Varró Attila
Melodrámáiban Stroheim a vágy, ostrom és kudarc motívumhármasán keresztül saját szerzõi ambícióiról mesél.
Erich von Stroheim mindössze nyolc némafilmet kitevõ rendezõi életmûve tematikai tekintetben nem csupán a korszakban, de a teljes amerikai filmtörténetben példátlanul egységesnek tekinthetõ – hasonlóan minimálisan variálódó pályaképekért egészen Japánig kellene mennünk, Ozutól az anime-készítõ Oshii Mamoruig. Az a töretlen eltökéltség, mellyel Stroheim egy évtizeden keresztül újra és újra jóformán ugyanazt a filmet forgatta (eltekintve a Gyilkos arany e tekintetben is kivételes remekmûvétõl), az életrajzok kései tanúbizonysága szerint igen egyszerû okkal magyarázható: az öntörvényû és számos tekintetben kifejezetten formabontó kreativitású rendezõ gyakorlatilag egyetlen olyan filmet sem hagyott hátra, amely ne viselné magán a stúdiókontroll – esetenként példátlanul kíméletlen – beavatkozásainak nyomait. Az eszményi, soha meg valósult Stroheim-opusz nyolcórás, több szálon futó és epizodikus életképekkel teli szerzõi alkotása a korabeli nagyközönség elvárásait mindennél elõbbrevalónak tartó fõproducerek markában elõcenzúrázott (Vak férjek, Az ördög álkulcsa), utólag megcsonkított (Körhinta, Kelly királynõ) fél-, harmad-, negyedfilmek formájában került filmszínházakba és õrzõdött meg az utókornak – nem csoda, hogy a rendre kielégületlen maradt alkotó minden adódó alkalommal ugyanannak a projektnek futott neki újra. Stroheim az örök elsõfilmes rendezõ gyakorlatilag egyetlen végérvényesen félbemaradt debütfilmmel és egy torzóként fennmaradt fõmûvel: ennek fényében értelmetlen rendszeresen felbukkanó szerzõi kézjegyeket, állandó motívumokat kutatni az egy évtizednyi munkásságban – miközben formai tekintetben finoman, de folyamatosan módosul eszköztára az egyre dinamikusabb beállításoktól az egyre árnyaltabb fénymegoldásokig, történetei monomániásan egyazon fogaskerékre járnak, egyazon ötleteket variálva újabb és újabb cím alatt, más-más színészekkel a fõszerepben.
A Stroheim-debütfilm platóni ideája, amely minden egyes alkalommal csupán sokszoros fénytörésben, megannyi torzuláson át jutott el a filmszínházak barlangfalára, alapvetõen szerelmi melodráma: fabulája a századforduló dekadens Európájába helyezett egyszerû háromszögtörténet, csábítószerepben egy kifinomult, élvhajhász arisztokratával a Vak férjek magasrangú katonatisztjétõl a késõi darabok trónvárományos hercegéig (Nászinduló, Kelly királynõ). Stroheim rendre ezt a csábító-figurát helyezi a történet centrumába (akinek abszolút fõszerepét, ha csak lehetett, magára osztotta – részben, hogy ezzel is biztosítsa helyét a produkciókban), legyen az a királyi udvarokban játszódó késõi darabok pozitív hõse vagy a korai hûtlenségi-trilógia amorális amorózó-antagonistája. Mintha csak a vágy, ostrom és kudarc motívumhármasán keresztül saját szerzõi ambícióiról mesélne eleinte reménytelen, majd egyre boldogabb beteljesüléssel végzõdõ karriertörténeteket. Stroheim csábítója mindig egyfajta tragikus alak – karizmatikus, teljesítményorientált csúcsragadozó, aki olyan kihívással kerül szembe, amely a megszokott, megérdemelt diadal helyett egyre kétségbeejtõbb frusztrációkkal sújtja: a kiszemelt hõsnõ vagy a látszólagos megingások után mégis kitart férje oldalán (Vak férjek, Az ördög álkulcsa, Szeszélyes asszonyok) vagy durva riválisok markába kerül (A víg özvegy megtört szívû táncosnõje elõbb érdekházasságot köt, majd megözvegyülve a fõhõs gonosz fivérével kezd bosszúszomjas flörtbe; a Körhinta és a Nászinduló szegény hõsnõje a kegyetlen, primitív alfahím kiszolgáltatott prédája lesz; a Kelly királynõ címszereplõje pedig a film mára elveszett második felében egy afrikai bordélyház mocskos csapdájába kényszerül). A Stroheim-metafilm a beteljesületlen vágyakozás mazochisztikus meséje, még akkor is, ha a késõbbi filmek az utolsó pillanatban happy enddel zárulnak (többnyire még a melodrámáktól is szokatlanul valószerûtlen módon, lásd A víg özvegy bosszú-merényletét a gonosz rivális ellen vagy a fõhõs csodás felbukkanását Afrika szívében a Kelly királynõ fináléjában): megpróbáltatásai nem a jól megérdemelt siker eléréséhez szükségszerû dramaturgiai akadályok, inkább egyfajta szenvedéstörténet eszközei, amelynek középpontjában a hõs kiszolgáltatottsága és tehetetlensége áll.
E tekintetben igen árulkodó megfigyelni azt a változást, ami ezeket az egyébként igen hasonló passiómeséket két részre osztja: a pálya elején az asszonyi hûtlenség témáját körüljáró darabok találhatók, amelyeket alkotójuk nyugat-európai nagypolgári miliõbe helyez (Monte-Carlo, párizsi szalonok), a Gyilkos arany vízválasztóján túl pedig a közép-európai – esetenként fiktív – monarchiák fõnemesi világa ütközik a nyomorú sikátorokéval az érdekházasságba kényszerülõ arisztokrata-ifjú és a pórlány románcában (a kettõ közötti átmenetet a nagyobbrészt Rupert Julian által rendezett Körhinta képezi). A helyszín- és környezetváltás, valamint az eltérõ alapkonfliktus ellenére mindkét pályaszakasz munkái egyazon háromszög-sztorit mesélik újra – a lényegi különbség mindössze annyi, hogy a Stroheim-hõst mi gátolja a beteljesülés elérésében. A korai hûtlenség-filmek negatív hõse kívülrõl jött betolakodó, akinek a hatalmat és kontrollt jelképezõ férjfigurától kell elhódítania a kiszemelt zsákmányt: szükségszerû bukása gyengeségének köszönhetõ a nála minden tekintetben erõsebbnek bizonyuló domináns férfivel szemben – mintha csak a statisztából, segédrendezõbõl direktorposztba kiugró német emigráns hiábavaló önérvényesítési kísérleteit látnánk a hollywoodi stúdiódiktatúrában (jellemzõ módon ezen filmek férjurai rendre amerikai illetõségû hatalmi figurák: orvos, író, diplomata). A monarchia-filmekben a Stroheim-hõs már protagonista, aktív része a hatalmi rendszernek, az akadály pedig a mikrokörnyezete, pozíciója által ráerõltetett érdekfrigy: noha látszólag domináns helyzetbõl irányítja a friss szerelmi kapcsolat alakulását, valójában itt is lényegi hatalomtól megfosztott bábfigura, akit apja, uralkodója, netán uralkodónõje (mint a Kelly királynõ esetében) önmegvalósítását meggátló kompromisszumokba kényszerít – ezt a korszakot már a Szeszélyes asszonyokkal befutott rendezõ jegyzi, akit azonban sztárstátusza sem tud megóvni a stúdiók abúzusától. A Stroheim-metafilmben rendszeresen jelen lévõ hamis személyazonosság motívuma (direkt áthallásként a magának dicsõbb múltat hazudó rendezõ személyes életére) is ennek megfelelõen módosul: a Vak férjek katonatisztje és a Szeszélyes asszonyok szélhámosa a siker érdekében még nemesebbnek mutatja magát a valóságnál (hogy aztán a finálékban csúfosan megalázva végezzék), a Körhintával induló monarchia-filmek valódi arisztokratáinál azonban a felvett imágó már a valós rang megtagadása, mintha csak a sztárstátusszal járó külsõ elvárások és a mûvészi törekvések megvalósítása egymást akadályozó (ám a boldog végkifejletek szerint nem kizáró) tényezõk lennének.
Stroheim történetei nem csupán egyazon mellékmotívumok rendszeres rekombinációi (mint a rendezõ lábfetisizmusa, erõs vonzalma a nemzeti ünnepek, babonák, testi- és szellemi deformációk iránt, valamint a katolikus szimbólumok gyakori profanizálása), de maguk az alapszituációk is egyfajta kombinatorikai játékoknak tekinthetõk: szerelmi háromszögei variációk egyazon alakzatra. Míg a csúcson mindig ugyanaz az ártatlan, tiszta, meggyötört nõalak áll, a hódító-hõs és a birtokló-rivális pozíciója mindig más – híven tükrözve a Stroheim és producerei közt fennálló viszont. A Vak férjek és a Szeszélyes asszonyok esetében a birtokos még a mozgókép-nõ jogos tulajdonosa, tiszteletre méltó (bár szûklátókörû!) gazda, akitõl csupán romantikus ígéretek, bókok és hazugságok kreatív eszközeinek segítségével lehetne elhódítani tulajdonát – a Stroheim-hõs szerepe itt új szikrát lobbantani a megfáradt házastársi kapcsolatba, újrakötni és gyümölcsözõbbé tenni a régi frigyet, hasonlóan ahhoz a szerepkörhöz, amiben Stroheim ekkortájt önmagát látta: a stúdiógépezetet saját alkotói vénájából tápláló, önfeláldozó mártír-mûvészként. Ez a szimbiotikus viszony a Gyilkos arany keserû csalódást jelentõ megcsonkítását követõen alapjaiban változik meg, és A víg özvegy kiszolgáltatott nemesifja már megkettõzõdött vámpír-riválissal csatázik a beteljesülõ szerelemért: a politikai hatalmat képviselõ fõherceg és a gazdasági erõt jelentõ iparmágnás sóvár markaiból kell megszereznie tiszta vágyai tárgyát (lásd a híres táncelõadás jelenetét, ahol a három férfi távcsövén át három különbözõ testrészét figyeli a színpadon ragyogó hõsnõnek: a fetisiszta mágnás a lábfejét, a kéjenc herceg szétnyíló combjait, a fõhõs pedig átszellemült arcát) – egyenes utalásként az MGM stúdiónál akkortájt lezajlott hatalommegosztásra Irving Thalbert és Louis B. Mayer között. A félbemaradt Körhintát némi módosításokkal újrahasznosító Nászinduló a nagystúdiókból kiszorult Stroheim elsõ, független producer irányítása alatt készült munkája: nem véletlen, hogy a film rivális-alakja rendhagyó módon az egyszerû köznépbõl való, durva fickó, aki konkrét fizikai hatalmat birtokol a szegény hõsnõ felett, de nem rendelkezik a saját nagytõke és rang elõjogaival. E tekintetben legérdekesebb azonban a Kelly királynõ meséje és sorsa közti szoros párhuzam, ebben a történetben ugyanis kivételes módon egy másik nõ a birtokos-rivális: a kiszemelt võlegényjelöltnek leendõ nejével, a monarchia kíméletlenül önzõ, sikerekre éhes uralkodónõjével kell megküzdenie szegény szerelméért – akárcsak Stroheimnek az ugyancsak független finanszírozásban készülõ film (valódi urát jelentõ) fõszereplõnõjével, Gloria Swansonnal, aki végül ki is rúgta a makacs rendezõt produkciójából. A monarchia-filmekben Stroheim már nem szorgos, önfeláldozó iparosként látja magát, inkább igaztalanul elnyomott uralkodóként, akinek minden joga megvan az önérvényesítésre – csodás happy endjei ennek a jogos és minden kétségbeesettebb törekvésnek megindító mementói. Különös szeszélye a sorsnak, hogy ennek a mára leginkább csak színészi alakításai okán ismert mûvésznek épp legkevésbé személyesnek tekinthetõ alkotása maradt meg a filmemlékezetben: a népszerû regénybõl filmre írt Gyilkos arany drámai ereje, formagazdagsága, jellemábrázolása okán csimborasszóként magasodik az életmûben, de alkotóját témájától elválasztó távolsága megfosztja a stroheimi szerzõi életmû legfontosabb vonását jelentõ mély érzelmi átéléstõl. Sebészi pontosságú, szinte kíméletlenül naturalista látlelet – a megannyi fájdalmas szépségû, megcsonkított önvallomás között.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8754 |
