Báron György
1956 leverése után a magyar vízilabda-válogatott a melbourni olimpián szembe került a szovjetekkel. A pólócsata forradalom és zsarnokság mitikus harcává változott.
„Minden idők legjobb el nem mesélt története” – mondta Quentin Tarantino. „Minden idők legvéresebb olimpiai csatája” – írják a sportkrónikák.
Nagy szavak, de nem teljesen alaptalanok. Az 1956-os melbourni magyar–szovjet pólómeccs valóban „nagy történet”. Amikor Magyarország földjét szovjet tankok tapossák, megtorlás, börtönvetések, kínzások és kivégzések évadja jön el, amikor magyarok százezrei választják az emigrálást, amikor véres terrorral verik le egy kis nép forradalmát, akkor a melbourni olimpiai uszodában egymás ellen száll vízbe a magyar és a szovjet pólóválogatott. A magyarok a világ legjobbjai, tőlük tanultak az akkor följövőben lévő szovjetek is. A kapitány a balkezes Gyarmati Dezső, akit Sutának becéznek, a sztár Markovits Kálmán, a „professzor”, mellettük Kárpáti Gyurika, másnéven Kuka, meg Bolvári, Jenei, Hevesi – és Zádor Ervin, aki akaratán kívül a meccs hősévé lesz, véres arca a világlapok címoldalára kerül. A mesterük Rajki Béla, vele dolgozzák ki a zóna-védelem taktikáját, amin nem találnak fogást az ellenfelek, igaz, nálunk véd minden idők legzseniálisabb kapusa, Boross Ottó.
Lám, máris a mítoszok földjén járunk; elvégre a sport egyike a modern kor tömegmítoszainak. E nagy meccshez a formálódó forradalom-mítosz viharának zúgása szolgáltatja a háttérzajt.
„Izzott akkor a levegő a melbourni uszodában” – mondja a narrátor csodaúszó, a Zádor-tanítvány Mark Spitz. A világ szemében, teszi hozzá, a magyarok szabadságharcosok voltak. A magyarok. Így egyszerűsít a mítosz: fölszínesen, gyakran durván és veszélyesen, máskor tömören, a lényegre tapintva. „Kedvezőtlen előjeleknek tűntek ezek számunkra” – emlékezik vissza a hangulatra a szovjetek egyik erőssége, bizonyos Saljapin, majd hozzáteszi, a bírók nyomták őket, mert akkor mindenki a magyarokat vágyta győztesnek látni. Lehet, így volt, lehet, nem, elvégre a vesztes csapat mindig a játékvezetőket okolja. Márpedig a póló full-contact küzdősport, mint Kárpáti Gyurika mondja, a víz alatt kemény adok-kapok folyik, amit a játékvezetők vagy észrevesznek, vagy nem. Gyarmati például a játék hevében kemény maflást kever le a szovjet kapitánynak, bizonyos Pjotr Msvenieradzének, akit a magyarok csak Misinek becéznek a kimondhatatlan vezetékneve miatt. A negyedik negyedre már négy nullra vezetnek Markovitsék, bár az első gól „Mis” szerint vitatható körülmények között esett. A papírforma jön be, elvégre a magyarok a világelsők, még akkor is, ha az olimpia előtt négy hétig csak kádban láttak vizet. A játék vége felé, amikor már minden eldőlni látszik, Zádor átveszi a kőkemény Prokop őrzését a kiállított Bolváritól, majd fütty után, játékidőn kívül ő is kap egy hatalmas pofont a kapu előtt. Vérbe borul az arca, vér festi meg az olimpiai uszoda vízét. Elszabadulnak az indulatok, „barbárok, barbárok!”, üvöltik a nézők, később ez olvasható a lapokban is – a bíró, elejét véve a további atrocitásoknak, négynullás magyar győzelemmel lefújja a meccset, Gyarmatiék bejutnak a döntőbe, ahol megverik az örök ellenfél jugókat, és megszerzik újabb olimpiai aranyérmüket. De a döntő már nem érdekes: mindenki a szovjetekkel vívott véres küzdelemről beszél, ez kerül a lapok címoldalára, ebből lesz a mítosz, az el nem beszélt „nagy történet”.
Amit most, Tarantino, Lucy Liu és Andy Vajna produceri közreműködésével The Sibs, azaz Colin K. Gray és Megan Raney rendezésében elbeszéltek; ezúttal dokumentumfilmen, csaknem egy időben a téma – ugyancsak Vajna producelte, Goda Krisztina rendezte – fikciós változatával.
Veszélyes történet ez, mert két olyan dolgot hoz össze, aminek nem szabadna összekeverednie: a sportot és a politikát. A diktatúrák szeretik összemosni e kettőt. A jobb- és baloldali önkényuralmak egyaránt sportmániásak. Számukra a sport nem puszta játék, hanem nemzetek, rendszerek és ideológiák küzdelme. Minden szovjet vagy NDK győzelem a szocializmus fölényének demonstrálása, minden német siker az 1936-os berlini olimpiászon az „árja faj” erejét bizonyítja. Holott a sportolók nem zsarnokok, és nem szabadságharcosok. Mégis, az ember nehezen tud e háttértől teljesen elvonatkoztatni; valljuk be, ritkán szurkolunk sötét diktatúrából érkezett válogatottnak, szívesebben egy kedves, barátságos, vendéglátó nemzet sportolóinak. Ritkábban egy olyan ország együttesének, ahol gyakori a magyarellenesség, és gyakrabban azoknak, akiknek hazáját történelmileg hozzánk közelállónak érezzük. Igazságtalan ez, persze. De maga a szurkolás is az: hiába rosszak, durvák, csalnak a „mieink”, ettől még nem kezdünk az ellenfélért szorítani. Az érzelmek kiszámíthatatlanok, s a „mi-tudatot”, amelynek a sport az egyik legfőbb gerjesztője, nagyvonalúan kiterjesztjük a rokonszenvesnek látott népekre, rendszerekre, ideológiákra is. Érthető elfogultság ez, ám megregulázandó, szelíd keretek közé szorítandó, mint minden elfogultság, különben gyilkos indulatokká sűrűsödik: a mai focimeccseken mintha nem huszonkét fickó kergetné a labdát, hanem két ország, két nép, két város, két kerület vívna élet-halál harcot egymással – így éli ezt meg a lelátók őrjöngő-törő-zúzó népe.
Veszélyes téma ez, mert akkor Melbourne-ben úgy keveredett össze sport és politika, mint a medencében a víz és a vér. „One chance for revenge” (szelíd magyar fordításban: „Egy esély a visszavágásra”) – mondja A szabadság viharának reklámmondata, mintha az a pólómeccs a bosszú vagy a reváns eszköze lett volna. Nem a legszerencsésebben megválasztott szlogen, mert félrevezető. A dokumentumfilmben, szerencsére, nyoma sincs a bosszúállás gondolatának: annál több a megbékélésének. A szabadság vihara nem keveri össze a sportot és a világpolitikát, hanem azt dokumentálja, jól összeválogatott archív anyagokkal és mai interjúkkal, hogy milyen az, amikor egy tragikus esemény kapcsán e kettő mégiscsak összekeveredik.
A film igazi tárgya nem a sorsdöntő meccs, hanem a magyar forradalom. A pólócsata az a „kis történet”, amellyel a „nagy történet” elbeszélhető. A másfél órának alig fele szól magáról a melbourni középdöntőről. Sibsék alkotása elsősorban a nemzetközi publikum számára készült, akik vélhetően semmit vagy csak nagyon keveset tudnak a magyar históriáról. Ily módon az első mintegy harminc perc történelemóra kezdőknek, kezdve Trianonnal, folytatva a Horthy-rezsimmel, a német megszállással, a nyilas terrorral, a Holocausttal, majd – immár részletesebben – a kommunista hatalomátvétellel, a Rákosi-diktatúrával, 1953-tól az enyhüléssel, az óvatos reformmozgalmakkal, az értelmiségi körökkel, az 1956-os felkelés magyar és külföldi előzményeivel s végül magával a forradalommal. Az alkotók tömérdek interjút készítettek idehaza és külföldön, a sportolók mellett politikusokkal, tudósokkal, hajdani felkelőkkel: Nyikita Hruscsov, Király Béla, Wittner Mária, Mécs Imre, Rácz Sándor, Lipták Béla, Gyenes Judit szólal meg a vásznon; csak elfogulatlan külföldiek forgatta filmben képzelhető ma el hitek, eszmék, vélekedések ily békés egymás mellett élése. Irigylésre méltóan gazdag a dokumentumanyag is: történelemről és pólómeccsről egyaránt. Bár a film tárgya parttalanul széles, a McCarthy-féle boszorkányüldözéstől a közel-keleti konfliktusig terjed, szinte minden megszólalást eredeti dokumentumképek hitelesítenek. Amikor valaki arról beszél, hogy egy lány a pesti ablakban kivágta a magyar zászlóból a gyűlölt Rákosi-címert, látjuk a lányt az ablakban a lobogóval, amikor a szovjet fiú Gyarmati pofonját idézi fel, látjuk a pofont, majd azt is, többször, amit Zádor kapott – szóval becsületes, elmélyült archívumi kutatómunka sejlik fel a képek mögött.
A mű legfőbb erénye mégsem ez, hanem az, hogy az alkotóknak sikerült elkerülniük a témából adódó csapdákat. Filmjük, alcímével ellentétben, nem a visszavágásról szól, hanem a megbékélésről: egy pillanatig sem keveri össze az öldöklő harcot a pesti utcákon a sportmérkőzéssel a melbourni medencében – még ha azt mutatja is be, hogy ez akkor és ott összekeveredett. „Senki nem gondolt akkor szülőföldre, Sztálinra, csak a játékra és a győzelemre” – mondja ki az egyszerű igazságot Saljapin. „Nem volt az olyan tragikus, mint amennyire a sajtó fölfújta – emlékszik vissza Prokop pofonjára Gyarmati Dezső. – Barbároknak nevezték a szovjeteket. Másutt barbárok voltak, de nem a medencében.” Zádor Ervin pedig, akinek véres fotója, amely erősen emlékeztetett Marlon Brando bokszoló-arcára A rakpartonból, bejárta a világot, csak annyit mond: „ők sokkal inkább a körülmények áldozatai voltak, mint mi”. Pontos, tiszta mondatok ezek. Rárímelnek Király Béla szavaira, aki elmeséli, amikor a Parlamentnél eldördült az ávósok sortüze, a magyar tüntetőkkel barátkozó szovjet tankosok viszonozták azt.
Békében, kedélyesen iddogálnak ötven évvel a meccs után a magyar csapat tagjai a Budapestre látogató szovjet pólósokkal. Nincs nekik semmi bajuk egymással, soha nem is volt. Bajuk a politikusoknak volt és van egymással, vagy inkább: magukkal. A hetven fölötti éltes urak kicsit még elpólózgatnak a Gellért medencéjében; labdáznak, fröcskölnek, hülyéskednek a hajdani vízi csaták hősei, akár a gyerekek. Igazából itt véget is érhetne a film, az utána következő vallomások a szabadságról, majd az újkori szabadságküzdelmek felsorolásszerű megidézése, az amerikai polgárjogi mozgalomtól a Tienanmen téri vérengzésig és Milosevic bukásáig, már fölöslegesek, mert felszínesek, érzelgősek és banálisak; abba a csapdába zuhannak, amelyet a film egésze addig szerencsésen elkerült.
A melbourni dobogón három nemzet pólósai álltak 1956 decemberében: legfölül a magyarok, második helyen a jugoszlávok, a harmadikon a szovjetek. Ötven év telt el azóta, s e három országból kettő már nem létezik: a nagy pólóshármasból csak Magyarország maradt. Győztünk, állapíthatjuk meg, némi akasztófahumorral.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 14-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8743 |
