Hirsch Tibor
Az álomgyári mozi, ha mítoszt akar teremteni, mindig nagyobb, mint a valóság. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás ezt a bombabiztos konvenciót is megrengette.
Érkeznek hát sorban a vén Európába is az évfordulós World Trade Center- filmek. Elsõ volt a Greengrass-féle dokumentumdarab, a 93-as számú halálra zárt repülõgépdobozról, a második az Oliver Stone rendezésében készült mentési emlékfilm. Van-e, ami rokonítja õket? Hogyne volna. Mindenekelõtt a kötelezõ fogódzkodás az igazolt tényekbe, mintha bizony a filmcsinálás puszta gesztusa e témában még ma sem volna védhetõ, ha kevés volna elõtte a kutatómunka, a meginterjúvolt szemtanú, önmagát játszó epizodista. Sõt, talán bizony még tíz év múlva is ha kitalált személy volna a Port Authority rendõrõrmestere, és Nicholas Cage eredeti, civil modelljével nem kapaszkodhatna össze a píárfotókon, akkor máris leleplezõ kedvû bizalmatlanság, és a moziban üres sorok büntetnék azt, aki WTC-ügyben szabadon engedné kegyeletsértõ fantáziáját. Kötelezõen valódi emberek történetei: ez köti össze tehát az elsõ kör (mert bizonyosan lesz több is, még ha ma csak az elsõnél tartunk) WTC-filmjeit.
Ennél azonban akad kevésbé magától értetõdõ, de tanulságosabb, és ki tudja még, hány filmre érvényes érintkezési pont is.
Régi tüdõk mozija
Ez volna a klausztrofóbia. Halálraítélt légi utasokhoz és törmelék alatt haldokló rendõrökhöz talán bizony ízléstelen ezt a köznapi és túlélhetõ szenvedésfajtát kapcsolni, csak hát nem is hozzájuk kötjük mi ezt, hanem magunkhoz, nézõkhöz. Úgy hagyjuk el ugyanis mindkét sokmillió dolláros produkció után a mozitermet, hogy fullasztó, torokszorító szûkhely-érzetünk van, és boldogan, teli tüdõbõl nagyot szippantunk a multiplex parkoló benzinpárájából. Az amerikai szórakoztató mozi persze elég változatos ahhoz, hogy klausztrofóbiával is dolgozzon, ha egyszer hatni akar – és (például pszicho-thrillerként) meg is teszi. Csak éppen ritkán él ilyesmivel, és a nagy ország egészérre vonatkozó, vagyis mítosz-léptékû mozgóképes üzenetekben eddig talán még nem is élt vele soha.
Mert ha van jellegzetes, budapesti utcáról ismerõs, jó amerikai film utáni szabadlevegõs trauma, hát az még ma is a nézõt orrbavágó kisszerûség, amit odakint, a málló vakolatú oldalkijáraton kitámolyogva tapasztalunk.
Ami, akár húsz esztendeje, nagyjából ma is ugyanaz: az a világ ott nagy, ez a világ itt kicsi. Ez az érzés értelemszerûen konkrét és jelképes térrel kapcsolatos: a konkrétság csupán annyi, hogy a film olyan világból üzen, ahol nemcsak az autó hosszabb, és a felhõkarcoló magasabb, de testesebb lehet akármi, a gallonos vizes palacktól a szélesebb közlekedési lámpáig, vaskosabb csatornafedélig. Igen, úgy tudtuk, az álomgyárnak az a küldetése, hogy filmjei „nagyobbak legyenek, mint az élet” – ez volna a nagyság átvitt értelemben –, ami akkor ugyebár az amerikai köznapiságra is vonatkozik, ami pedig eleve oversize.
De nem csak errõl van szó: egy jellegzetes amerikai film – melynek tehát amerikai életérzéshez, történelemhez, politikához közvetlenül köze van, és melyek közé a WTC-filmek is besorolandók – normális esetben a tágasságot mint szabadságélményt generálja bennünk. Vagyis ez már nem a konkrét böhöm tér és konkrét böhöm tárgyak kilencven perces látványából táplálkozik, hanem az Üzenetbõl. Tegyük hozzá, nagyon sok filmfajta tudja ezt, még ha az õsminta a western volna is, ahol a fináléban annak idején kitárult a préri-horizont, ellovagolt a fõhõs, és eldübörgött a vasút, hogy azután, mondjuk egy hetvenes évek végi matiné után vaksin pislogva, tényleg mint valami börtönfolyosóra lépjünk ki a magyar valóságba. Igen, a western az etalon, de a hatás meteor-elhárító katasztrófa-mozi, Jedi-lovagok kozmikus viaskodása, monstre háborús tabló, nagyszabású ókori panoptikum után is nagyjából ugyanez. Az álomgyári mozi, ha mítosz-ügyben mutogat képeket, akkor rendesen mindig nagyobb, mint a valóság. És ahol Nagyság van, ott a Szabadság, ahol Szabadság van, ott a Tér: konkrétan és jelképesen, és ahol Térrel folyik a játék, ott a klausztrofóbia nem filmélmény, hanem film utáni élmény.
Légszomj, a mítoszfrissítõ
Talán semmi sem igazolja így öt évvel késõbb, hogy szeptember tizenegyedike tényleg vadonatúj történelmi élmény Amerika számára, mint ez a bizonyos enyhébb-erõsebb nézõtéri légszomj, a két film utolsó perceiben. Szerencsés ország az Egyesült Államok, de azért volt már dolga Hollywoodnak, hogy bajt, gondot, akár katasztrófát is könnyen nézhetõ történetté konvertáljon. És a kelet-európai nézõi élmény azért maradhatott a szokásos. Leegyszerûsítve: tágul a tüdõ odabent a moziban, és lélegzetért kapkod utána, odakint. Mert senki sem mondja, hogy a gazdasági válságról szóló klasszikus Érik a gyümölcs végérõl hiányozna az Út és Szabadság csodájának megerõsítése. Vagy hogy egy vietnami fiaskót ne lehetne legalább a tér, távolság, idegenség foglalatában fogyaszthatóvá tenni: rendezheti a filmet akár Oliver Stone is. Ami pedig a katasztrófákat illeti, természetesen Pearl Harborhoz kéklõ, végtelen óceán tartozik és a füstön át kibukkanó trópusi ég, az újrakezdés lehetõségének jófajta, biztató sugallataival.
Súlyos – mert az esemény súlyáról árulkodik – , hogy 9/11 ilyesmire egyelõre alkalmatlan.
Valószínûleg pontos, ha nem zseniális felismerés egyszerre két alkotó csapattól is, hogy az ikertornyok pusztulásának kortársak százmilliói által átélt élménye csakis klausztrofóbia-gerjesztõ történetekkel vihetõ be egyelõre az Amerika Mítosz nagy és gazdag mesegyûjteményébe. Akkor is, ha ez a mesegyûjtemény máskülönben tér és mozgás dicséretével van teli.
Az eredeti helyzetet ebbõl a szempontból kevesen elemezték, hiszen annyi fontosabb kérdés volt annál, hogy milyen érzés, amikor egyesek egy épületben, mások repülõgépekben, náluk sokkal többen pedig idegen városokban rekednek, hiszen megáll az életet jelentõ légi közlekedés. És még ezeknél is többen, sokkal többen élhették meg a szûk-tér iszonyt abban a térben, mely rendesen éppen a nagy tér globális metaforájának számít. Vagyis azok, akiknek klausztrofóbiája valószínûleg néhány órára egész Amerikára vonatkozott – máskor a Szabadság agórájára, most kontinensnyi csapdára –, mely a gyûlölet elsõ számú célpontjaként nem is tehetett mást, mint hogy kollektív klausztrofóbiáját elfojtva, a vízum-procedúrák és biztonsági ellenõrzések, titkos és nyílt ember-szûrések, monstre adatbázisok mai napig szûkülõ falai közé kuporodott.
Vagyis a támadás nem kényszerítette térdre, de elviselhetetlenül szûk helyre zárta azokat, akik amúgy a tág helyek mítoszának letéteményesei. A United 93-as zárt alumíniumtubusából nincs menekülés. A WTC eltemetett liftaknájából van. Sorrendben ez tehát az esemény mítoszba illesztésének második, immár az álomgyár által is kezelhetõ lépése. Klausztrofóbia, szabadulással. A film hosszú percei alatt nagyon sok szûk hely látszik: már az induló, munkába készülõ hõsök intim terei is kicsiny zugok, az amerikai méretekhez és a klasszikus Hollywood- szabatos, mindent megmutató képkivágásokhoz képest. Csupa torz kompozíció: képkivágás elmetszette felkar matat a hajnali fürdõszobában, a tekintet kijáratot keres a hálószoba amúgy otthonos törmelékei közül. Eleve innen indulunk, a félig megmutatott rendetlenségbõl, úgy, hogy az ártalmatlan és dokumentarista torzóként megmutatott lakáskellékek – puhák és lekerekítettek – úgy váltanak át halállal fenyegetõ beton- és acélronccsokká, hogy közben észrevettük, már felkészültünk a filmhosszúságú szûkhely-iszonyra, ami most, elsõként és csakis innentõl kezdve bevonul a korábbi, tökéletesen más természetû Amerika-metaforák közé.
Kis magyar légzéstechnika
Amerika: mint egy vas-üveg-beton rakás, ahonnan ki kell törni a szabadba. A szabadság – a megszabadulás – tágas totálképei ugyanis a film végén mégiscsak várnak ránk, egy kerti parti viccesen rövid és a történet súlyához képest parodisztikusan súlytalan befejezõ jelenetében. A szabadulást ugyan nézõi eszünk komolyan veheti, de nézõi lelkünkben, ahogy ehhez az új mítosz-variánshoz illik, meghatározó marad a klausztrofóbia. Ezért részegülünk meg a moziból kilépve a Kárpát-medence szabad levegõjétõl, és az egyelõre nem darabjaira tört honi aszfaltplacc megnyugtató tágasságától. A befejezõ rész persze mégiscsak fontos, hiszen gondoljuk csak el, mennyit kellett kutatni 9/11 egymásra rétegzõdõ esemény-törmelékei között a rendíthetetlen hollywoodi mítosz-mentõosztagnak, amíg megtalálták azt az egyetlen epizódot, a két rendõr esetét. Az esetet, melyben azért úgy hiteles a klausztrofóbia, hogy a végére mégis lehet kék eget, horizontot rajzolni, mert akárhogy is, mégiscsak egy törmeléknyi gyõzelemrõl mesél a felhõkarcoló tömegû vereségben.
Ezek után törjük a fejünket, miért érezzük ezt az egészet – csakis mi, csakis ezen a tájon, egy itteni fõváros mozitermében – már-már otthonosnak.
A klausztrofóbia egyszer megvolna mint magyarázat: ha mondjuk magyar szerzõi film mesélne az örökre bent szorultságról, Jeles Kis Valentinójától Tarr Kárhozatáig. No de Oliver Stone darabjának mégis csak egy magyar rendezõ populáris darabja volna párja, ha egyáltalán...
És akkor egyszerre magyarázatot nyer ez a bizonyos könnyû, hazai ízeket idézõ déja vu érzés: igen, hazai szórakoztató-történelmi, sõt „mítosz-csináló” mozi forgatókönyvírója ötven éve így kutat gyõzelmet mutató szilánkok után egy-egy tetszés szerint kiválasztott történelmi romhalmaz közepében. Sõt. Dehogyis csak a mozi! Dehogyis csak ötven esztendeje! Hiszen évszázados magyar irodalmi, mûvészeti hagyományról van szó. Otthonosság-érzést kelt mindez bennünk, és egyben zavart megilletõdést is, hogy ugyanez most Odaátról jön. Mi bezzeg végig így mulattunk, ilyen klausztrofóbia enyhítõ gyõzelem-zárványokon – Rákóczi hadnagyának egyszeri hadicselétõl, Baradlay Richárd huszárjainak egyszeri csatanyeréséig. Mintha most Hollywoodnak kellene százötven esztendõs török megszállás roncsai alól kiguberálni azt az egy, egyetlen egy egri diadalt (két kikötõi rendõr esetét), hogy a maga szûkhely-iszonyos publikumának mégiscsak mutasson valamit!
Ilyesmire eddig nem volt rászorulva, és mi errefelé szerettük is, hogy nincsen. Egészen leegyszerûsítve, jól esett, hogy valakinek legalább hitelesen megvan az a valószínûtlenül nagy horizont, és miránk csak majd odakint az utcán tör a klausztrofóbia.
Az új mítosz-komponenst valószínûleg odaát is szokni kell. Talán az sem véletlen, hogy elsõ változatában olyan rendezõre bízták, aki már eddig is konkrét és metaforikus terek ördögi beszûkítésének volt mestere, a Szakasztól a Született gyilkosokig, és ugyanitt, ugyanezekben a filmekben igazi szakértõje annak is, hogyan válik csapdává a szabadság. És ördögien ügyes még valamiben: az állásfoglalás megtagadásban vagy túlbonyolításában. Hiszen itt is van reményt adó horizont – a rendõröket megmentõ önkéntes, tengerészgyalogos uniformisban még utoljára az Isten akaratából való bosszúról ejt ki egy nagyon gyanús félmondatot. A trükkös rendezõ abszolút pozitív szerepet szánt neki, hadd szeresse csak õt a felületes publikum, és közben a kevésbé felületesnek lopva megmutatja egy eszelõs szörnyeteg arcélét. Bizony, miközben Nagy Nemzeti Emlékfilmet készít, mintha egy pillanatra megint a Natural Born Killers hõsével, hõsnõjével kétértelmûsködne.
Ettõl ugyan nem enyhül bennünk a klausztrofóbia. Éppen bennünk? De talán nem is baj. Mert náluk nem csak a „részgyõzelem az egész vereségben” típusú kosztümös meséknek van évszázados hagyománya, vagyis egészen átvitt értelemben a szûkhelyi diadalnak, hanem teljesen konkrétan a sötétben való túlélés populáris sagáinak is. Fábri Zoltán Életjelére talán kevesen emlékeznek, de Antal Nimród Kontrolljára annál többen. Nem ok nélkül és nem véletlenül 2001 tán lett belõle majdnem nemzetközi kultuszfilm. Csak majdnem lett az – de ki tudja, mit hoz a jövõ? A klausztrofóbia ma amerikai mítoszalkatrész, tehát globális is. Odaát éppen csak a mintadarab van meg. Bezzeg mi itt várunk, ötszáz éve, teljesen exportképesen.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 36-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8751 |
