Báron György
1956 leverése után a magyar vízilabda-válogatott a melbourni olimpián szembe került a szovjetekkel. A pólócsata forradalom és zsarnokság mitikus harcává változott.
„Minden idõk legjobb el nem mesélt története” – mondta Quentin Tarantino. „Minden idõk legvéresebb olimpiai csatája” – írják a sportkrónikák.
Nagy szavak, de nem teljesen alaptalanok. Az 1956-os melbourni magyar–szovjet pólómeccs valóban „nagy történet”. Amikor Magyarország földjét szovjet tankok tapossák, megtorlás, börtönvetések, kínzások és kivégzések évadja jön el, amikor magyarok százezrei választják az emigrálást, amikor véres terrorral verik le egy kis nép forradalmát, akkor a melbourni olimpiai uszodában egymás ellen száll vízbe a magyar és a szovjet pólóválogatott. A magyarok a világ legjobbjai, tõlük tanultak az akkor följövõben lévõ szovjetek is. A kapitány a balkezes Gyarmati Dezsõ, akit Sutának becéznek, a sztár Markovits Kálmán, a „professzor”, mellettük Kárpáti Gyurika, másnéven Kuka, meg Bolvári, Jenei, Hevesi – és Zádor Ervin, aki akaratán kívül a meccs hõsévé lesz, véres arca a világlapok címoldalára kerül. A mesterük Rajki Béla, vele dolgozzák ki a zóna-védelem taktikáját, amin nem találnak fogást az ellenfelek, igaz, nálunk véd minden idõk legzseniálisabb kapusa, Boross Ottó.
Lám, máris a mítoszok földjén járunk; elvégre a sport egyike a modern kor tömegmítoszainak. E nagy meccshez a formálódó forradalom-mítosz viharának zúgása szolgáltatja a háttérzajt.
„Izzott akkor a levegõ a melbourni uszodában” – mondja a narrátor csodaúszó, a Zádor-tanítvány Mark Spitz. A világ szemében, teszi hozzá, a magyarok szabadságharcosok voltak. A magyarok. Így egyszerûsít a mítosz: fölszínesen, gyakran durván és veszélyesen, máskor tömören, a lényegre tapintva. „Kedvezõtlen elõjeleknek tûntek ezek számunkra” – emlékezik vissza a hangulatra a szovjetek egyik erõssége, bizonyos Saljapin, majd hozzáteszi, a bírók nyomták õket, mert akkor mindenki a magyarokat vágyta gyõztesnek látni. Lehet, így volt, lehet, nem, elvégre a vesztes csapat mindig a játékvezetõket okolja. Márpedig a póló full-contact küzdõsport, mint Kárpáti Gyurika mondja, a víz alatt kemény adok-kapok folyik, amit a játékvezetõk vagy észrevesznek, vagy nem. Gyarmati például a játék hevében kemény maflást kever le a szovjet kapitánynak, bizonyos Pjotr Msvenieradzének, akit a magyarok csak Misinek becéznek a kimondhatatlan vezetékneve miatt. A negyedik negyedre már négy nullra vezetnek Markovitsék, bár az elsõ gól „Mis” szerint vitatható körülmények között esett. A papírforma jön be, elvégre a magyarok a világelsõk, még akkor is, ha az olimpia elõtt négy hétig csak kádban láttak vizet. A játék vége felé, amikor már minden eldõlni látszik, Zádor átveszi a kõkemény Prokop õrzését a kiállított Bolváritól, majd fütty után, játékidõn kívül õ is kap egy hatalmas pofont a kapu elõtt. Vérbe borul az arca, vér festi meg az olimpiai uszoda vízét. Elszabadulnak az indulatok, „barbárok, barbárok!”, üvöltik a nézõk, késõbb ez olvasható a lapokban is – a bíró, elejét véve a további atrocitásoknak, négynullás magyar gyõzelemmel lefújja a meccset, Gyarmatiék bejutnak a döntõbe, ahol megverik az örök ellenfél jugókat, és megszerzik újabb olimpiai aranyérmüket. De a döntõ már nem érdekes: mindenki a szovjetekkel vívott véres küzdelemrõl beszél, ez kerül a lapok címoldalára, ebbõl lesz a mítosz, az el nem beszélt „nagy történet”.
Amit most, Tarantino, Lucy Liu és Andy Vajna produceri közremûködésével The Sibs, azaz Colin K. Gray és Megan Raney rendezésében elbeszéltek; ezúttal dokumentumfilmen, csaknem egy idõben a téma – ugyancsak Vajna producelte, Goda Krisztina rendezte – fikciós változatával.
Veszélyes történet ez, mert két olyan dolgot hoz össze, aminek nem szabadna összekeverednie: a sportot és a politikát. A diktatúrák szeretik összemosni e kettõt. A jobb- és baloldali önkényuralmak egyaránt sportmániásak. Számukra a sport nem puszta játék, hanem nemzetek, rendszerek és ideológiák küzdelme. Minden szovjet vagy NDK gyõzelem a szocializmus fölényének demonstrálása, minden német siker az 1936-os berlini olimpiászon az „árja faj” erejét bizonyítja. Holott a sportolók nem zsarnokok, és nem szabadságharcosok. Mégis, az ember nehezen tud e háttértõl teljesen elvonatkoztatni; valljuk be, ritkán szurkolunk sötét diktatúrából érkezett válogatottnak, szívesebben egy kedves, barátságos, vendéglátó nemzet sportolóinak. Ritkábban egy olyan ország együttesének, ahol gyakori a magyarellenesség, és gyakrabban azoknak, akiknek hazáját történelmileg hozzánk közelállónak érezzük. Igazságtalan ez, persze. De maga a szurkolás is az: hiába rosszak, durvák, csalnak a „mieink”, ettõl még nem kezdünk az ellenfélért szorítani. Az érzelmek kiszámíthatatlanok, s a „mi-tudatot”, amelynek a sport az egyik legfõbb gerjesztõje, nagyvonalúan kiterjesztjük a rokonszenvesnek látott népekre, rendszerekre, ideológiákra is. Érthetõ elfogultság ez, ám megregulázandó, szelíd keretek közé szorítandó, mint minden elfogultság, különben gyilkos indulatokká sûrûsödik: a mai focimeccseken mintha nem huszonkét fickó kergetné a labdát, hanem két ország, két nép, két város, két kerület vívna élet-halál harcot egymással – így éli ezt meg a lelátók õrjöngõ-törõ-zúzó népe.
Veszélyes téma ez, mert akkor Melbourne-ben úgy keveredett össze sport és politika, mint a medencében a víz és a vér. „One chance for revenge” (szelíd magyar fordításban: „Egy esély a visszavágásra”) – mondja A szabadság viharának reklámmondata, mintha az a pólómeccs a bosszú vagy a reváns eszköze lett volna. Nem a legszerencsésebben megválasztott szlogen, mert félrevezetõ. A dokumentumfilmben, szerencsére, nyoma sincs a bosszúállás gondolatának: annál több a megbékélésének. A szabadság vihara nem keveri össze a sportot és a világpolitikát, hanem azt dokumentálja, jól összeválogatott archív anyagokkal és mai interjúkkal, hogy milyen az, amikor egy tragikus esemény kapcsán e kettõ mégiscsak összekeveredik.
A film igazi tárgya nem a sorsdöntõ meccs, hanem a magyar forradalom. A pólócsata az a „kis történet”, amellyel a „nagy történet” elbeszélhetõ. A másfél órának alig fele szól magáról a melbourni középdöntõrõl. Sibsék alkotása elsõsorban a nemzetközi publikum számára készült, akik vélhetõen semmit vagy csak nagyon keveset tudnak a magyar históriáról. Ily módon az elsõ mintegy harminc perc történelemóra kezdõknek, kezdve Trianonnal, folytatva a Horthy-rezsimmel, a német megszállással, a nyilas terrorral, a Holocausttal, majd – immár részletesebben – a kommunista hatalomátvétellel, a Rákosi-diktatúrával, 1953-tól az enyhüléssel, az óvatos reformmozgalmakkal, az értelmiségi körökkel, az 1956-os felkelés magyar és külföldi elõzményeivel s végül magával a forradalommal. Az alkotók tömérdek interjút készítettek idehaza és külföldön, a sportolók mellett politikusokkal, tudósokkal, hajdani felkelõkkel: Nyikita Hruscsov, Király Béla, Wittner Mária, Mécs Imre, Rácz Sándor, Lipták Béla, Gyenes Judit szólal meg a vásznon; csak elfogulatlan külföldiek forgatta filmben képzelhetõ ma el hitek, eszmék, vélekedések ily békés egymás mellett élése. Irigylésre méltóan gazdag a dokumentumanyag is: történelemrõl és pólómeccsrõl egyaránt. Bár a film tárgya parttalanul széles, a McCarthy-féle boszorkányüldözéstõl a közel-keleti konfliktusig terjed, szinte minden megszólalást eredeti dokumentumképek hitelesítenek. Amikor valaki arról beszél, hogy egy lány a pesti ablakban kivágta a magyar zászlóból a gyûlölt Rákosi-címert, látjuk a lányt az ablakban a lobogóval, amikor a szovjet fiú Gyarmati pofonját idézi fel, látjuk a pofont, majd azt is, többször, amit Zádor kapott – szóval becsületes, elmélyült archívumi kutatómunka sejlik fel a képek mögött.
A mû legfõbb erénye mégsem ez, hanem az, hogy az alkotóknak sikerült elkerülniük a témából adódó csapdákat. Filmjük, alcímével ellentétben, nem a visszavágásról szól, hanem a megbékélésrõl: egy pillanatig sem keveri össze az öldöklõ harcot a pesti utcákon a sportmérkõzéssel a melbourni medencében – még ha azt mutatja is be, hogy ez akkor és ott összekeveredett. „Senki nem gondolt akkor szülõföldre, Sztálinra, csak a játékra és a gyõzelemre” – mondja ki az egyszerû igazságot Saljapin. „Nem volt az olyan tragikus, mint amennyire a sajtó fölfújta – emlékszik vissza Prokop pofonjára Gyarmati Dezsõ. – Barbároknak nevezték a szovjeteket. Másutt barbárok voltak, de nem a medencében.” Zádor Ervin pedig, akinek véres fotója, amely erõsen emlékeztetett Marlon Brando bokszoló-arcára A rakpartonból, bejárta a világot, csak annyit mond: „õk sokkal inkább a körülmények áldozatai voltak, mint mi”. Pontos, tiszta mondatok ezek. Rárímelnek Király Béla szavaira, aki elmeséli, amikor a Parlamentnél eldördült az ávósok sortüze, a magyar tüntetõkkel barátkozó szovjet tankosok viszonozták azt.
Békében, kedélyesen iddogálnak ötven évvel a meccs után a magyar csapat tagjai a Budapestre látogató szovjet pólósokkal. Nincs nekik semmi bajuk egymással, soha nem is volt. Bajuk a politikusoknak volt és van egymással, vagy inkább: magukkal. A hetven fölötti éltes urak kicsit még elpólózgatnak a Gellért medencéjében; labdáznak, fröcskölnek, hülyéskednek a hajdani vízi csaták hõsei, akár a gyerekek. Igazából itt véget is érhetne a film, az utána következõ vallomások a szabadságról, majd az újkori szabadságküzdelmek felsorolásszerû megidézése, az amerikai polgárjogi mozgalomtól a Tienanmen téri vérengzésig és Milosevic bukásáig, már fölöslegesek, mert felszínesek, érzelgõsek és banálisak; abba a csapdába zuhannak, amelyet a film egésze addig szerencsésen elkerült.
A melbourni dobogón három nemzet pólósai álltak 1956 decemberében: legfölül a magyarok, második helyen a jugoszlávok, a harmadikon a szovjetek. Ötven év telt el azóta, s e három országból kettõ már nem létezik: a nagy pólóshármasból csak Magyarország maradt. Gyõztünk, állapíthatjuk meg, némi akasztófahumorral.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 14-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8743 |
