Fábry Sándor
A Takeshis’ Kitano 8 és félje, pályája summája, számvetés önmagával, vágyaival, sikereivel és sikertelenségeivel.
A nyolcvanas évek elején gyanútlan kerti kapálgatás közepette egyszer csak olyat hallottam a kabaréban, amit Hofi óta nemigen. Hasítottak a poénok, mint a szamurájkard. Örömömben majd húsz métert hajítottam mindent bíró bõrtokos Sokolomat – mondom: ilyen nincs. Pedig volt. Akkor még nem is tudtam, ki ez a két õrült, igen, Markosról és Nádasról beszélek, akik yakuzákként robbantak be a honi kabaré leányszobájába. Ez volt a Kõbezárt lélek, ismertebb nevén (ládd: Nemzeti dal versus Talpra magyar) a Hugyos Józsi. Ambiciózus ifjú filmdramaturgként úgy véltem, két ilyen tehetség föltétlenül hivatott lehet arra, hogy az örök vígjátékhiányban szenvedõ honi filmmûvészet szekerét kirántsa végre a kátyúból. Számos randevú után egy háromoldalas szinopszisig kellett volna eljutnunk. De elröhögtük. Ahogy lassan elröhögjük az egész életünket. No mindez csak azért ötlött most föl bennem, mert némileg korábban – rólunk mit sem tudva – egy Beat Takeshi néven országos népszerûséget szerzett komikus sztepptáncos, konferanszié, valamint televíziós ikon komolyabban vette magát, mint mi, és krisztusi korba lépve megtette elsõ tétova lépéseit a japán filmmûvészet meghódítása felé. (Én nyolcvanban némileg fiatalabban próbáltam megostromolni Hollywoodot, de errõl tán majd egy más alkalommal.) A tokiói szegénynegyedbõl a legkisebb fiúként hírnevessé vált fiatalember teljesítménye már eladdig sem volt kevés – itt tartok én most, húsz évvel öregebben, egy parányi országban, sztepptudás nélkül! De ami azután történt és történik vele, arra nehéz hasonlót elõcitálni, honi példák meg végképp nem akadnak. Elébb folyamatosan viccet mesélõ rendõrként bukott meg harmadvonalbeli filmekben, mígnem Nagisa Oshima rendezõ azt tanácsolta neki: dobd el a komédiát, és játssz gazembereket. Elsõ sikerét egy bérgyilkos szerepében aratta. Hogy van ez? El tudjuk képzelni, amint Markos–Nádas bérgyilkost alakít? Vagy Hofi alföldi betyárt, tetovált nehézfiút? Antal Imre tett ugyan némi kísérletet a Bors-sorozatban, és eszükbe juthat még Princz Gábor – a yakuza téma kódolt megpendüléseként –, aki enfinanszírozta filmjében légiósként domborított, olykor Növényi Norbert próbál a humor és az akciófilm között pendlizni. De nálunk az ilyesmit nemigen bocsátja meg a közönség. Bárdy csaknem pályájával fizetett a Gugyerák-liezonért, s azokat a kaposvári elõadásokat, melyekben Kulka János szerepelt, familiárisan csak Magenheim-bérletként aposztrofálta az ottani nagyérdemû. Ugyan amikor a módszerváltás hajnalán fölmerült, hogy Darvas Iván legyen a köztársasági elnök, Bacsó maliciózusan jegyezte meg: biztos el tudná játszani. Arra, hogy valaki mérnökbõl legyen színész – hisz ez Kitano eredeti végzettsége –, Latinovits vagy Jordán esetében nálunk is akad példa. De nagyjából ennyi. Kitano azóta írt, játszott és rendezett vagy tucatnyi filmet, szerepelt kétannyiban, 1997-ben Hana-bi címû filmjével a velencei Arany Oroszlánt is elhozta, Cannes ünnepelt sztárja. Élõ Isten Japánban. Hozzánk legközelebb csak egy ilyet ösmerek, de az se az: a cseh újhullám egykori forgatókönyvíróját, alkalmanként rendezõjét, a színészt és kabarettistát Zdenek Sverákot, aki úgyszint egyszemélyes intézmény Csehországban, ahol – a prágai sörözõ híradók egybehangzó véleménye szerint – huszonnégy órán belül bármikor köztársasági elnökké választathatná magát, ha akarná. De nem akarja. A tavalyi cannes-i filmfesztiválon hatalmas fekete zászlón piros betûk már hirdették a szerzõ legújabb filmjét, amelybõl akkor állítólag még egy kocka sem készült el. „Takeshis’ 500 % Kitano” – és semmi több. Már ebbõl a beharangozóból is sejthetõ, ami aztán õszre Velencében bizonyossággá vált: erõsen személyes, amolyan összegzõ, meglehetõsen szubjektív alkotásról lehet itt szó, amibe alkotója – akár a flódniba a nagyi – mindent igyekszik beledolgozni, amit eddigi pályáján megtanult. Amolyan „best of Kitano” várható. Hogy írja, rendezi és fõszerepli, ilyet eddig is láttunk, de most már vágja is. Méghozzá úgy ránt elõre késõbbi snittekbõl villanásokat, amint a talk show-kban szokás. „Azt akarom, ha kijön a közönség errõl a filmrõl, ne tudja, mit mondjon és gondoljon!” – nyilatkozta a rendezõ. Ami engem illet, az elsõ nézés után engem telibe talált az alkotói szándék, igazságot kellett adnom néki. A rendezõ egyébként maga is kétszeri nézést javasolt talányos opuszához. A velencei szûz közönség azonban egyáltalában nem bizonyult szívbajosnak. „Szeretjük az álmaidat, de nem vagyunk a terapeutáid! Vissza a pénzt!” kiabálták. Takeshinek is tizenkét évet kellett várnia erre az elfajzásra, míg addigi nem csekély sikerei megoldották a produceri pénzeszacskókat. „Olyan filmet akartam csinálni, ami beskatulyázhatatlan” – mondotta, de a skatulya már-már in statu nascendi elkészült: ez az õ 8 és félje, pályája summája, mérlege, rezüméje, számvetés önmagával, vágyaival, sikereivel és sikertelenségeivel. Kapunk show-betéteket, yakuza lõparádét, reklámfilm-szereplõ toborzást, vért, akciót, valóságot – a fûszeres végre elsüti a gyakorlás céljából vásárolt pisztolyt –, a Sztanyiszlavszkij-módszert nálunk a fojtogató Liebe Attila által halhatatlanná tett szélsõértékeként megszerzi a lépcsõházi nõt, akivel Bonnie and Clyde-módra bankot rabol s piros Porschén álmaiba viszi. Ilyenek. Kétségtelen, a 108 perces opus – nekem olykor hosszabbnak tûnt – kihüvelyezéséhez némi rejtvényfejtõ hajlam mellett meglehetõs járatosság szükségeltetik a kitanológiában: a film életrajzi elemekkel, elõzõ filmjeire történõ utalásokkal, idézetekkel, törmelékekkel, híres európai és amerikai rendezõk omázsaival tûzdelt – jó kis posztmodern narratíva, szajkózhatják a túl sok Derrida-olvasásba belefilcesedett kritikusok. Maga a rendezõ azt a használati utasítást gombolja a lelkünkre, hogy szabadon adjuk át magunkat a képek áradásának. A sztori maga végtelenül egyszerû, még ha olykor repkényszerûen kuszának tûnik is: magva a kezemfeje Doppelgänger-motívum, avagy a „találkozás egy fiatalemberrel”. Az önmagát alakító televíziós és filmes idol autogramot ad egy a stúdiók környékén lebzselõ önjelölt statisztának, aki egyébként fûszeres, s minõ véletlen, Kitanónak hívják, sõt, tök úgy néz ki, mint maga az isten, sõt ugyanõ játssza. Találkozásuk után kettejük története szeszélyes álmok, képzelgések, véletlenek, olykor az öncélúság határát súroló dramaturgiai kunsztstikkerlik folytán szeszélyesen keveredik, álom és való, képzelt és reális áll össze furcsa, szürreális varázsitallá. Nem állítom, hogy minden jelenetrõl meg tudnám mondani, hogy akkor most ez „meg-e történt” vagy csak a fûszeres gondolja, álmodja, ábrándozza mindezt – de talán nem is ez a fontos. A számos önéletrajzi utalást magába szövõ film már címében is talányos: vélhetõleg japáni rejtvényfejtõk hívják fel a figyelmet, hogy shis japánul annyit tesz: meghalni. Takeshi halála – búcsú tán egy alkotói korszaktól, summa, lezárás, kishalál. És az angolos aposztrofot is jelzésértékûnek ítélem – Takeshié, annyira övé tán ez a film, mint soha egyik sem annak elõtte. (Magam is adtam már szerénytelenül A Fábry címet önálló estemnek. A címet genitivus helyett szívem szerint tán így magyarítanám: A Takeshi. (Ahogy nyelvünk szabályát ugyan általhágva, de mégis mondjuk: A Darvas, A Latinovits, A Páger. Hõsünk maga is sztepptáncolt, az el nem készült film elsõ trailerjeként éppen a vágányok között táncoló fõhõs jelenetét használták. A stúdióban föltûnõ élemedett, meghatározhatatlan nemû Miwa díva megjelenése egyben hommage is: õ volt az elsõ élõ híresség, akivel az ifjú Kitano találkozhatott. Miután Bachelor of Sciences-ként befejezte mérnöki tanulmányait, számos helyen járta az élet iskoláját: dolgozott mint bolti eladó, ügynök, pincér, kétkezi munkás és taxis is. Mindezek az élmények szabályos rendben tûnnek föl az elsõ kaotikusnak tûnõ filmben, Kitano, a színész és rendezõ tudja, mirõl beszél. Tegyük hozzá persze halkan: ezek az intimus vonatkozások a filmbubusokat hozzák lázba, a nézõnek mindehhez igazából nincs köze. Ezúttal Beat Takeshinek nevezi magát – ez szintén utalás a régi szép idõkre: huszonévesen a Két Beat néven, amolyan Tokiói zenés Hacsek és Sajóként lettek hírhedettek. A honi nézõ számára akadhat itt azért némi bökkenõ: szerzõnk vígjátéknak nevezi mûvét – hát minálunk a sajtóvetítésen inkább a fagyos bénultság ülte torát – jó, a profi nézõk talán már csak ilyenek. Ami engem illet, én nem mindig azon nevetek, amin köll. Számomra a hóttkomoly szamurájfilmek, melyeket a japán közönség nyilván lélegzetvisszafojtva figyel, gyakorta tûnnek mulatságosnak, kivált Alfonzó brilliáns paródiája óta. (A paródia igencsak veszélyes dolog, jómagam röhögõgörcstõl fuldokolva kellett hogy kijöjjek a Katona József Színház legendás Három nõvérérõl, mert nyilván egy gonosz kis kobold fondorkodása folytán a nagyszerû mûvésznõk helyett egyszer csak Márkust, Körmendit és Haumannt láttam magam elõtt, amint ügykezelnek a szamovár körül. Ha már „Takeshi halálát” említettük a cím kapcsán, elmondhatjuk tán, hogy 1994-ben hõsünk egyszer már újjászületett, mikoron is atomrészeg állapotban, be nem csatolt bukósisakban robogójával az útmenti acélkorlátot sturcolta meg olyannyira, hogy nyílt agysérülést szenvedett. Amikor édesanyja meglátogatta a kórházban, a következõ mondotta: „Kisfiam, ha meg akarsz halni, rendben van, de ne egy robogón. Legalább végy hozzá egy Porschét, mint James Dean!” S lám, a piros Porsche is föltûnik a filmben. Hogy Takeshi ezúttal újjászületetett-e – majd kiforogja az idõ.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8747 |
