) önmegvalósítását meggátló kompromisszumokba kényszerít – ezt a korszakot már a Szeszélyes asszonyokkal befutott rendező jegyzi, akit azonban sztárstátusza sem tud megóvni a stúdiók abúzusától. A Stroheim-metafilmben rendszeresen jelen lévő hamis személyazonosság motívuma (direkt áthallásként a magának dicsőbb múltat hazudó rendező személyes életére) is ennek megfelelően módosul: a Vak férjek katonatisztje és a Szeszélyes asszonyok szélhámosa a siker érdekében még nemesebbnek mutatja magát a valóságnál (hogy aztán a finálékban csúfosan megalázva végezzék), a Körhintával induló monarchia-filmek valódi arisztokratáinál azonban a felvett imágó már a valós rang megtagadása, mintha csak a sztárstátusszal járó külső elvárások és a művészi törekvések megvalósítása egymást akadályozó (ám a boldog végkifejletek szerint nem kizáró) tényezők lennének.
Stroheim történetei nem csupán egyazon mellékmotívumok rendszeres rekombinációi (mint a rendező lábfetisizmusa, erős vonzalma a nemzeti ünnepek, babonák, testi- és szellemi deformációk iránt, valamint a katolikus szimbólumok gyakori profanizálása), de maguk az alapszituációk is egyfajta kombinatorikai játékoknak tekinthetők: szerelmi háromszögei variációk egyazon alakzatra. Míg a csúcson mindig ugyanaz az ártatlan, tiszta, meggyötört nőalak áll, a hódító-hős és a birtokló-rivális pozíciója mindig más – híven tükrözve a Stroheim és producerei közt fennálló viszont. A Vak férjek és a Szeszélyes asszonyok esetében a birtokos még a mozgókép-nő jogos tulajdonosa, tiszteletre méltó (bár szűklátókörű!) gazda, akitől csupán romantikus ígéretek, bókok és hazugságok kreatív eszközeinek segítségével lehetne elhódítani tulajdonát – a Stroheim-hős szerepe itt új szikrát lobbantani a megfáradt házastársi kapcsolatba, újrakötni és gyümölcsözőbbé tenni a régi frigyet, hasonlóan ahhoz a szerepkörhöz, amiben Stroheim ekkortájt önmagát látta: a stúdiógépezetet saját alkotói vénájából tápláló, önfeláldozó mártír-művészként. Ez a szimbiotikus viszony a Gyilkos arany keserű csalódást jelentő megcsonkítását követően alapjaiban változik meg, és A víg özvegy kiszolgáltatott nemesifja már megkettőződött vámpír-riválissal csatázik a beteljesülő szerelemért: a politikai hatalmat képviselő főherceg és a gazdasági erőt jelentő iparmágnás sóvár markaiból kell megszereznie tiszta vágyai tárgyát (lásd a híres táncelőadás jelenetét, ahol a három férfi távcsövén át három különböző testrészét figyeli a színpadon ragyogó hősnőnek: a fetisiszta mágnás a lábfejét, a kéjenc herceg szétnyíló combjait, a főhős pedig átszellemült arcát) – egyenes utalásként az MGM stúdiónál akkortájt lezajlott hatalommegosztásra Irving Thalbert és Louis B. Mayer között. A félbemaradt Körhintát némi módosításokkal újrahasznosító Nászinduló a nagystúdiókból kiszorult Stroheim első, független producer irányítása alatt készült munkája: nem véletlen, hogy a film rivális-alakja rendhagyó módon az egyszerű köznépből való, durva fickó, aki konkrét fizikai hatalmat birtokol a szegény hősnő felett, de nem rendelkezik a saját nagytőke és rang előjogaival. E tekintetben legérdekesebb azonban a Kelly királynő meséje és sorsa közti szoros párhuzam, ebben a történetben ugyanis kivételes módon egy másik nő a birtokos-rivális: a kiszemelt vőlegényjelöltnek leendő nejével, a monarchia kíméletlenül önző, sikerekre éhes uralkodónőjével kell megküzdenie szegény szerelméért – akárcsak Stroheimnek az ugyancsak független finanszírozásban készülő film (valódi urát jelentő) főszereplőnőjével, Gloria Swansonnal, aki végül ki is rúgta a makacs rendezőt produkciójából. A monarchia-filmekben Stroheim már nem szorgos, önfeláldozó iparosként látja magát, inkább igaztalanul elnyomott uralkodóként, akinek minden joga megvan az önérvényesítésre – csodás happy endjei ennek a jogos és minden kétségbeesettebb törekvésnek megindító mementói. Különös szeszélye a sorsnak, hogy ennek a mára leginkább csak színészi alakításai okán ismert művésznek épp legkevésbé személyesnek tekinthető alkotása maradt meg a filmemlékezetben: a népszerű regényből filmre írt Gyilkos arany drámai ereje, formagazdagsága, jellemábrázolása okán csimborasszóként magasodik az életműben, de alkotóját témájától elválasztó távolsága megfosztja a stroheimi szerzői életmű legfontosabb vonását jelentő mély érzelmi átéléstől. Sebészi pontosságú, szinte kíméletlenül naturalista látlelet – a megannyi fájdalmas szépségű, megcsonkított önvallomás között.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8754 |
