Vágvölgyi B. András
A nyolcvanéves korában elhunyt, kétszeres cannes-i nagydíjas Imamura a nem hivatalos, a szégyellt, a profán, a nyomorult, a vérmesen szenvedélyes Japán rendezõje volt.
Az õ hõsei – írta róla monográfiájában Donald Richie – „nem viselkednek ’japánosan’, mert az a rend és az a fajta elismerés, ami a ’hivatalos változatot’ (így nevezte a modern Japánt) jellemzi, nem vonatkozik rájuk. Ezek az emberek, mindig az ’alacsonyabb osztályok’ tagjai, nem ismerik a hûség, a lojalitás értelmét. Teljességgel természetesek és ugyanannyira ’civilizálatlanok’ is; amennyiben a civilizáció a természettõl való távolságot jelenti (és azt jelenti). Önzõk, lusták, amorálisak, ártatlanok, természetesek, és Japán összes vitalitása belõlük fakad.”
*
Tulajdonképpen egy karcsú kötetnyit összeírtam már életében Shohei Imamuráról, a japán újhullám („nuberu bagu”) kulcsfigurájáról, Nagisa Oshima mellett legjelentõsebb alakjáról: mit lehet még hozzátenni a halálhíre hallatán? Szomorkodni, ami nem való hozzá, nem való egy japánhoz, elménckedni a mono no awaréról, az elmúlás általi szépség esztétikai kategóriájáról, megállapítani, hogy az életmû lezárultával új életszakaszba lépett az élet és a mû. Összefoglalni, ismételni, aláhúzni.
Imamura a tokiói Waseda egyetem drámai fakultásán végzett, a klasszikus és stilizált színházi irányzatok, a Nó, a Kabuki és a Bunraku ellenében fellépõ Shingeki-stílus, az életszerû, „modern” dráma mozgalmának híveként. A japán filmet ekkoriban a rendezõaszisztensi rendszer jellemezte, a japán film geneológiáját meg lehetne úgy is írni, ki kinek, mikor, mely filmnél volt az asszisztense, mely rendezõ melyik másik hagyományát követte, próbálta megtagadni, meghaladni, túlszárnyalni. Imamura Yasujiró Ozunál kezdett rendezõasszisztensként, fontos filmekben dolgozott, késõbbi megnyilatkozásai szerint azonban mindig arra törekedett, hogy a japán „transzcendens mozi” zsenijének hatását el- és megkerülje. A „buddhista” Ozu után Imamura „shinto” rendezõ – amennyiben a magas helyett a mély, a nemes helyett a közönséges, a Zen minimalizmus és a gondolati-erkölcsi nagyív helyett a csiricsáré vásári popkultúra érdekli. Bambusz, merített papír és tus helyett a plasztikgiccs, százmilliónyi honfitársának mindennapi élete.
Antropológusnak mondják Imamurát. Miért?
Egy amerikai kritikusnak mondta egyszer a japán létrõl: „Maga talán azt is hihetné, hogy mindez, amit lát, valóság (egy yokohamai felhõkarcoló tetején ültek). Számomra puszta illúzió. A valóság még ma is a japánokat pervertáló babonákban, az irracionalizmusban van, ami a menedzserzakók és a fejlett technológia alatt búvik. Tulajdonképpen két Japán van. Az egyik a hivatalos verzió, japán dinamizmusa és mellette a teaszertartások, a Nó-színház szépséges világa, az alázatos kimonós asszonyok, a társadalomban elfoglalt hely feudálisan pontos kimértsége, és olyan általánosan elfogadott erények, mint hûség, lojalitás, elkötelezettség – röviden: mindaz, amit a világ tud Japánról. Azért ez a hivatalos változat, mert ez az export-verzió, és mert ezt mutatják a látogatónak. Ugyanakkor ez az igazi ’hivatalos’ változat, mert ezt fogadja el a társadalom. Ekként szereti a japán társadalom látni magát, akár igaz ez, akár nem.”
Imamura – nem kis bátorságról téve tanúbizonyságot – elfordult a hivatalos verziótól.
*
1958-ban rendezte elsõ filmjeit – rögtön hármat! – a Nikkatsu Stúdiónál, mely akkoriban épp az ifjúsági problémára koncentrált. Az ötvenes évek második fele ideális idõszak volt rendezõi indulásához: a háború utáni depressziónak vége, a televízió ugyan elindult már, de még kicsinyke, a japán filmipar viszont 1958-ban közel 300 filmet gyártott.
Elsõ négy filmjét mûvészetének értõi prelúdiumként fogják fel. A Nianchan (Másodfivér), Imamura 1959-ben készült mozija már némi kritikai elismerést is hozott. Korai ötvenes évek, bányavidék, gazdasági depresszió. Sztrájk. Temetés. Állásprotekciózó dialógus a halottaskocsinál, a halottaskocsiból fényképezve. A fõhõs családja koreai származású, ennél fogva szégyen és megvetés tárgya Japánban. Hangosbemondó: a sztrájknak vége. A második báty vízbe ugrik az apja koporsóját vivõ csónak után. Az elsõ báty bányászdalt énekel. „Tartsunk nagygyûlést!” Beteg a gyerek, hol az anyja? Hol lenne: kurva a nagyvárosban. A második fivér zavarodottan Tokióba megy, jó emberek összeszedik, optimista kicsendülés, emberi melegség, szocreál, happy ending.
Érintõlegesen felbukkannak az érett Imamura témái.
*
A Buta to gunkan (Disznók és hadihajók), Imamura 1961-es filmje az elsõ mestermû, s mûfaji ritkaság a japán filmtörténetben: politikai szatíra, fekete komédia egy olyan kultúrában, ahol az irónia döbbenetet kelt, s legjobb esetben is értetlenségre lel.
Yokosuka, hadikikötõ: amerikai matrózok grasszálnak, egy prosti ellop egy matrózsapkát, kuplerájba viszi. Kintának adja, Kinta strici. Kisstílû maffiózó, kurvákat futtat, az amerikai támaszpont hulladékán disznót tenyészt, nagykutya szeretne lenni.
„Csehes” film, és nemcsak a disznók meg a zenei aláfestés fúvós indulói miatt. Kinta az utolsó balhéra indul, a többiek be akarják varrni a kóterbe, talál egy géppisztolyt. Teherautó tetején disznókkal, jön a rendõrség, Kinta elengedi a disznókat, és lövöldözik. Ámok. Az eldobott dobtáras magától sül el. A disznók randalíroznak a kuplerájnegyedben, akárha ártány a pagonyban, a gengsztereket bekerítik a sertések, eltapossák õket. Kinta meglõve bolyong, lehúz egy kupleráj-vécét, belebukik, úgy hal meg – a lépcsõn reá mit sem hederítve kurvák új generációja kóricál. Közben a nõje, Haruko várja az állomáson, hogy nekiinduljanak új életet kezdeni.
A Disznók és hadihajók fergeteges, groteszk kavalkádja a kannibalizmus-jelenetben – egy öreg oszló tetemét egy a hullát megzabáló, késõbb sültmalaccá lett sertés közvetítésével fogyasztják – és a finálé szürrealizmusában csúcsosodik.
*
A rovar-asszonyt (Nippon konchiku, 1963) szokás Shohei Imamura korszakos dolgozatának tartani; joggal. Kezdõképsor: bogár-Szisziphusz. Rovarharcos galacsint görget hegymenetben. Alacsony sorból indult nõ harca a felemelkedésért vagy a puszta talpon maradásért a század elsõ felének viharos japán történelmében. Állati sor, felívelés, zuhanás. A japán mitológia számára oly fontos vérfertõzõ jelenetek. Explicit ábrázolások. Falusi lét, majd textilgyár, szövõnõ. Szülések. Hadiüzem, rendes drill. A háború vége, amerikai szeretõ, az egyik „új vallás” tébolya. Szakszervezetesdi, kurvamenedzsment. Megjelennek az érett Imamura filmesztétikai névjegyei: gyakran nincs szájszinkron, legalább három-négyszer kimerevedik a kép, látszólag jelentésnélküli jelenetekben.
*
A kéjenc (Jinruigaku nyumon, 1966), alcíme Imamurára jellemzõen: Bevezetés az antropológiába. Kistílû pornófilmes cselezés gengszterek és államhatalom, voyeurizmus, incesztus és Lolita-komplex, az élettárs megbolondulása és egy maszturbációs célú életnagyságú nõutánzat készítése között. Bugyit szagolgató fõhõs, tátogó ponty: visszatérõ szimbólumok. Egy anya megõrül, a lánya fényképének szemébe tût szúr. Rock ’n’ roll. Nõje halála után a pornográfus tébolyba zuhan, mûnõt csinál, hogy legyen valakije, Keiko, a fodrászlány ad neki valódi hajat hozzá. A lakóhajója eloldozódik a csatornaparttól, az áramlás kiviszi a nyílt tengerre, nem veszi észre. (Talán egy délsziget felé sodródik, archaikus, incesztuózus ártatlanságba, ahová Imamura is vágyott, talán.)
*
Egy ember eltûnik (Ningen Johatsu, 1967). Majdnem dokumentumfilm. Maga Imamura is szerepel, nyomoznak egy eltûnt férfi után, õ vezeti a kutatást. Úgyszólván teljes kor- és társadalom-körképet kapunk. A stáb éppen értékeli, hol is tartanak a nyomozással, mikor Imamura kiborul, azt kiáltozza, hogy ez úgyis csak játék, fikció, rendezõi intésére, kiáltására felhúzódnak az amúgy is hagyományosan díszletszerû japán falak (coup de cinéma), meg vagyunk vezetve, filmstúdió az életszagú kocsma, az eset örökre megoldatlan marad. Az objektivitás szubjektív. „Rendezõ úr, mi az igazság?” – kérdezi tõle az egyik szereplõnõ. Mikor felhúzatja a falakat, és nagytotálban látjuk a kis, hat tatamis szobát, ahol a stáb ül a jelentõs méretû filmgyári stúdió közepén az objektív igazság nemlétének újabb bizonyosságával Imamura közli, hogy az egész csak fikció, miként az élet maga is az.
*
Kamigami no Fukaki Yokubo (Az istenek olthatatlan vágya, avagy Kurame-jima: Egy délsziget legendája, 1968.) Sokan ezt tartják Imamura fõmûvének, leginkább antropológiai, leginkább társadalomkritikus filmjének. A Nippon Sengo Shi: Madamu Omboro no Seikatsu (A háború utáni Japán története, ahogyan egy bárhölgy elmeséli, 1970): Madame Omboro felidézi, miként érkezett egykoron Yokosuka hadikikötõbe egy yokohamai yakuza bárjába. Imamura kérdez, Madame Omboro a vetítõben beszél, dokukat néznek. McArthur tábornok partraszállása, egy történelmi másodpercre úgy tûnik: Japán amerikai gyarmat lesz. Kommunista tüntetések 1952-ben, a koreai háború amerikai katonái japán támaszponton, Eisenhower-ellenes diáktüntetések, Akihito koronaherceg és Michiko késõbbi császárné esküvõje 1959-bõl, a Japán Szocialista Párt elnöke elleni ismert késes merénylet filmhíradó képei. A madám kommentálja az eseményeket, párhuzamosan a saját történetét mondja. Apja mészáros volt, tán embert is ölt. Burakumin származásúak voltak, ami olyas, mint a sudrák kasztja Indiában. (Érinthetetlenek, piszkosnak tartott szakmák képviselõi: sírásók, boncmesterek, dögkút-felügyelõk, szemétégetõk.) Egy, feketepiaci tevékenysége felett szemet hunyó rendõrnek adja a szüzességét. Yakuza a pasija, segítségével bárt nyit Yokosukán. Késõbbi fiúi amerikaiak: Ken, John, Robert, Joe, Mojoe. „Jól keresett? Hát persze, de nem a pénzért szeretkeztem.” Vietnami háború. Kevert fajú gyermeke, fél fekete-fél ázsiai kislány, 36 évesen szülte. Onboro-san a terhességérõl beszél a yokosukai kikötõben, háta mögött tengeralattjáró tolat. Amatõrfilmen amcsik füvet szívnak. 50 évesen feleségül megy Las Vegasban egy 23 éves amerikai GI Joe-hoz. „San Diego a matrózok városa, akárcsak Yokosuka. Pénzért bármelyik fickó szerelmét megkaphattam.”
A Karayuki-san (Karayuki-san: Egy prostituált története, 1975) is hasonló témábam motoz. Maga a Mester cipeli a magnót, századeleji 80 éves kurvát látogat meg valahol Malájziában vagy Szingapúrban. A szegénység miatt ment oda, a helyszínen össze kellett dolgoznia a „kölcsönt”, napi 20 vendége volt, késõbb az elõrenyomuló japán Császári Hadsereg katonáit is kiszolgálta, de nem volt hazafias motivációja. Indiaihoz ment férjhez, a háború vége felé internálták. Imamura elmegy hajdani falujába, öregeket kérdezget, néhányan még emlékeznek rá és a családjára. Burakumin-kasztbéli volt õ is, pária, azért adták el prostituáltnak, mert más életesélye nem volt. Nincs szájszinkron, Imamura feszesen távolságtart. Masszív társadalomkritika ez is.
*
Imamura bûnfilmjei társadalmi fogantatásúak. Az 1964-es A gyilkos vágy (Akai Satsui) incesztuózus, fülledt belvilágot ábrázol, az Enyém a bosszú (Fukushu suru wa ware ni ari, 1979) fõszereplõje, Enokizu sorozatgyilkos. Enokizu a hivatalos Japán értékeit hordozza, úgy öl, ahogy egy japán munkás dolgozik, ahogy egy biznisz-szamuráj üzletet köt: szakmányban, kötelességtudón, tervszerûen. A fõszereplõnek nincs kokorója, lelke, egyénisége, aki devianciájában is a munka hadának léptét dobbantó katonája, Imamura kedvenc metaforájával rovar, hangya, termesz, akit entomológusként figyel, de nem hagy kétséget afelõl, hogy õ a tücsökre szavaz, ha már La Fontaine-nél tartunk, a nem hivatalos, nem elfogadott, felszín alatti Japán az, amelyiknek van kokorója, még akkor is, ha az törzsi, primitív, babonás és sámánisztikus is.
1983-ban A Narayama balladája (Narayama bushiko) címû filmje hozta az elsõ Arany Pálmát; Kinoshita Keisuke 1958-as klasszikus mozijának remake-je, idõtlen japán faluban vagyunk, õsi, kegyetlen, de racionális szokás, hogy a hasznavehetetlen öregeket elefánttemetõbe viszik. A fõszereplõ ötvenes férfi a hátára kötözi nyolcvanéves anyját és felviszi a hegyre, meghalni.
A Fekete esõ (Kuroi ame, 1989), a japán hibakusha-mozi jelentõs darabja. (A hibakusha a nukleáris robbanás túlélõjét jelenti. 1945 augusztus 6-a után a japán film természetesen sokat kínlódott-kínlódik azzal, hogy országuk eddig az egyetlen az emberiség fejlõdéstörténetében, amely ellen tömegpusztító fegyvert vetettek be.) A Fekete esõ a nyomorult túlélés mozija. Erotikus és erõszakos, mint Imamura filmjei általában.
1997-es filmje, Az angolna (Unagi) is érosszal és mészárlással kezdõdik; férfi tart hazafelé vonaton, elõveszi a névtelen levelet, melyet korábban kapott. Rázkódik vele a vonat, torzul az arca: hosszú éjszakai horgászatai idején felesége szeretõt fogad közös otthonukban. Yamashita, mert így hívják a fõszereplõt, hazamegy, röviden, japánosan vakkant valamit az asszonynak, aztán nekiáll csontférget pakolni, botot, damilt ellenõrizni, s közli a nõvel: pecázni megy. A nõ visszakérdez, mikor jön haza? Mint szoktam, válaszol Yamashita. A mólónál, a többi horgászhaver döbbenten látja, hogy alig egy-két gyenge kapás után csomagol, és elindul hazafelé. A ház elõtt idegen bicikli, bentrõl a szexuális interkurzus hangjai hallatszanak. Benéz, neje extázisban – ahová, belsõ monológja szerint, maga sohasem tudta eljuttatni –, befordul a konyhába, magához veszi a böllérkést, ráront a párra, és több tucat döféssel végez az asszonnyal. A szeretõt futni hagyja, majd csuromvéresen elkerékpározik a rendõrségre, feladja magát.
Yamashita kiszabadul, s mintapolgár szeretne lenni, kerüli a konfliktust. Keiko, aki a lemészárolt feleség hasonmása, öngyilkosságot kísérel meg a folyóparton. Yamashita megmenti, majd fel is veszi a nõt a borbélydába, aki kedves, aranyos, közvetlen viselkedésével fellendíti az üzletmenetet. Az asszony szerelmes lesz Yamashitába, ám õ hárít. Más kihívások is érik: egy helybeli pecázni hívja, de nem hajlandó szigonnyal angolnára menni, egy volt zárkatársa is elõkerül, ki a bûn világába rántaná vissza. A férfi, hogy hûtse a nõ érdeklõdését, megvallja, börtönben volt, és korábbi neje lemészárlásáért ítélték el, ám ez nemhogy lohasztja Keikót, hanem felkorbácsolja érzelmeit. A végjátékban Yamashita megadja magát a sorsnak, kiszakad az angolnák világából – ugyanazzal a mozdulattal engedi vissza közeli barátját a vadvizekbe, mint az 1966-os A pornográfusok fõszereplõje a világgal való leszámolás jeleként a maga halát (neki pontya volt, és élettársa elhalt férjének szellemét tisztelték benne) a csatornába – elfogadja a nõ közeledését, s visszatér a fõemlõsök világába. Happy ending, nyomorult túlélés. A korai Imamurához képest érdektelen vizuális világ.
Shohei Imamura megérdemelte, hogy kétszeres cannes-i arany pálmás legyen. A sors iróniája, hogy nem szálkás, vizuálisan lélegzetállító, durva szövésû filmjeivel, hanem visszafogottabb, szentimentális mozijaival érte el a magas díjazást.
*
A témákat figyelve hamar eljuthatunk arra a következtetésre is, hogy a kolonizáció, a megszállás igazi obszessziója Imamurának; hogy Japán történelmébõl a II. világháborús vereség és az amerikai megszállás a legfontosabb számára. Egy jidaigekit, történelmi filmet csinált csak, az Eijanaikát, az összes többi filmje jelen idejû, vagy a közelmúltat dolgozza fel féldokumentarista eszközökkel. Felületes nézõ azt gondolhatná, Imamura helyteleníti, hogy Japán az amerikai megszállás idõszakában prostituálta magát, olykor a szó legszorosabb értelmében. Nem, Imamurának biblikus skrupulusai nincsenek, nehéz helyzetben a nõ prostituálódása életrevalóságának bizonyítéka.
*
Stílusa különös, egyik interjúja szerint „zavaros filmeket” akart csinálni, amit különösen értelmez: a lehetõ legjapánabb precizitással végezte filmjei elõ- és utómunkáját. Évnyit pepecselt egy már készen kapott és általa elfogadott forgatókönyvön, és ugyancsak sok hónapot a vágószobában, ahol újraszerkesztette filmjeit. Forgatási módszere viszont meglepõ: Nick Bornoff amerikai filmkritikus szerint, aki látta forgatni, Imamura az aznapi jelenetsornak tart egy általános próbát reggel, színészei a forgatókönyv ismeretében nagyjából azt csinálnak, amit akarnak, mozgásukba, dialógusuk menetébe nem szól bele, viszont az egyszeri próba alatt Shinsaku Himedával, operatõrével kidolgozzák a forgatási sorrendet, kameraszöget, miegymást, majd visszavonul és hátulról, a stáb mögött cigarettázva figyeli szótlanul a történéseket. (Így valósítva meg Ozu forgatási módszerének tökéletes ellentétét.) A külsõ (hikisoto) Imamura névjegye, nyitott ajtón, ablakon benézni, kirakatüveg mögül. Vagy valami akadály van a kamera és a színészek között. Imamura az életet kémleli, ansnittes voyeur, megfigyelõ, aki tudja, hogy már a jelenléte, létezése is beavatkozás.
Az élet, a lét sûrû, a megfigyelõ efemer; ebbõl a dialektikából alkotta meg Imamura a japán film egyik legfigyelemreméltóbb életmûvét.
*
Shohei Imamura nem a klasszikus, a magas mûveltségû, nemesi-harcos hagyományú Japán, hanem az alsóbb osztályok, a majdnem állati szinten élõ, csak a primér szükségletek kielégítésére koncentráló, gyakran törvényen-, a paternalista hierarchián kívüli, proletár-Japán rendezõje. Saját magát a másik nagy újhullámossal, Nagisa Oshimával összehasonlítva mondta egyszer: „Õ igazi szamuráj, hozzá képest én paraszt vagyok”.
Japánban a gyász színe: fehér.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 18-22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8745 |
