Muhi Klára
Glamrock és IRA-bombák. Neil Jordan érzelmes, tragikomikus, zenés pikareszkjének hõse transzvesztita-Candide.
A kétezres évek terrorakcióitól elkínzott angol, amerikai vagy magyar nézõje Neil Jordan új filmjét nézve szinte megnyugszik: nem volt ez másként régebben sem. Sõt, a hatvanas-hetvenes évek Dublinje, Londonja tán veszélyesebb világ volt, mint a mai.
A világhírû ír rendezõ filmjében az IRA akciózik ezerrel, diszkó repül a levegõbe (transzvesztita hõsünkkel együtt), autó robban, megölve hõsünk barátját, egy ártatlan Dawn-kóros fiút, minden ír forrong, tüntet, még a rock- idolok is fegyvert rejtegetnek. Cserébe persze az angol rendõrség is brutálisabb, mint valaha – hõsünket tévedésbõl félholtra verik, de az IRA-tagok is ölik egymást, egy másik havert például kivégeznek a saját harcostársai.
És Dublin vagy London még egészen élhetõ mondjuk egy ír kisvároshoz képest, ha a sors csele folytán a helyi plébános és házvezetõnõje törvénytelen nászából oda születtél, s fiú létedre lányruhákban akarsz járkálni.
Az erõszakos elemekkel, terrorizmussal és szexuális furcsaságokkal telitömött Reggeli a Plutón azonban nem a hajdan kultuszfilmmé lett Síró játék folytatása. Neil Jordan itt már nem hullajt könnyet az elbaltázott ír–angol viszonyok miatt, s fõként nem tesz fel bonyolult, megválaszolhatatlan kérdéseket.
A Patrick McCabe azonos címû bestsellere és saját fiatalkori élményanyaga alapján készült Reggeli a Plutón gyors ritmusban lapozódó, érzelmes, tragikomikus, zenés pikareszk, melynek egy tündéri ártatlanságú fiú-lány, Patrick Braden az igazi találmánya. Ez a transzvesztita Candide – Neil Jordan szerint – ugyanazzal a megátalkodott optimizmussal nézi maga körül az õrületet, mint Voltaire 18. századi figurája. S mégis, vagy tán épp ezért, szinte egyetlen testi-lelki karcolás nélkül ússza meg a vadabbnál vadabb epizódokat.
Patrickot a kék szemû fiatal angol sztár, Cillian Murphy alakítja, egészen frenetikusan, aki láthatóan nem arra koncentrált, hogyan tüntesse el gesztusaiból a férfiasságot, inkább arra összpontosított, hogyan építse fel ezt a gyengéd, kiszolgáltatott, mégis ellenálló lelket, mely – mint grapefruitmag a dzsuva közepén – a film végéig romlatlan marad. Zenés-szexuális odüsszeiája során – vándor glamrock bandához verõdve vagy a szexuális piac sivatagában – Patrick mindenkihez odadörgölõzik, akitõl csak egy kis törõdést remél. Szent Cicusnak hívja magát – a katolikus neveltetés nagyjából ennyi nyomot hagy rajta –, s naivan álmélkodik ezen a „komoly, nagyon komoly” világon.
Szent Patrick Cicus egyfolytában beszél, énekel – magában vagy másokhoz –, fantáziál például arról, hogyan tudná parfümjével hatástalanítani kis barátja gyilkosait, az egész terrorista bagázst. Vagy épp regényt ír, A herceg és a tejsodó (!) címmel. Mindeközben pillanatra sem feledkezik meg igazi feladatáról, fellelni Fantom Ladyt, valamikor Londonba bitangolt szép szõke mamáját.
S a napló formában szerkesztett „nevelõdésfilm” tán legjobb jelenete, amikor kérdezõbiztosnak öltözve (Margaret Thatcher stílusában) London egyik legunalmasabb kispolgári szegletében meg is találja.
Egyetlen epizód erejéig Jordan a Síró játék remake-jét is megcsinálja, amikor összehozza Patrickot egy illuzionistával, akit Stephen Rea, a Síró játék egykori fõszereplõje alakít. S az ír Cipolla és a lány – aki sajnos fiú – kis híján egymásba szeretnek. Szép közös színpadi számukban Patrick átlõtt kivehetõ szívébõl csorog a piros mûvér…
A Reggeli a Plutón jeleneteiben annyira összeérnek a tragikus, komikus és költõi elemek, hogy igazán nehéz eldönteni, a film vad egyvelege Jordan kétségbeesését vagy inkább optimizmusát tükrözi. Voltaire annak idején nem jókedvében írta a Candide-ot, annyi bizonyos.
Amit biztosan érzünk, hogy a rendezõ elementáris élvezettel kavargatja ezt a színes zenés poszthatvannyolcas melanzsot, melyben barkós glamrockerek, veszélyes vén kéjencek (Bryan Ferry), észbontó rucikban császkáló vastagcipõs csajok, idegbeteg terroristák és robbantgató gonosz öregasszonyok akcióznak a Chirpy Chirpy cheep cheep, a Fly, Robin, fly és még seregnyi hetvenes évekbeli sláger ritmusára.
Szent Cicus pedig néhány merész sztori-fordulat után tulajdonképpen anya lesz. A kis jövevény – akinek egy tarkón lõtt IRA-aktivista a papája, fekete a mamája, s egy amúgy jóságos transzvesztita lett a nevelõanyja – a film utolsó snittjén aranyos gombszemével – hál’ istennek – határtalan optimizmussal néz a világba.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8749 |
