Hungler Tímea
Mansfeld Péter az 1956-os forradalom legifjabb vértanúja volt. 1959-ben, néhány héttel a tizennyolcadik születésnapja után végezték ki.
– Mióta foglalkoztatja Mansfeld Péter története?
– Húsz évvel ezelõtt, amikor senki sem hitte volna még, hogy itt rendszerváltás lesz, és elmennek az oroszok, írtam róla egy regényt, A világtalan szemtanú címmel. 1996-ban Böllérénekek címmel pedig egy színdarabot. Kamaszkorom egyik nagy története volt, nagyon megragadt bennem, hogy 1956 után valakit úgy végeztek ki az egyik budapesti börtönben, hogy elõbb megvárták, amíg tizennyolc éves lesz.
– Talált rá egyáltalán kiadót?
– Az igazság az, hogy amíg írtam, nem is gondoltam arra, hogy valaha valakinek is megmutathatom ezt a könyvet. Azok közé a naivak közé tartozom, akik az utolsó pillanatig hittek abban, hogy ennek az országnak létezik lelkiismerete, hogy létezik „fiókirodalom”. Irodalmi siker, irodalmi élet nem érdekelt. Egyszerûen úgy gondoltam, hogy ezt a történetet meg kell írnom, ott kell, hogy legyen a fiókomban. Persze az élet nagy dramaturg, minden másként alakult. Az akkori két nagy kiadó lektorától is, a Szépirodalmi és a Magvetõ Kiadóról beszélek, õrzök egy-egy levelet, amiben okosan, szabatosan leírják, hogy miért is nem javasolják az én világtalan szemtanúmat megjelenésre. Kíváncsi a nevekre, ugye? Soha nem fogom megmondani, mert én meg a néma tanú vagyok. A regényben egy kisfiú szorongásai „képesülnek” meg. Egy kisfiúé, aki biztosan tudja, hogy már csak tizenkét másodperc az élete, mert egy olyan titkot tud, amit senki más. Mindent tud, csak egyet nem. Azt, hogy ki van megbízva a feladattal, hogy vágja el a torkát… A könyv végül az egyik magvetõs szerkesztõ áldozatos, konspirációs tevékenységének köszönhetõen 1989-ben, az elsõ magánkiadók egyikénél, a Kráter Kiadónál jelent meg.
– Most azért vette elõ újra a történetet, mert – a politikai változásoknak köszönhetõen – már konkrét szereplõkkel is elmesélheti, nem kell metaforákban, parabolában fogalmaznia?
– Miután a színdarabot is megírtam, még mindig maradt bennem hiányérzet. Ennyi az egész…
– Mennyire volt ismert Mansfeld Péter neve az „átkosban”?
– Azokban a körökben, ahol én mozogtam, gyakran esett szó róla. Ahogy az õ perét, ügyét akkortájt kezelték és végigcsinálták, volt abban valami egyszerû, ördögi, megmagyarázhatatlan gonoszság. Az akkori pártsajtó ’59-ben mindössze egy „három sorosban” hozta le, hogy az ítéletet végrehajtották Mansfeld Péteren, a „Blaski József és társai”-ügy másodrendû vádlottján. Több évtizeddel késõbb, valaki egyszer az ELTE jogi karán megkérdezte a per másodfokú bírájától, az ott tanító dr. Vágó Tibortól, hogy miért. Miért kellett kivégezni ezt a tizennyolc éves fiút, mire a bíró azt válaszolta, állítólag indignálódva, hogy ez egy „személyes ügy” volt. Hát, én többek között erre az elképesztõen, hideglelõsen cinikus „jogállami formulára” építkezõ kijelentésre próbálok most gombot varrni.
Nem szabad elfelejteni, hogy Mansfeld Péter története egy-két évvel az ’56-os forradalom után játszódik. Micsoda magasságokat és mekkora mélységeket tapasztalhattak meg ezek a gyerekek! Egy egészséges magyar fiatal fiú lelkében a szabadságnak vagy a hazaszeretetnek, a lázadásnak, a kurucos ellenállásnak, akkoriban mára már elképzelhetetlenül magas helyiértékei lehettek. Ezt a fiút meg akarták törni, mégsem tört meg, sõt, ahogy egyre beljebb tolták a kemencébe, annál edzettebb lett. Dolgoztam Kalocsán a büntetés-végrehajtó intézetben nehézfiúk között – tapasztalatból tudom, hogy olyan nincs, hogy valakit ne lehessen eltéríteni a nézeteitõl, mindenkit meg lehet törni a vallatások, a fogság során, sõt sokakból a leghûségesebb janicsár lesz. A mi gyerekünk azonban ahelyett, hogy stiklikre váltotta volna a „bûnét”, és kitalált volna valamit, hogy a negyedik-ötödik napon kijöhessen a börtönbõl – elég lett volna csak annyit mondania, ott sem volt a Széna téren, vagy hogy nem az õ ötlete volt egy-egy autó „jogtalan használatbavétele” – csak a pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy az „autólopás” mint büntethetõ jogi formula akkoriban nem is létezett; elkötöttek egy autót, és addig autókáztak vele, amíg csak ki nem fogyott alóluk a benzin –, Mansfeld azonban mindig elmondta, hogy õ igenis ott volt, autósfutár volt, Szabó bácsi homlokon csókolta õt stb. stb. Mindent „bevállalt”, és ezzel egyre mélyebbre ásta magát.
– Néhányan mégis köztörvényes bûnözõnek tartják a mai napig.
– Mansfeld Pétert 1990-ben, a Magyar Köztársaság Legfelsõbb Bírósága rehabilitálta. Ennek gondolom mégis csak van valami súlya, még egy olyan országban is, ahol ahhoz vannak szokva az emberek, hogy ötven évenként kiássák a halottaikat.
Ennek a gyereknek elvették az életét, kivégezték, és õ mindezt így vagy úgy, ösztönösen, tudatosan, mindegy – vállalta. Innentõl kezdve nem téma, hogy ’56 elõtt mit csinált, miért került javítóba, vagy hogy tejeskannákat lopott a sarki közértbõl. Ráadásul 1990-ben rehabilitálták, a perét semmisnek kell tekintenünk. Egyszerûen azt kell mondanom, hogy alapvetõ emberi normákat feszegetnek, akik továbbra is áskálódnak ellene. Nem mindennapi, és senkitõl sem elvárható az, ahogy Mansfeld Péter reagált a vádakra, a legtöbb embernél ilyen esetben valószínûleg beindulnak az önvédelmi reflexek, és a szabadulása érdekében még a csillagokat is lehazudja az égrõl. De ha már akad valaki, aki nem így viselkedik, emeljük meg elõtte a kalapunkat. Lett volna ideje korrigálni, kihúzni a fejét a hurokból, de õ így tudott hû maradni önmagához. Romantika ide vagy oda, neki mindenképp számolnia kellett azzal, hogy a viselkedésébõl baj lehet, nagy baj, hiszen a saját fülével hallotta, hogy halált kért rá az államügyész.
– Hõs volt? Áldozat?
– Nagy Imre hõs volt vagy áldozat?
– Példa?
– Példa. Ahogy az ’56 utáni kis utcai lázadó álmodozóból, sokak kedvéért írjuk ide, hogy csibészbõl, egy, a börtönben tetteit vállaló férfi vált, mindenképp példa.
– A filmben milyen arányban jelenik meg a fikció és a dokumentarizmus?
– Mansfeld Péter (Fancsikai Péter) kihallgatótisztje eredetileg Fenyvesi István volt, de úgy gondoltam, sokkal többet tudok elmondani, ha a figurát „kettévágom”, így lett belõle Fenyõ fõhadnagy (Nagy Ervin) és Szautner hadnagy (Dimény Áron). Õk ketten egymásnak kicsit az ellenpontjai, mégis azonosak, ugyanabban az irodában dolgoznak, céljaik ugyanazok, de az eszközeikben nagyon különböznek. Nehéz még ma is hitelességrõl beszélni az ’56-os történetek kapcsán, az a világ nem jogállam volt – a papíroknak, sõt a papírok cáfolatának sem lehet hinni. Nem tudhatjuk, hogy pontosan mi történt – a cáfolat cáfolatán is ugyanolyan hivatalos a pecsét.
Sikerült néhány élõ rokonnal és olyan emberekkel is beszélnem, akik személyesen ismerték Mansfeld Pétert – és azt kellett megállapítanom, hogy ez a történet bármennyire is legendának tûnik, megalapozott, ez a gyerek tényleg olyan volt, mint amilyennek ábrázoltuk, önzetlen jóbarát. Hihetõ és hiteles, hogy így fejezte be. Csak remélem, hogy egyszer születik még olyan nemzedék, akik között nem lesznek üresek az olyan fogalmak, mint az önzetlen barátság. Manapság a barátságnak már csak azt a formáját ismerjük, amikor abban a pillanatban vége szakad a kapcsolatnak, hogy a két barát pályája keresztezi egymást.
– Nem tart attól, hogy az átpolitizált Magyarországon a pártok megpróbálják majd kisajátítani a filmjét?
– Megpróbálhatják… Elõbb-utóbb azonban rá kell jönniük, Mansfeld Péter története magasan az õ kicsinyes ügyleteik felett áll...
– Elsõ játékfilmje, A Rózsa énekei a zsidóüldözésrõl szól, a Mansfeld egy ’56-os vértanúnak állít emléket. Mi izgatja ennyire a történelemben?
– Nem vagyok alanyi költõ, a történetek izgatnak. Szeretek mesélni… Ennyi az egész…
– Íróként nem tart attól, hogy a filmrendezésbe bele is törhet a bicskája?
–Andrej Tarkovszkij Andrej Rubljovjában van egy kisfiú, a harangöntõ fia, Boriszka. Ennek a gyereknek az apját a tatárok karóba húzzák. Amikor aztán a jogaiba visszatérõ orosz herceg harangöntõt keres, hogy városának új harangot öntessen, ez a Boriszka – tudván tudva, hogy a fejével játszik – azt hazudja, hogy õ tudja, hogy õ ismeri a harangöntés titkát. Pedig dehogyis tudja. Egyet azonban mégis tud… A végére kiderül, a harangöntéshez hit és lélek kell. E kettõ nélkül egyszerûen nem lehet.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8744 |
