Fábry Sándor
A Takeshis’ Kitano 8 és félje, pályája summája, számvetés önmagával, vágyaival, sikereivel és sikertelenségeivel.
A nyolcvanas évek elején gyanútlan kerti kapálgatás közepette egyszer csak olyat hallottam a kabaréban, amit Hofi óta nemigen. Hasítottak a poénok, mint a szamurájkard. Örömömben majd húsz métert hajítottam mindent bíró bőrtokos Sokolomat – mondom: ilyen nincs. Pedig volt. Akkor még nem is tudtam, ki ez a két őrült, igen, Markosról és Nádasról beszélek, akik yakuzákként robbantak be a honi kabaré leányszobájába. Ez volt a Kőbezárt lélek, ismertebb nevén (ládd: Nemzeti dal versus Talpra magyar) a Hugyos Józsi. Ambiciózus ifjú filmdramaturgként úgy véltem, két ilyen tehetség föltétlenül hivatott lehet arra, hogy az örök vígjátékhiányban szenvedő honi filmművészet szekerét kirántsa végre a kátyúból. Számos randevú után egy háromoldalas szinopszisig kellett volna eljutnunk. De elröhögtük. Ahogy lassan elröhögjük az egész életünket. No mindez csak azért ötlött most föl bennem, mert némileg korábban – rólunk mit sem tudva – egy Beat Takeshi néven országos népszerűséget szerzett komikus sztepptáncos, konferanszié, valamint televíziós ikon komolyabban vette magát, mint mi, és krisztusi korba lépve megtette első tétova lépéseit a japán filmművészet meghódítása felé. (Én nyolcvanban némileg fiatalabban próbáltam megostromolni Hollywoodot, de erről tán majd egy más alkalommal.) A tokiói szegénynegyedből a legkisebb fiúként hírnevessé vált fiatalember teljesítménye már eladdig sem volt kevés – itt tartok én most, húsz évvel öregebben, egy parányi országban, sztepptudás nélkül! De ami azután történt és történik vele, arra nehéz hasonlót előcitálni, honi példák meg végképp nem akadnak. Elébb folyamatosan viccet mesélő rendőrként bukott meg harmadvonalbeli filmekben, mígnem Nagisa Oshima rendező azt tanácsolta neki: dobd el a komédiát, és játssz gazembereket. Első sikerét egy bérgyilkos szerepében aratta. Hogy van ez? El tudjuk képzelni, amint Markos–Nádas bérgyilkost alakít? Vagy Hofi alföldi betyárt, tetovált nehézfiút? Antal Imre tett ugyan némi kísérletet a Bors-sorozatban, és eszükbe juthat még Princz Gábor – a yakuza téma kódolt megpendüléseként –, aki enfinanszírozta filmjében légiósként domborított, olykor Növényi Norbert próbál a humor és az akciófilm között pendlizni. De nálunk az ilyesmit nemigen bocsátja meg a közönség. Bárdy csaknem pályájával fizetett a Gugyerák-liezonért, s azokat a kaposvári előadásokat, melyekben Kulka János szerepelt, familiárisan csak Magenheim-bérletként aposztrofálta az ottani nagyérdemű. Ugyan amikor a módszerváltás hajnalán fölmerült, hogy Darvas Iván legyen a köztársasági elnök, Bacsó maliciózusan jegyezte meg: biztos el tudná játszani. Arra, hogy valaki mérnökből legyen színész – hisz ez Kitano eredeti végzettsége –, Latinovits vagy Jordán esetében nálunk is akad példa. De nagyjából ennyi. Kitano azóta írt, játszott és rendezett vagy tucatnyi filmet, szerepelt kétannyiban, 1997-ben Hana-bi című filmjével a velencei Arany Oroszlánt is elhozta, Cannes ünnepelt sztárja. Élő Isten Japánban. Hozzánk legközelebb csak egy ilyet ösmerek, de az se az: a cseh újhullám egykori forgatókönyvíróját, alkalmanként rendezőjét, a színészt és kabarettistát Zdenek Sverákot, aki úgyszint egyszemélyes intézmény Csehországban, ahol – a prágai söröző híradók egybehangzó véleménye szerint – huszonnégy órán belül bármikor köztársasági elnökké választathatná magát, ha akarná. De nem akarja. A tavalyi cannes-i filmfesztiválon hatalmas fekete zászlón piros betűk már hirdették a szerző legújabb filmjét, amelyből akkor állítólag még egy kocka sem készült el. „Takeshis’ 500 % Kitano” – és semmi több. Már ebből a beharangozóból is sejthető, ami aztán őszre Velencében bizonyossággá vált: erősen személyes, amolyan összegző, meglehetősen szubjektív alkotásról lehet itt szó, amibe alkotója – akár a flódniba a nagyi – mindent igyekszik beledolgozni, amit eddigi pályáján megtanult. Amolyan „best of Kitano” várható. Hogy írja, rendezi és főszerepli, ilyet eddig is láttunk, de most már vágja is. Méghozzá úgy ránt előre későbbi snittekből villanásokat, amint a talk show-kban szokás. „Azt akarom, ha kijön a közönség erről a filmről, ne tudja, mit mondjon és gondoljon!” – nyilatkozta a rendező. Ami engem illet, az első nézés után engem telibe talált az alkotói szándék, igazságot kellett adnom néki. A rendező egyébként maga is kétszeri nézést javasolt talányos opuszához. A velencei szűz közönség azonban egyáltalában nem bizonyult szívbajosnak. „Szeretjük az álmaidat, de nem vagyunk a terapeutáid! Vissza a pénzt!” kiabálták. Takeshinek is tizenkét évet kellett várnia erre az elfajzásra, míg addigi nem csekély sikerei megoldották a produceri pénzeszacskókat. „Olyan filmet akartam csinálni, ami beskatulyázhatatlan” – mondotta, de a skatulya már-már in statu nascendi elkészült: ez az ő 8 és félje, pályája summája, mérlege, rezüméje, számvetés önmagával, vágyaival, sikereivel és sikertelenségeivel. Kapunk show-betéteket, yakuza lőparádét, reklámfilm-szereplő toborzást, vért, akciót, valóságot – a fűszeres végre elsüti a gyakorlás céljából vásárolt pisztolyt –, a Sztanyiszlavszkij-módszert nálunk a fojtogató Liebe Attila által halhatatlanná tett szélsőértékeként megszerzi a lépcsőházi nőt, akivel Bonnie and Clyde-módra bankot rabol s piros Porschén álmaiba viszi. Ilyenek. Kétségtelen, a 108 perces opus – nekem olykor hosszabbnak tűnt – kihüvelyezéséhez némi rejtvényfejtő hajlam mellett meglehetős járatosság szükségeltetik a kitanológiában: a film életrajzi elemekkel, előző filmjeire történő utalásokkal, idézetekkel, törmelékekkel, híres európai és amerikai rendezők omázsaival tűzdelt – jó kis posztmodern narratíva, szajkózhatják a túl sok Derrida-olvasásba belefilcesedett kritikusok. Maga a rendező azt a használati utasítást gombolja a lelkünkre, hogy szabadon adjuk át magunkat a képek áradásának. A sztori maga végtelenül egyszerű, még ha olykor repkényszerűen kuszának tűnik is: magva a kezemfeje Doppelgänger-motívum, avagy a „találkozás egy fiatalemberrel”. Az önmagát alakító televíziós és filmes idol autogramot ad egy a stúdiók környékén lebzselő önjelölt statisztának, aki egyébként fűszeres, s minő véletlen, Kitanónak hívják, sőt, tök úgy néz ki, mint maga az isten, sőt ugyanő játssza. Találkozásuk után kettejük története szeszélyes álmok, képzelgések, véletlenek, olykor az öncélúság határát súroló dramaturgiai kunsztstikkerlik folytán szeszélyesen keveredik, álom és való, képzelt és reális áll össze furcsa, szürreális varázsitallá. Nem állítom, hogy minden jelenetről meg tudnám mondani, hogy akkor most ez „meg-e történt” vagy csak a fűszeres gondolja, álmodja, ábrándozza mindezt – de talán nem is ez a fontos. A számos önéletrajzi utalást magába szövő film már címében is talányos: vélhetőleg japáni rejtvényfejtők hívják fel a figyelmet, hogy shis japánul annyit tesz: meghalni. Takeshi halála – búcsú tán egy alkotói korszaktól, summa, lezárás, kishalál. És az angolos aposztrofot is jelzésértékűnek ítélem – Takeshié, annyira övé tán ez a film, mint soha egyik sem annak előtte. (Magam is adtam már szerénytelenül A Fábry címet önálló estemnek. A címet genitivus helyett szívem szerint tán így magyarítanám: A Takeshi. (Ahogy nyelvünk szabályát ugyan általhágva, de mégis mondjuk: A Darvas, A Latinovits, A Páger. Hősünk maga is sztepptáncolt, az el nem készült film első trailerjeként éppen a vágányok között táncoló főhős jelenetét használták. A stúdióban föltűnő élemedett, meghatározhatatlan nemű Miwa díva megjelenése egyben hommage is: ő volt az első élő híresség, akivel az ifjú Kitano találkozhatott. Miután Bachelor of Sciences-ként befejezte mérnöki tanulmányait, számos helyen járta az élet iskoláját: dolgozott mint bolti eladó, ügynök, pincér, kétkezi munkás és taxis is. Mindezek az élmények szabályos rendben tűnnek föl az első kaotikusnak tűnő filmben, Kitano, a színész és rendező tudja, miről beszél. Tegyük hozzá persze halkan: ezek az intimus vonatkozások a filmbubusokat hozzák lázba, a nézőnek mindehhez igazából nincs köze. Ezúttal Beat Takeshinek nevezi magát – ez szintén utalás a régi szép időkre: huszonévesen a Két Beat néven, amolyan Tokiói zenés Hacsek és Sajóként lettek hírhedettek. A honi néző számára akadhat itt azért némi bökkenő: szerzőnk vígjátéknak nevezi művét – hát minálunk a sajtóvetítésen inkább a fagyos bénultság ülte torát – jó, a profi nézők talán már csak ilyenek. Ami engem illet, én nem mindig azon nevetek, amin köll. Számomra a hóttkomoly szamurájfilmek, melyeket a japán közönség nyilván lélegzetvisszafojtva figyel, gyakorta tűnnek mulatságosnak, kivált Alfonzó brilliáns paródiája óta. (A paródia igencsak veszélyes dolog, jómagam röhögőgörcstől fuldokolva kellett hogy kijöjjek a Katona József Színház legendás Három nővéréről, mert nyilván egy gonosz kis kobold fondorkodása folytán a nagyszerű művésznők helyett egyszer csak Márkust, Körmendit és Haumannt láttam magam előtt, amint ügykezelnek a szamovár körül. Ha már „Takeshi halálát” említettük a cím kapcsán, elmondhatjuk tán, hogy 1994-ben hősünk egyszer már újjászületett, mikoron is atomrészeg állapotban, be nem csatolt bukósisakban robogójával az útmenti acélkorlátot sturcolta meg olyannyira, hogy nyílt agysérülést szenvedett. Amikor édesanyja meglátogatta a kórházban, a következő mondotta: „Kisfiam, ha meg akarsz halni, rendben van, de ne egy robogón. Legalább végy hozzá egy Porschét, mint James Dean!” S lám, a piros Porsche is föltűnik a filmben. Hogy Takeshi ezúttal újjászületetett-e – majd kiforogja az idő.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8747 |
