Schubert Gusztáv
A történelmet és Hollywood forgatókönyveit mindig a győztesek írják: lehet-e szeptember 11 terrorját filmre vinni?
Mi, büszke magyarok önáltatásban verhetetlenek vagyunk. Meg amnéziában is. Nincs olyan történelmi trauma, amit fel tudtunk volna dolgozni valaha is. Rákóczitól Világosig, Doberdótól a Don-kanyarig, 56-tól a rendszerváltásig minden véres-keserves áldozatunk hiábavaló volt, mert nem hogy okulni nem tudtunk belőlük, még szóbahozni sem, megbeszélni sem voltunk képesek, mert ha négy-öt magyar összehajol, ott fej épen, szem szárazon soha sem maradhat. A történelem („magister vitae”) minket eddig csak két dologra tanított meg: a feneketlen mély bánatra és szüntelen acsarkodásra. Mi soha el nem csesztünk semmit, nemzeti mitológiánk szerint gonosz külső erők foglyai vagyunk öröktől fogva, nem tehetünk semmiről, a balsors az oka mindennek. Ugyan miért is gondolkodnánk azon, mi miért történt velünk. Örök kör, amiben ezer éve jól elvagyunk. Ha tatár, török, labanc, ruszki haza is takarodik, mi itt maradunk magunknak, hogy három perc múlva szabadon egymásnak essünk.
Nekünk Mohács kell. De hogy az amerikaiaknak is?
Szeptember 11 óta eltelt öt év, de mást se hallunk, hogy korai még filmet csinálni 9/11-ről, nem hegedtek be a sebek, nincs „rálátás”, még tart a harc, s az önkritika az ellenségnek kedvez, ne bolygassuk a múltat. Ismerős.
Hogy lesz-e az amerikaiaknak 9/11-filmje, az nem műfajtörténeti vagy stiláris probléma, nem is marketing-kérdés, hanem a nemzeti (és az amerikanizált világban egyszersmind a globális) önismeret első számú kérdése.
*
Ha lesz is, valószínűleg nem egyetlen filmben vagy egyetlen filmtípusban kell gondolkodniuk, mint tették ezt eddig. Hollywood öt éve keresi a fogást az ép ésszel felfoghatatlan terrortámadáson, várja a „Végleges”, a „Nagy”, a mindenre választ adó 9/11-filmet. Hollywood persze nem lenne önmaga, ha nem ezt keresné. De a leomló tornyok nemcsak Manhattant rengették meg, hanem egész Amerikát, így Hollywoodot is. Amerikát minden ízében, minden összefüggésében végig kell gondolniuk az amerikaiaknak, mert amikor az American Airlines 11-es járata megbillentette szárnyát a World Trade Center északi tornya előtt, az az egész amerikai életformán ütött sebet. A Nagy Trauma mindent átértékel a nemzetvédelemtől az álomgyárig. 2001 szeptember 11-én az amerikai szórakoztatóipar találva érezte magát: túl sok az erőszak a filmekben, a híradókban, a számítógépes játékokban. Az akkor bevezetett öncenzúra és mértéktartás tulajdonképpen máig érvényben maradt, a két friss 9/11-es opusz, a United 93 és a World Trade Center egyaránt aggályosan kerüli, hogy a szenzációhajhászás gyanújába keveredjen. Pedig a 2001 előtti rutin szerint a vércsatakos, dolby sztereóban robbanó katasztrófafilm lenne az a rögtön kínálkozó zsáner, amelyben „minden idők legkegyetlenebb terrortámadása” elmesélhető lenne. A tény, hogy a precízen mértéktartó repülőgép-eltérítős United 93 éppúgy ebből a zsánerből vétetett, mint az ikertornyok törmelékhegye alatt rekedt rendőrök „igaz története”, jelzi, hogy Hollywood mit sem szeretne jobban, mint továbbra is úgy mesélni, ahogy szeptember 11. előtt tette volna. Az új tartalom azonban nem fér bele a régi keretekbe: ebből az ellentmondásból persze ki lehet jönni épp bőrrel is, ahogy Paul Greengrassnak sikerült, és ott lehet rekedni a lejárt szavatosságú zsáner romjai alatt, ahogy az érzelmeinkre pályázó Oliver Stone-nal történt. Stone alighanem észre sem vette, hogy 9/11 nem értelmezhető a katasztrófafilm zsánerében, egyszerűen illedelmesen letekerte a potmétert, halkan játszotta az oda nem illő édeskés dallamot. Csakhogy ettől még a dal ugyanaz maradt: amikor több tonnányi törmelékhalom alatt a Port Authority élrendőrének (Nicolas Cage) legfőbb gondja, hogy most már alighanem soha sem barkácsolhatja majd össze az asszonynak az új konyhabútort, az vérciki. Mert nem következik belőle semmi, még egy tisztességes heppiend sem. A két derék rendőrt, aki életeket menteni indult a World Trade Centerbe, de a romok alatt rekedt, nem kevésbé önfeláldozó bátor férfiak kimentik, ennyi elég is lenne a megnyugtató véghez. Stone azonban még odabiggyeszt egy születésnapi bulit. A WTC mértéktartó címe abban a pillanatban bányamentős vígjátékká válik (reméljük nincs és nem is lesz ilyen): Rám szakadt az emelet, de a barbecue-party zavartalanul folytatódik. Ahogy alsó-Hollywood az apokalipszist elképzeli.
Paul Greengrass nem azért jött ki jobban a zsánerből (klausztrofóbia helyett ezúttal tériszony fenyeget), mert precízebben mértéktartó, hanem mert a „kisember kontra apokalipszis” kliséje helyett nem szimbolikussá felmagasztalt, hanem hősiességükben is hétköznapi emberek történetét meséli el. Greengrass nem egyénít, a United 93-nak nem X. vagy Y., nem Mark Bingham vagy Tom Burnett a főszereplője – hanem az az alkalmi közösség, amelyet a véletlen összehozott a United Airlines 93-as járatának fedélzetén. Egyáltalán nem azért történik ez így – mint azt a terroristákkal szembeszálló gép utasainak történetét rekonstruáló dokumentumfilm bizonyítja –, mert hiányzott volna belőlük a hősiesség. Már Greengrass első filmje, a Véres vasárnap is attól lett az „ír bajok” legpontosabb esettanulmánya, mert a rendező egyszerűen mást gondol a hősiességről, mint Hollywood. A bátorság vagy a gyávaság természetesen Greengrass filmjeiben sem ismeretlen tulajdonság, de mindkét filmben fontosabb az egyéni jellemvonásoknál, hogy milyen a személyes erényeket jól használó vagy épp elherdáló mikrotársadalom állapota. A United 93 négy közösség párhuzamos drámája, sorsuk attól függ, melyik csoport képes hiba nélkül végbevinni azt, amire rendeltetett. A tét – akár a hasonló dramaturgiára épülő Véres vasárnapban – nem csekély: élet vagy halál. A United 93 nem azért üdvtörténet, mert szereplői hősiesen viselkednek, hanem mert az utasok alkalmi – ha úgy tetszik, amatőr – csoportja lejátssza a profikat, a mindenre elszánt terroristákat éppúgy, mint a tanácstalan civil légirányítást és a légierő – teljesen szétesett – főparancsnokságát. Greengrass társasjátékában nem az érzelmek döntenek, hanem a precizitás, a pontos kommunikáció, a helyzetfelismerés és a gyors döntés képessége vagy épp mindezek hiánya. A gőzgépben több kímélet van a muzsikok iránt, mint a hangzatos emberszeretetben, mondta egykoron a józanul gyöngéd Csehov. A precízió, a csoport, a közösség és végső fokon a társadalom épsége, működőképessége – hasonlóképpen emberbarát, ez az igazi happy end. Greengrasst e gondolat egyszersmind abban is megsegíti, hogy elkerülhesse a dramaturgok rémálmát, az unalmat. Nem kell messzire mennünk, a WTC romok alá szorult hőseinél passzívabb szereplőt nehéz elképzelni. Jószerivel a United 93 járat esete volt az egyetlen, amikor a megtámadott fél nemcsak visszaütött, de sikerrel is járt, ha az élete árán is, de megvédte a Capitoliumot (vagy a Fehér Házat), az ott dolgozók életét és végső soron a nemzet önbecsülését. Ha belegondolunk, végül is ugyanez a dramaturgiai szempontból végzetes kiszolgáltatottság dominál a teljes 9/11 tematika felett, nehéz olyan bokszfilmet készíteni, amelyben a főhőst az első menetben kiütötték. Persze, meg lehet kísérelni, de az eredmény lehangolóan hamis lesz: miképp a 9/11 – A katasztrófa után (DC 9/11 – The Time of Crisis). Brian Trenchard-Smith tulajdonképpen korrektnek látszó televíziós doku-drámát forgatott, stimmelnek a dátumok és a tettek („Saratoga, Florida, szeptember 11. délelőtt 9 óra, az Elnök látogatást tesz egy általános iskolába”), csak épp a szóközök árulkodóak, az, ami kimaradt a jelenetek közül, mondjuk Bush végtelenül bamba arckifejezése, amikor hírét veszi, hogy egy második gép is nekirepült a Világkereskedelmi Központnak (a Fahrenheit 9/11 gúnyiratából természetesen nem hiányozhat – hogy abból mi hiányzik, arra nézve viszont épp a DC 9/11 árulkodó). Hazudni csak pontosan, szépen… Soha ilyen prompt elnöke nem volt még Amerikának – meséli Trenchard-Smith, ekkora gazfickót és összeesküvőt nem hordott még hátán a Föld – tódítja Michael Moore.
Hollywood sohasem került még ilyen élesen szembe a történetmondás, a történetírás nehézségeivel: a történelmet – mint tudjuk – a győztesek írják.
Az ellenkező esetre nincs recept a hollywoodi dramaturgián. Az egyetlen kiút, győzelemmé változtatni a vereséget, gyorsan túlesni a kínos első felvonáson (9/11. – Térdre rogyva) és legott belecsapni a második részbe: 9/11. A válaszcsapás. Nem kétséges, hogy a World Trade Center-féle illedelmes tétovázás után erre kanyarodik majd a 9/11-zsáner, Amerika és Hollywood csak győztesként tudja elképzelni magát, de hát aki szereti – épp ezt szereti benne.
*
Bármily logikus, nem sok esélyt adok ennek a fordulatnak: láthatatlan ellenféllel nem lehet harcolni. Márpedig az ellenfél mindmáig ködkép maradt, és nem csak azért, mert a terror stratégiai elveiből és rejtőzködő természetéből ez következik, hanem mert Amerika öt év múltán sem érti, hogy mi a baj vele.
„Elhoztuk nekik a szabadságot. Miért gyűlölnek bennünket? Ez érthetetlen.” – mondja egy Irakba vezényelt tanácstalan amerikai harcos Michael Moore Fahrenheit-jében. Valamirevaló 9/11-filmnek csak ez lehet a kiindulópontja. Ámde erre a kiindulópontra nem lehet klasszikus hollywoodi dramaturgiát varrni. Már Vietnam alatt és után sem lehetett: a realista Vietnam-filmek (közéjük tartozik éppenséggel Oliver Stone Szakasza is) a szó klasszikus értelmében véve már nem háborús filmek: az ellenség ugyanis köddé válik bennük. A Szakasz, az Apokalipszis most vagy az Acéllövedék jobban hasonlít a Predátorra, mint a nagyon világos ellenségképpel és célképzettel operáló második világháborús filmekre: maroknyi G. I. Joe tanácstalanul bolyong a dzsungelben vagy egy rommá lőtt városban, fogalmuk sincs, mi ellen és ki mellett harcolnak, miközben egy titokzatos ellenfél rendre elragad közülük valakit – ez a háború már nem az a háború, amit a Híd túl messze van vagy a Halál ötven órája hősei vívnak. Negyedszázad múltán az Öböl-háborús Bőrnyakúak ugyanezt a diffúz, megfoghatatlan, vietnamizált háborút idézi, azzal az ironikus lábjegyzettel, hogy Coppola Apokalipszisének kegyetlen szarkazmusából „a bőrnyakúak” mit sem értenek: lelkesen csápolnak a vietnamiakat napalmmal bombázó Walkür-deszantnak.
*
A barbárok mindig akkor érkeznek, amikor eljön az idejük. Csalhatatlanul megszimatolják a bajt. Egy kultúra mindig akkor omlik össze, amikor nem tudja többé továbbadni önmagát, amikor elfelejti, ki is ő valójában, és mit is akart. Ha Amerika nem bíbelődik el egy kicsit önmagával, a folyamatos „félreértéssel”, amibe lassan az egész világgal keveredett, ha nem próbálja megérteni, mi is történt öt évvel ezelőtt azon a forró szeptemberi 11-én, hanem zsigerből fújja a régi nótát, vetíti a régi filmet, a szabadságról, a demokráciáról, a hősökről és a szupermenekről, az álomgyárat, akár egykoron Sumért és Babilont, belepi a por, a feledés és a sivatag homokja. Ground Zero, Hollywood.
Szerencsére itt még nem tartunk, s ez történetesen annak köszönhető, hogy nagyon is léteznek 9/11-filmek – Crash (2004-ből), Thank you for smoking, Sziriána – csak épp helyesen kell beírni a kulcsszót a keresőbe.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 34-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8750 |
