Hungler Tímea
Mansfeld Péter az 1956-os forradalom legifjabb vértanúja volt. 1959-ben, néhány héttel a tizennyolcadik születésnapja után végezték ki.
– Mióta foglalkoztatja Mansfeld Péter története?
– Húsz évvel ezelőtt, amikor senki sem hitte volna még, hogy itt rendszerváltás lesz, és elmennek az oroszok, írtam róla egy regényt, A világtalan szemtanú címmel. 1996-ban Böllérénekek címmel pedig egy színdarabot. Kamaszkorom egyik nagy története volt, nagyon megragadt bennem, hogy 1956 után valakit úgy végeztek ki az egyik budapesti börtönben, hogy előbb megvárták, amíg tizennyolc éves lesz.
– Talált rá egyáltalán kiadót?
– Az igazság az, hogy amíg írtam, nem is gondoltam arra, hogy valaha valakinek is megmutathatom ezt a könyvet. Azok közé a naivak közé tartozom, akik az utolsó pillanatig hittek abban, hogy ennek az országnak létezik lelkiismerete, hogy létezik „fiókirodalom”. Irodalmi siker, irodalmi élet nem érdekelt. Egyszerűen úgy gondoltam, hogy ezt a történetet meg kell írnom, ott kell, hogy legyen a fiókomban. Persze az élet nagy dramaturg, minden másként alakult. Az akkori két nagy kiadó lektorától is, a Szépirodalmi és a Magvető Kiadóról beszélek, őrzök egy-egy levelet, amiben okosan, szabatosan leírják, hogy miért is nem javasolják az én világtalan szemtanúmat megjelenésre. Kíváncsi a nevekre, ugye? Soha nem fogom megmondani, mert én meg a néma tanú vagyok. A regényben egy kisfiú szorongásai „képesülnek” meg. Egy kisfiúé, aki biztosan tudja, hogy már csak tizenkét másodperc az élete, mert egy olyan titkot tud, amit senki más. Mindent tud, csak egyet nem. Azt, hogy ki van megbízva a feladattal, hogy vágja el a torkát… A könyv végül az egyik magvetős szerkesztő áldozatos, konspirációs tevékenységének köszönhetően 1989-ben, az első magánkiadók egyikénél, a Kráter Kiadónál jelent meg.
– Most azért vette elő újra a történetet, mert – a politikai változásoknak köszönhetően – már konkrét szereplőkkel is elmesélheti, nem kell metaforákban, parabolában fogalmaznia?
– Miután a színdarabot is megírtam, még mindig maradt bennem hiányérzet. Ennyi az egész…
– Mennyire volt ismert Mansfeld Péter neve az „átkosban”?
– Azokban a körökben, ahol én mozogtam, gyakran esett szó róla. Ahogy az ő perét, ügyét akkortájt kezelték és végigcsinálták, volt abban valami egyszerű, ördögi, megmagyarázhatatlan gonoszság. Az akkori pártsajtó ’59-ben mindössze egy „három sorosban” hozta le, hogy az ítéletet végrehajtották Mansfeld Péteren, a „Blaski József és társai”-ügy másodrendű vádlottján. Több évtizeddel később, valaki egyszer az ELTE jogi karán megkérdezte a per másodfokú bírájától, az ott tanító dr. Vágó Tibortól, hogy miért. Miért kellett kivégezni ezt a tizennyolc éves fiút, mire a bíró azt válaszolta, állítólag indignálódva, hogy ez egy „személyes ügy” volt. Hát, én többek között erre az elképesztően, hideglelősen cinikus „jogállami formulára” építkező kijelentésre próbálok most gombot varrni.
Nem szabad elfelejteni, hogy Mansfeld Péter története egy-két évvel az ’56-os forradalom után játszódik. Micsoda magasságokat és mekkora mélységeket tapasztalhattak meg ezek a gyerekek! Egy egészséges magyar fiatal fiú lelkében a szabadságnak vagy a hazaszeretetnek, a lázadásnak, a kurucos ellenállásnak, akkoriban mára már elképzelhetetlenül magas helyiértékei lehettek. Ezt a fiút meg akarták törni, mégsem tört meg, sőt, ahogy egyre beljebb tolták a kemencébe, annál edzettebb lett. Dolgoztam Kalocsán a büntetés-végrehajtó intézetben nehézfiúk között – tapasztalatból tudom, hogy olyan nincs, hogy valakit ne lehessen eltéríteni a nézeteitől, mindenkit meg lehet törni a vallatások, a fogság során, sőt sokakból a leghűségesebb janicsár lesz. A mi gyerekünk azonban ahelyett, hogy stiklikre váltotta volna a „bűnét”, és kitalált volna valamit, hogy a negyedik-ötödik napon kijöhessen a börtönből – elég lett volna csak annyit mondania, ott sem volt a Széna téren, vagy hogy nem az ő ötlete volt egy-egy autó „jogtalan használatbavétele” – csak a pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy az „autólopás” mint büntethető jogi formula akkoriban nem is létezett; elkötöttek egy autót, és addig autókáztak vele, amíg csak ki nem fogyott alóluk a benzin –, Mansfeld azonban mindig elmondta, hogy ő igenis ott volt, autósfutár volt, Szabó bácsi homlokon csókolta őt stb. stb. Mindent „bevállalt”, és ezzel egyre mélyebbre ásta magát.
– Néhányan mégis köztörvényes bűnözőnek tartják a mai napig.
– Mansfeld Pétert 1990-ben, a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága rehabilitálta. Ennek gondolom mégis csak van valami súlya, még egy olyan országban is, ahol ahhoz vannak szokva az emberek, hogy ötven évenként kiássák a halottaikat.
Ennek a gyereknek elvették az életét, kivégezték, és ő mindezt így vagy úgy, ösztönösen, tudatosan, mindegy – vállalta. Innentől kezdve nem téma, hogy ’56 előtt mit csinált, miért került javítóba, vagy hogy tejeskannákat lopott a sarki közértből. Ráadásul 1990-ben rehabilitálták, a perét semmisnek kell tekintenünk. Egyszerűen azt kell mondanom, hogy alapvető emberi normákat feszegetnek, akik továbbra is áskálódnak ellene. Nem mindennapi, és senkitől sem elvárható az, ahogy Mansfeld Péter reagált a vádakra, a legtöbb embernél ilyen esetben valószínűleg beindulnak az önvédelmi reflexek, és a szabadulása érdekében még a csillagokat is lehazudja az égről. De ha már akad valaki, aki nem így viselkedik, emeljük meg előtte a kalapunkat. Lett volna ideje korrigálni, kihúzni a fejét a hurokból, de ő így tudott hű maradni önmagához. Romantika ide vagy oda, neki mindenképp számolnia kellett azzal, hogy a viselkedéséből baj lehet, nagy baj, hiszen a saját fülével hallotta, hogy halált kért rá az államügyész.
– Hős volt? Áldozat?
– Nagy Imre hős volt vagy áldozat?
– Példa?
– Példa. Ahogy az ’56 utáni kis utcai lázadó álmodozóból, sokak kedvéért írjuk ide, hogy csibészből, egy, a börtönben tetteit vállaló férfi vált, mindenképp példa.
– A filmben milyen arányban jelenik meg a fikció és a dokumentarizmus?
– Mansfeld Péter (Fancsikai Péter) kihallgatótisztje eredetileg Fenyvesi István volt, de úgy gondoltam, sokkal többet tudok elmondani, ha a figurát „kettévágom”, így lett belőle Fenyő főhadnagy (Nagy Ervin) és Szautner hadnagy (Dimény Áron). Ők ketten egymásnak kicsit az ellenpontjai, mégis azonosak, ugyanabban az irodában dolgoznak, céljaik ugyanazok, de az eszközeikben nagyon különböznek. Nehéz még ma is hitelességről beszélni az ’56-os történetek kapcsán, az a világ nem jogállam volt – a papíroknak, sőt a papírok cáfolatának sem lehet hinni. Nem tudhatjuk, hogy pontosan mi történt – a cáfolat cáfolatán is ugyanolyan hivatalos a pecsét.
Sikerült néhány élő rokonnal és olyan emberekkel is beszélnem, akik személyesen ismerték Mansfeld Pétert – és azt kellett megállapítanom, hogy ez a történet bármennyire is legendának tűnik, megalapozott, ez a gyerek tényleg olyan volt, mint amilyennek ábrázoltuk, önzetlen jóbarát. Hihető és hiteles, hogy így fejezte be. Csak remélem, hogy egyszer születik még olyan nemzedék, akik között nem lesznek üresek az olyan fogalmak, mint az önzetlen barátság. Manapság a barátságnak már csak azt a formáját ismerjük, amikor abban a pillanatban vége szakad a kapcsolatnak, hogy a két barát pályája keresztezi egymást.
– Nem tart attól, hogy az átpolitizált Magyarországon a pártok megpróbálják majd kisajátítani a filmjét?
– Megpróbálhatják… Előbb-utóbb azonban rá kell jönniük, Mansfeld Péter története magasan az ő kicsinyes ügyleteik felett áll...
– Első játékfilmje, A Rózsa énekei a zsidóüldözésről szól, a Mansfeld egy ’56-os vértanúnak állít emléket. Mi izgatja ennyire a történelemben?
– Nem vagyok alanyi költő, a történetek izgatnak. Szeretek mesélni… Ennyi az egész…
– Íróként nem tart attól, hogy a filmrendezésbe bele is törhet a bicskája?
–Andrej Tarkovszkij Andrej Rubljovjában van egy kisfiú, a harangöntő fia, Boriszka. Ennek a gyereknek az apját a tatárok karóba húzzák. Amikor aztán a jogaiba visszatérő orosz herceg harangöntőt keres, hogy városának új harangot öntessen, ez a Boriszka – tudván tudva, hogy a fejével játszik – azt hazudja, hogy ő tudja, hogy ő ismeri a harangöntés titkát. Pedig dehogyis tudja. Egyet azonban mégis tud… A végére kiderül, a harangöntéshez hit és lélek kell. E kettő nélkül egyszerűen nem lehet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8744 |
