Dániel Ferenc
A Kádár-kor kényszerûen amnéziás ötvenhatos filmjeiben az árul el legtöbbet a forradalomról, ami kimaradt belõlük.
Nem a fortélyos félelem bizgatott, hanem valamiféle históriai diszkréció, amikor évtizedekkel ezelõtt némán jutottam arra az elhatározásra, hogy ha tehetem, ezerkilencszázötvenhatról nem szövegelek, nem írok, nem fotografálom a belügyi Leicásokat, s fõként nem szállok be filmes csapatba, amelyik 1956 mozgóképi rekonstrukcióját tekinti feladványául. Ebbe azért belejátszott, hogy anno a Kósa–csapatnak a Tízezer nap indulásakor rögtön igent mondtam, a forgatókönyv szellemiségével egyetértve a mozit végigdolgoztam ilyen-olyan asszisztensként, de az utómunkálatok tortúráját látva, abban semmi módon nem akarván részesedni, útjaink akkortájt szétváltak. Moziban láttam pótforgatott snitteket, kényszerû vágásokat, toldásokat s számomra szinte függetlenül egy adott film eszmeiségétõl, mintegy mûvészeti pót-tanfolyammal ért fel magának a mozgógépnek a sebezhetõsége. Beleértve a politikai pornót, a konszolidáció/restauráció híradós tömegjeleneteit, amelyek méretileg voltak hivatottan bizonyítani a nép „ellenforradalom alóli ocsúdásának szívvidító” jelenségeit. Nálunk ezért 1956 eggyéolvadt 57-tel és 1958-cal, a titokban archivált népbírósági szcénákkal, titkos kivégzésekkel, a 301-esben eszközölt aljas földbe kaparásokkal, amelyeknek a túlbiztosításon felül aligha volt tényleges funkciója, hiszen a magyar nép/társadalom/osztályok/egyedek addigra érdektelenné váltak a forradalom eszméi s egykori vezetõi iránt. Marosán összeborult Gizi néniékkel. Kodály kifinomultan parolázott Aczélékkal. Kállai Gyula rejtegette Illyésék iránti gyûlöletét, tehát somolyogtak. A nép jólesõn fogadta, hogy mindig tele van a tányérja. * A Filmvilág olvasói (engem is beleértve) eltûnõdhetnek a kerek évfordulók kapcsán, mint most a forradalom félévszázados dátuma kapcsán, hogy intenzívebben fordulnak-e a történelem sorsfordító problémáihoz, mint egyébkor. És mint a mozgókép hívei többet várnak-e filmtõl (amely megörökít, megjelenít, megvilágít), mint úgy általában? Õszintén szólva, én a kerek évfordulókat nem kedvelem. Mindig is úgy gondoltam: tessék, rendesen, kontinuusan, himnikus felhangok nélkül emlékezni. A „megemelt emlékezés ihletett, közösségi alkalmát kifejezõ esemény” fogalmával nem igazán tudok mit kezdeni. Szép dolgok, de agyilag kevéssé serkentõk. Az „56-os filmet” érintõ kérdések is bonyolultak. Minden mozirajongó hallott már róla, hogy a „Téli palota ostroma”, azaz az orosz forradalom halhatatlannak kikiáltott képsorai valójában nem eredeti kordokumentumok, hanem Eizenstein megtervezett remekmûvének részletei. Ettõl még pompásak, forradalmiak. Beállításai, tömegjelenetei árulkodóan lenyûgözõek. Bármikor élvezet újranézni õket. Eizenstein nem terem minden bokorban. Ám a forradalmi évek sötétebbik arca, éhínséggel, sok millió halottal, a nagy orosz társadalom felfordulásával, ahogy mondani szokás: más pakliba tartozott. Eizenstein megkeseredve, kijózanodva meghalt, nálunk (mint a Béketáborban) a NOSZF ötvenedik évfordulóját bíborba göngyölgetve, temérdek innivalóval meglocsolva, elvtársilag összeborulva ünnepelgettük. * Mindazonáltal a magyar népfelkelés megmaradt kép- és hanganyagát érdemes behatóan vizslatni, a történtekkel egybevetni. Nekem, történetesen úgy két éve, többen szóltak, hogy az egyik 56-os montázsban fiatal barátaim társaságában felismerhetõ volnék. Mit tesz isten? – ez így igaz. Többször is módomban állt lecsekkolni: én volnék az a víg, lódenos suhanc. Csakhogy azt a hasonmást október 23-án a fényképezhetõség szellemisége meg is érintette. Akkori, jelen idejû történésekre figyelt, parallel sokfélére: miért üvöltöznek a Lenin Intézet hallgatói egy némának célzott, Gerõ Ernõék által fenyegetett demonstráción? És túl hamar? Miért nem veszi magának a fáradságot az Astoria Kávéház tükörablakaiban üldögélõ törzsközönsége, hogy a forradalomhoz odaforduljon? A Kossuth Lajos tágas utcájában forradalmat csináló tömeg irányába? Törvényszerû, hogy bátor, nagy tettekrõl sokan még tanúként is lemaradnak?! Ugyanez Krassó Miklós verbalizált változatában: Lukács György elvtársék megszokott, keddi teaestjüket tartották. Remek aprósüteményeket majszoltak. A megszokás kedvéért valahogy nem volt érkezésük az utcán tomboló emberek szabadság-élményében osztozni. Ráértek. Másnap csatlakoztak. A film mindig akciókedvelõ. A jelentõs írók azonban megfigyelték, hogy katasztrófa, háború, forradalom idején sokszor épp az válik hangsúlyossá, amikor a szünet uralkodik. Szünet. Csend. Várakozás. Figyelem. Álom. Egy nagy dramaturg, Shakespeare ihletett pillanatai. A nagy filmmûvészek keresve keresett beállításai. Így nyugodtan faggathatom kortársaimat, elhiszik-e, hogy a népfölkelés mint össznépi eseménysor biztosan meghaladja egy átlagfilm kapacitásait. Ahány képsor, annyi értékrend. Vásáry Tamás zongoramûvész egy televíziós vitában fölidézte azt az egykori, máig nem évülõ iszonyatot, amelyet egy fára akasztott ávéhás látványa váltott ki belõle, s amelyet a Zenemûvészeti Fõiskolába menet nem tudott kikerülni. De nem emiatt disszidált. (A háttérben Cziffra György démonikus sorsa, mint bárzongoristáé – a „Kedves”-ben vendéglátózott, együttes gyakorlásokkal Vásáryéknál). * Jegyzek filmszerûbbet: miféle kollektív sugallat, tárgyalás döntött arról, hogy az angyalföldi munkássrácok október 24-én reggel sötét, ünneplõ öltönyben, díszbe vágva magukat zúduljanak ki a Szent István körútra, pajszerekkel barikádokat építeni, útját állva a Margit-híd felõl gördülõ szovjet tankoknak? Ekkor még fegyvertelenül bizonyítva Gerõ Ernõ aljas minõsítésének („csõcselék”) ellenkezõjét. Hazafias, forradalmi sugallatról beszélgetünk, mert mindig ez volt a valóság. Nekem (annak a tizenkilenc éves ifjoncnak) húsz-huszonöt hiperaktív napomba telt, amíg 1956-ot mûfajilag beazonosítottam: forradalmat csinálunk, azaz forradalmian lázas, lelkesítõ, zavaros eseményeket élünk át. Nem kétséges, hogy Gerõék provokátorok. Nem kétséges, hogy Nagy Imréék is inkább kullognak a teátrális történtek után. Minden egyidejûleg szinkrón és aszinkrón. Nyílt és titkolt. Feltûnõ, hogy a néptömegek összességéhez képest aránylag kevesen cselekszenek, annál nagyobb a nézõk száma. Valahogy minden rögtönzött. Ezt bizonyítja, hogy szoros ismeretségi körömben kilenc halottat számoltam össze. Sokan közülük keresték a halált, de a kolesz igazgatója, Pászti Gyula, friss apa, aki igyekezett hevesvérû srácait összefogni, csak kenyérért állt sorba: úgy lõtte szíven egy ruszki. * Írás közben, késõ este az M2-n leadtak egy furcsa, 56-os dokufilmnek álcázott egyórás opuszt Ecseri tekercsek címen. Czigány Zoltán, Kassai Zoltán, Buglya Sándor, Vincze Sándor, Baló György jegyezte. Abszolút korrekt alkotás volt. Még falinaptár lapjaival ütemezett kronológiája is stimmelt. Szereplõi amolyan hiteles fiatalok. Kép és hang mint kort hitelesítõ dokumentumok legtöbbször egybevágtak. Végigmesélték 56-nak az utókorból is legfõbbnek minõsített kulcsmozzanatait. Kezdetektõl a végig. Lehetne iskolákban tanítani. De talán nem véletlen, hogy az úgynevezett mûsorszerkesztés ennyire konspirált vele. Láttam egy valódi, megkésett (?) dokufilmet is a heroikus munkájukat végzõ mentõsökrõl. Válogatás nélkül láttak el felkelõket, kis ávósokat, oroszokat, szörnyû sebesülteket például a Péterffyben, amelyet a szovjet tanklövegek igencsak frekventáltak. Bécsbõl szállítottak haza kötszert, gyógyszert, Magyarországon még ismeretlen penicillin-készítményeket. Nem volt ez idilli. Kemény szócsatákat vívtak akkor egyáltalában a hazajövet értelmérõl. Tehát hazafiak, kötelességtudó fiatalok és potenciális csempészek marakodtak. A töredékes felvételek nyomán máig sem tudnánk ítélkezni, igazságot tenni. Egy ilyen polémikus alkotás megérne egy misét. Hiszen jóval késõbb találkoztam olyan embercsempész elvtárssal, aki III/I-es ajánlásra fontos lelkeket csábított haza, trükkel vagy erõszakkal. S a Párt meghálálta neki. Szuszlov, Mikoján, Andropov, Hruscsov, Tito, Zsukov marsall kontra Eisenhower, az õ hidegháborús világhatalmi szintjükön forradalmunk minõsége, eltiprásának determinációja, azaz második fordulója könnyebben megítélhetõ. Sõt. Ám a mai napig sem értem, mit kerestek Mezõ Imréék és fegyvereseik a Köztársaság téri pártházban? Ha szétszélednek (mint annyian), fegyvertelenül bujdokolnak, nincs mártírium, forradalmunk se válik beszennyezetté. Engem egy efféle funkciótlan, iránytalan, de késõbb kiaknázható esemény + a pártházat körülvevõ hisztérikus kutakodás, fúrás, hallgatózás már akkor is az úgynevezett historikum artikulálatlanságára intett, amelynek teleológiáját mindig a késõi leszármazottak jelölik ki érdekük szerint. Ezt megjeleníteni vagy erre utalni csak a Buñuel kapacitású filmmûvészeknek sikerülhet. * Egy amatõrfilmes fél évszázadon át titokban õrizte ötvenhatos 8 mm-es keskenyfilm-felvételeit. Kezdetleges tudásának köszönhetõ, hogy az általa rögzített képesemények hívebben másolják a népfelkelés egyes fázisait, hûbb képet adnak a szereplõkrõl és statisztákról, mint a profi filmeseink hasonszõrû munkái. S ez a kamerás úr rendelkezik mûfajilag össze nem mérhetõ képességekkel: október 25-én, a Kossuth téren még volt nyersanyag a felvevõjében, közelbõl figyelte, hogyan pakolták a halottakat, a kivérzett sebesülteket teherautók platójára. Egy fiatal anyuka görcsösen szorongatta halott kislányát. Az alkalmi mentõsök szét akarták õket választani. Nem ment. Belátták ezek a teherszállítók, hogy az anya akarata itt a törvény. A filmes ember belátta, hogy mindez nem mozgóképre illõ, tehát nem forgatott. Emlékezetében õrizte (félévszázadon át) a bomlott jelenetet, hogy majd egyszer valakinek el tudja mondani. Mi vagyunk igaz tanúi. * A honi szecesszió fellegvárában, a Lechner Ödön tervezte Földtani Intézetben dolgoztam, s ennek a kutatónak a statisztikai életfája, ideológiai s mûveltségbeli összetétele valósággal megmérgezte a lelkemet. Forradalmi Bizottságot választottunk. A vének meg a poshadt középkorúak uralták a terepet. Betoppant Kaszanitzky Feri az egyetemrõl: „hoztunk két géppuskát több rakasz golyóval! a fõbejárat két oldalán kell õket üzembe helyezni!” Az öregek: „meg vagytok buggyanva?! itt járnak-kelnek az oroszok, szét akarnátok lövetni ezt a palotát, amelynek nincs két egyformán hajlított ablaka?! Maga Noszky Jenõ üvegezett itt mesteremberek híján!” „Továbbá mindenki jegyezze meg, hogy a Nehézipari Minisztérium K-vonalain lehallgattuk az elvtársak üzenetváltásait, maga Zsukov marsall vezényli Pest felé nehézfegyverzetû hordáit! Tûzparancsuk van rá! És ezek megint tûzzel-vassal fognak pusztítani! Emlékezzetek szegény báró Lóczy Lajosra!” S a másik végleten: kollégista társaim közül többen, görögök, -osz, -isz, -asz végzõdõ nevû barrikádharcosok, hallgatva a Szabad Európa Rádió „Bell ezredesének” tanácsaira: „vesztek egy tányéraknát, kétfelõl madzagot köttök rá, útkeresztezõdésben helyezitek az úttestre, s amikor közelít az elsõ ruszki tank, óvatosan ide-oda húzogatjátok, amíg a tank fel nem robban... – ez sokkal hatékonyabb módszer, mint a Molotov-koktél...” Az én görög (makedón) barátaim közül, megbízva Bell ajánlásaiban, többen meghaltak. A SZER hírhedt katonai szakértõjét tudtommal soha nem vonták felelõsségre. * Ahogy Zsukovot, Konyevet, Szerovot és társaikat sem vonták felelõsségre. Õk nem feleltek a magyar fõváros lerombolásáért (lásd Örkény, egy cetli a Széna téri romokon: „lakását ingyen leválasztja Hruscsov, földszinten fekvõ harmadik emeleti lakásomat elcserélném”.) E magasrangú urakat nemigen érdekelte, milyen egy szénné égett, zsugorodott, páncélautók által többszörösen agyontaposott kazah kiskatona testének látványa, szaga. A magyar kamaszokról ne is szóljunk. Az aknák által félbenyesett házakról sem, némelyiket ebéd közben kaszabolták le, úgyhogy az épen megmaradt rész az érintetlenségével gúnyolta magát a polgári életet. S a pincékben gubbasztókat. Valahogy ez rögzülhetett Keleti Marci bácsiban, amikor csokoládé-szendvicsét majszolgatva (egy tábla mogyorós, egy tábla keserû) ötvenhatos sztoriját forgatva minden detonáció után hátrább rendelte a pirotechnikusokat, mondván, épp elég kárt okozott maga a forradalom, semmi szükség rá, hogy a felvevõgépek épségét kockáztassák. Lényegében hasonló motivációk mozgatták Herskó Jánost is: Párbeszéd címû, nagyszabású, országosan végigvitatkozott opuszából a fõszerepet játszó Semjén Anita dolgát megkönnyítendõ egyszerûen kihagyta 56-ot. Faggattuk a fõiskolai nyílt vitán: miért hagyta ki? Válasz: a fõhõsnõ e vészterhes napokban influenzás volt. Betegen semmi értelme nem lett volna az októberi sajnálatos eseményekbe gabalyítani. Evidens, hogy Kádár János meg az övéi ötvenhatot minden minõségében ki akarták törölni népünk emlékezetébõl. Erõsen problematikus, hogy népünk miért akarta felülmúlni Kádárékat történeti amnéziából? Valóban, mélyen hitték, boldogulásuk tiszta ára a feledékenység? Boldogan váltak feledékennyé? Búsan állt be náluk az afázia? És filmeseinknél? Sokan filmeztek a forradalomról a megtorlás, majd a „puha diktatúra” évei alatt, de öntudatlan vagy szándékos feledékenységgel rendre kihagytak ezt-azt, miközben nagy bátran közreadták úgymond „az igazságot”. Az érdes, de nem érdekmentes igehirdetõk is csak súrolták azt, amirõl beszélni, filmezni kellett volna. * Magyar filmben soha nem láttam az 1957 kora õszi sorozáson tapasztalt jelenetekhez hasonlóakat. Helyszín: a 13. kerületi Kiegészítõ Parancsnokság épülete. A sorozótisztek voltak lámpalázasak: létszámunk gyér volt, osztálytársaim fele disszidens lett, letelepült a befogadó országokban. Közismert volt az aktuális vagány jelszó: „fegyvert hozzunk?!”. Az udvaron lehetett röplabdázni. A behívás rémétõl azért mi is tartottunk, mindenkinek volt hát valamilyen szerkesztett alibije. Egy belügyes õrnagy, addig nem látott egyenruhában, hosszan vizslatta a Földtani Intézettõl származó új személyzetis papíromat. Engem is vizslatott, mintha embert és jellemzését akarta volna párosítani. Kiküldtek. Az orvos még egy percnyi idõt se szánt rám, jóllehet sokat gyakoroltam a dilisekre jellemzõ nyálzást. Nem érdekeltem. Lementem az udvarra, játszottunk a háló alatt. Alig egy óra múlva sorakoztattak mindahányunkat. Egyesével adták ki az igazolványokat, azután leléptettek. „Háborúban hátországi szolgálatra alkalmas” – ez volt a verdiktünk. Örömömben ugráltam. „Hülye vagy? – kérdezte Tarján Gabi –, három évig kell majd fizetni a honvédségi adót!” Akkor még mindig nem tudtam, hogy felújul az osztályellenségbeli státuszom + az ötvenhatos deviáns viselkedésem fix besorolása.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 10-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8742 |
