Spiró György
A görög drámát csak a legsúlyosabb bűntettek érdekelték és kizárólag a leghíresebb mítoszfigurák bűntettei. A film, majd a televízió lassan, de biztosan eljutott ugyanoda.
Az USA lakosságának 40 százaléka napi egy óránál többet nézi, a világ valamirevaló – angol nyelvű – televíziói külön telefon-, fax- és email vonalakon fogadják az érdeklődők kérdéseit, szakértők szakértenek napi több órában, és a sok százmillió ember – mert annyian nézik több-kevesebb rendszerességgel – órákon át bámulja a semmit, O. J. Simpson perét.
Ez a semmi persze bonyolult semmi. Ez nagyon ki van találva. Volt ennek az O. J. Simpson-ügynek pár éve egy főpróbája, amolyan tévés világ-preview: az anyai ágon Kennedy-fiú William perét közvetítették heteken át Palm Beachből, a tárgyalóteremből. Nem volt sikertelen műsor, de William csak félig volt Kennedy, az a mítosz a múlté, a dolgot hamar be is fejezték valamilyen ítélettel. Akkor még hátulról mutatta a kamera a tanúkat – most már félprofilból képes mutogatni az O. J.-ügyben mindenkit: vádlottat, védőket, ügyészeket, bírót, tanúkat. Sokat tanultak a média-fiúk. És O. J. sokkal érdekesebb ember a kis Williamnél, a saját jogán lett milliárdos szupersztár, és mégiscsak produkáltak két valódi hullát is ebben az ügyben, bárki ölte is meg őket.
Nézem a műsort hetek, hónapok óta, és már-már arra kezdek gyanakodni: O. J. elvált feleségét, meg annak barátját igazából a tévések ölték vagy ölették meg, hogy minden korábbi média-sikerüket felülmúlhassák. Mert felülmúlják. Ekkora nézettsége egy Spielberg-filmnek sem lehet. Nincs az a természeti katasztrófa, nincs az a korlátozott világháború, amely ennyire le tudná kötni az embereket, mint ez az O. J.-per. Nézem a többi százmilliókkal a tárgyalótermet, már személyes ismerősöm Marcia Clark, az ügyésznő, akinek évi fizetése 62 500 dollár, és a múlt héten 5 000 dollárért vásárolt új ruhákat magának, elképedek a DNS-szakértő védőügyvéd, Burry Scheck agyafúrt keresztkérdésein, nagyra becsülöm a fél-japán Ito bíró higgadtságát, tudom, hogy az esküdtek válogatásáért a két szakértőnek O. J. fejenként 100 000 dollárt fizetett, drukkolok a tanúk közül a legbutábbnak, a fél-koreai (vagy fél-kínai?) nyomozónak, Dennis Fungnak, hogy kevésbé égjen le szegény, látom, hogy a védők között van néger, zsidó, WASP, az ügyészek között WASP, zsidó, néger, az esküdtek között ez is, az is, meg persze etnikai feszültségek az esküdtek között, amelyek miatt lehet, hogy az egész tárgyalást az elejétől kezdve meg kell majd ismételni –monumentális soap opera ez az egész, mindenki a kameráknak játszik, már senkit sem izgat, hogy az ügyben tényleg van két hulla is, akiket feltámasztani íár úgyse lehet – az a gyanúm, már az sem érdekes, O. J., az egykori futball-sztár és filmszínész-e a gyilkos, villamosszék nem várja, Kaliforniában az életfogytiglani a legsúlyosabb büntetés, vagyis 25 év –, de mi az érdekes ebben az egészben, mitől nézzük órákon át azt a tárgyalótermet, amelyben semmi látnivaló nincs, ahol órákon át többé-kevésbé beijedt tanúk adnak rövid válaszokat a kérdésekre, amelyek jelentős része tökéletesen érdektelen?
Valamitől ez a hónapok óta tartó és talán még évekig elhúzódó per érdekesebb, mint a számítógépes dinoszauruszok, mint a húsz Oscar-díjas filmek, és méltán nagyobb is a sikere.
Számomra például érdekes, hogy ezzel a perrel kapcsolatban fejleszthető a nézők jogérzéke – persze csak a nyugati féltekén, vagyis ott, ahol ezt a műsorfolyamot nézik. A magyar televízió ebből – is – kimarad, nálunk a nézők jogérzékét nemcsak a társadalmi gyakorlat rongálja, hanem a média érdektelensége is. De ez sajátos kelet-európai szempont, el is vetem rögtön, sokszáz millió társam nem ezért nézi a műsort.
De miért nézzük?
Valószínűleg elsősorban az arcokért. A szemrebbenésekért. És azért, mert a dolog valóban vérre megy.
Nem O. J. ex-nejének és barátjának vérére, az már rég felszáradt, hiába mutogatják videó-felvételeken és fényképeken állandóan, hiába elemezték laboratóriumokban, halottak vére nem hoz lázba élőt. A dolog a tanúk számára megy vérre, akik élnek, és valójában a tanúk padja már réges-rég vádlottak padjává változott. Attól függően, hogy szavahihetőnek bizonyulnak-e vagy sem, változni fog hivatali előmenetelük esélye, sőt ők is perbe foghatók bármikor, a tanúk padja valóban vádlottak padjává változhat. Az ő bőrükre megy a játék igazából. Az ügyésznő már „megcsinálta” magát, már felkérték, egy filmben majd játssza el saját magát, amit nyilván meg is fog tenni egyszer, ha a per véget ér; a védőügyvédek már megkeresték a maguk milliócskáit, függetlenül attól, védencüket fölmentik-e vagy sem; a bírót ugyan felülbírálhatják, de eddig bírta türelemmel, sokszor mondta ki a vádlók vagy a védők egyes kérdéseire, hogy „sustained”, vagyis hogy a kérdésre nem kell válaszolni, s azt az esküdtek ne vegyék figyelembe – de a nyomozók, a szakértők minden egyes szemrebbenése mögött egzisztenciális rettegés van, a tanúk az érdekesek, főleg, ha hét-nyolc-kilenc napon át némi ebédszünetet beiktatva napi nyolc órán keresztül nyúzzák őket.
Mellékesen pedig, bármennyire elővigyázatosan, a faji előítéletet elhárítandó példás kiegyensúlyozottsággal válogatták is meg a szereplőket – és ez a bíróra, az ügyészekre, a védőkre is vonatkozik, különösen pedig az esküdtekre –, ebből az egyszeri perből azért olyasmi is kiviláglik, amit az amerikai tévések nem akartak bemutatni: hogy ugyanis ez a példásnak tekintett jogrendszer alapvetően lyukas és elavult. Egyrészt a faji feszültségek óhatatlanul belekerültek a perbe, ezeket szépen fel is fújják, erről nyilatkoznak, könyveket írnak, ez botrány. Másrészt azonban, amint az egyik Los Angeles-i jogi szakértő nyíltan ki is mondta: felvethető az a tétel, hogy egész Kaliforniában nem lehet olyan esküdtszéket összeállítani, amelyben a résztvevők bármelyike normálisnak, alkalmasnak volna tekinthető.
Ugyan miféle jogrendszer az, amelyben napi pár dolláros térítésért idióták ülnek és döntenek súlyos ügyekben, mindenféle bonyolult technikai fejtegetéseket átásítozgatva, a jogi érvelések finomságaira garantáltan érzéketlenül?
De vajon létezhet-e ennél elvileg tökéletesebb jogrendszer?
Valószínűleg nem. Ha van valóban demokratikus jogrendszer, az amerikai az. A „nép” dönt, döntése ellen persze fellebezni lehet, de azután megint a „nép” fog dönteni. A kérdés csak az, döntésképes-e a „nép”. Valóban a démoszt reprezentálja-e a sokfelől megvizsgált, opponált, hitelesített esküdtszék, amelyből már eddig három esküdtet kifúrtak erre-arra való hivatkozással? Miféle igazsága lesz annak a döntésnek, amit ezek az emberek hoznak? És miféle démosz is ez? Hát nem előítéletek rabja ez a démosz is? A fehér ilyené, a színes bőrű olyané… Kit fizetnek le és hogyan? Ami persze bármely jogrendszerben reális veszély.
Ülünk párszáz millióan napi több órán át a képernyő körül, és bámuljuk az O. J. Simpson-pert, a pszichológusok már O. J.-függésről beszélnek, kábítózunk hát napi több órán át, bámuljuk ugyanazt a tárgyalótermet hetek, hónapok óta, és kétségkívül elfog minket valami biztonságérzet. Naponta ugyanazokkal az arcokkal találkozni kellemes. Minden olyan szép, korrekt, formás: a nyakkendők, az öltönyök, a kosztümök, Ito bíró talárja, és működik a technika, számítógépek, notebookok tömege van a teremben, zsinórok szövik át a színhelyet, a videó-felvételek lassíthatók, gyorsíthatók, a hangosítás megfelelő, csak a side-bar tárgyalásokat nem halljuk (amikor a bíró a vádlókat és a védőket kis megbeszélésre magához hívja), de szakértők szerint ez nem szándékos, csak éppen így sikerült bemikrofonozni a termet.
Megnyugtató, hogy van valami állandóság az életünkben. Megnyugtató, hogy bárki, a leghíresebb ember is vádolható (a kis Kennedy-pernek is ez volt az egyik legfontosabb üzenete). Megnyugtató, hogy nem kell állandóan csonkolt tetemeket, élőhalott gyerekeket néznünk, mint a napi híradókban világszerte óránként tíz-tizenöt percen át. Ez a tárgyalóterem maga a sterilitás, noha két hulla árán. De őket nem látjuk. Láttuk őket korábbi felvételeken, elevennek. Láttuk nejlonzsákba csomagolt testüket – vagyis a nejlonzsákot láttuk, az csak nejlonzsák.
Meg láttuk és látjuk a vérfoltokat – de azok csak foltok, foltocskák, érzelmi közünk hozzájuk nincs.
A megírt szappanoperákkal, folytatásos tévésorozatokkal szemben nagy előnye ennek a pernek, hogy nem buta, korlátolt forgatókönyvírók, jól fizetett gegmenek írták – mintegy az „élet” írja, vagyis történhetnek váratlan dolgok, felmerülhetnek újabb szempontok, valamicskét tanulhatunk is belőle, például hosszú passzusokat a Los Angeles-i rendőrség belső szabályzataiból. Ezt a műsort még az unalom is élteti. Az unalom, ezt már Ottlik Géza is megmondta, a nagyepika integráns része.
Az okosabb tévések hosszú kísérletezés után rátaláltak az igazi tévés műfajra: a dokumentumdráma-sorozatra. Ez az O. J.-ügy az. Előfutára volt színpadi műben A tizenkét dühös ember vagy harminc éve – nagy sikere volt világszerte. De a filmesek már korábban is tudták, micsoda drámai térré válhat a tárgyalóterem – hogy a rengeteg példa közül csak egy világsikert idézzek: A vád tanúja, Marlene Dietrichhel, még fekete-fehérben. A tárgyalóterem a XX. századnak olyasfajta elvont – drámailag stilizált – tere, mint a klasszikus görög drámáé a palota előtti tér volt. Ama palota előtti tér ugyanazt a célt szolgálta, mint a XX. században a tárgyalóterem: a bűnt feltárni, az okokat kinyomozni, az ítéletet meghozni. A görög drámát csak a legsúlyosabb bűntettek érdekelték és csak a leghíresebb mítoszfigurák bűntettei. A XX. században a film, majd a televízió lassan, de biztosan eljutott ugyanoda. A legsúlyosabb bűntettek tárgyalását kell közvetíteni, és a mai legmitikusabb figurákét. O. J. Simpsonnál nemigen van ma mitikusabb figura Amerikában. Minő szerencse, lehet, hogy gyilkolt!
Ha beleképzelem magam a világtévések fejébe, eszembe jut: Magic Johnsont, az AIDS-fertőzött kosárlabdást rá kellene beszélni, indítson pert az ellen a nő – vagy férfi, mindegy – ellen, akitől – feltételezése szerint – a HIV-vírust megkapta… Vagy rá kellene beszélni egy kis tinédzser csajt, indítson pert Magic Johnson ellen… Tyson, a bokszoló már szabadlábon van, leülte a magáét – de ott vér nem folyt, csak sexual harrasment, azt már különben is unják, abból nem lehet dokumentumdráma-sorozatot csinálni. De valamilyen nagy hős nagy bűnét előre ki kellene találni, mert az O. J.-ügy egyszer majd véget ér, és a népnek, lám csak, ez a fajta dráma kell igazán.
Lehet, hogy az O. J.-ügy közvetítésének sikere magukat a tévécézárokat is meglepte. Elvégre az elmúlt pár évben időnként úgy látszhatott, Hollywood újra feltalálta a filmet, és a számítógépes tervezés lassan bármilyen csodákra képes látványvilága tarolni fog. Most pedig kiderül: az emberek szeretik ugyan a meséket, főleg a horrort meg a pornót, mint sokezer éve mindig, de még jobban szeretik a leghíresebb emberek lehetőleg legnagyobb bűneit retrospektíve látni. Úgy, ahogyan a görög drámaírók szerkesztették a műveiket. A nézők, milyen különös, azt szeretik, ha ezekről a bűnökről beszélnek, méghozzá a tanúk, és azt is szeretik, ha e tanúskodás szigorúan megkötött, szinte megkoreografált keretek között zajlik. Van valami alapvető zeneisége, vagyis ritmizáltsága a tanúk igen vagy nem feleleteinek az egyes, hol kissé hosszabb, hol kissé rövidebb, de még követhető kérdésekre. A szenvedélyek, érdekes, ebből a műfajból ki vannak zárva. Jobb, ha a tárgyalás mögé képzeljük, mintsem közvetlenül látjuk. Van valami alapvető tánc-jellege a tárgyalóteremben lehetséges mozgássoroknak.
És vajon nem maszkot hord-e mindenki? Ito bíró japán arcával, a sokdioptriás szemüvegével, a talárjában ücsörögve modern forgótrónján, amelynek fejtámláját sosem használja, de azért oda van formatervezve, mindenképpen. Maszkot hord az ügyésznő, haja kifestve, dauerolva, arca, szeme, ajka kifestve, koturnusa magassarkú cipellő. Maszkot hord a vádlott maga is: feltehetőleg védőügyvédi tanácsra mindvégig felvont szemöldökkel csodálkozik, meg nem szűnik csodálkozni, akkor sem, amikor félig alszik. Maszkot hordanak a tanúk, amíg tehetik – amikor a maszk szétesik, és a rémült emberi arc rebbenése látszik, a néző ujjong, a stilizáción átüt a múlt század óta dívó naturalizmus; ez a nézői örömünk, ha őszinte akarok lenni, nem sokban különbözik a középkori tömegétől, amely imádta látni, miként válnak füstté eleven emberek a máglyán.
Maszkot hordanak a védőügyvédek – közülük a kezdetben legmutatósabb, legsikeresebb Shapiro rosszul járt, passzivitásra kényszerült, magán hagyva nagyképű, magabiztos maszkját. Cochran, a néger védőügyvéd arca annyira furcsa, mimikája annyira változékony, hogy grimaszait érdemes megfigyelni akkor is, amikor csak ücsörög órákon, napokon át, ő az egyik bohóc a drámában. De a legjobb bohóc – és ezt ne tessék pejoratíve érteni, bohócra valamirevaló darabban szükség van – Burry Scheck, a bulldog, aki alacsony termetével és előnytelen arcával szemlátomást réges-régen megbékélt, és arra használja, amire egy alaptörténetben használhatja: bevallja és él vele. Nem lennék meglepve, ha ő is kapna film-ajánlatot; ragyogó színész. Goldberg, a vád egyik karaktere színtelen, szagtalan, unalmas, szakértők szerint az ügyésznő azért (is) választotta maga mellé, hogy el ne homályosítsa őt; lehet, ravasz direktorok és még ravaszabb főszínészek szoktak így szerepet osztani.
Színjátékot láthatunk tehát hetek, hónapok óta minden munkanapon órákon át; az USA-ban az egyenes közvetítést munkaidőben is nézi, aki nézheti, egyébként a több órás esti összefoglalókat bámuljuk. Súlyos bűn, mitikus bűnöző, állandó karakterek, állandó színhely, valamint újabb és újabb tétek – a darab évezredek óta sikerrel használt patentekkel operál. De ami a legfontosabb, és amiről a technika századában színháziak, filmesek, tévések el szoktak feledkezni: a sikerhez elengedhetetlen, hogy minden emberben legyen kifejezve. A látvány, az embert kivéve, érdektelen.
Voltaképpen nem a szenzációt bámuljuk a képernyőn órákon át megbabonázva. O. J. gépkocsiját csak a kezdetek kezdetén videózták oldalról, felülről, alulról, amint menekült – vagy amint nem menekült, mindegy. A nagyszabású gépkocsis-helikopteres üldözés helyszíni közvetítése minden korábbi autós üldözést felülmúlt. De az csak a bevezetője volt ennek a sok hónapos, rendkívül figyelemre méltó unalomnak. A szenzáció már nem fog meg minket, különben is, közben kivégzésre váró gyilkost is láthattunk, akit aztán tényleg kivégeztek, nem a szenzációt bámuljuk, hanem azt a folytatásos ünnepet, amely immár a hétköznapokat is ki tudja tölteni.
A görögök még nem áldoztak az ilyesfajta történetekre évi egy hétnél többet. A modernitásban azonban minden nap ünnep: erre épült a szocreál, és erre épül a kapreál is. Lemezen, CD-n bármikor meghallgathatom az olyan hangversenyt, amilyet a múlt században még csak egy életben egyszer vagy maximum kétszer hallhattam volna, amikor hangversenyteremben előadták. Az ünnep a hétköznap része lett – ami persze azt is jelentheti, hogy nincs többé ünnep. Nincs is. De valamilyen ünnepi feszültség, borzongás nélkül a hétköznapokat már nem bírjuk elviselni. Idegbetegek vagyunk világszerte: ha valamicske kicsi szenzációt egy nap nem tapasztalunk meg, az a nap mintha nem is lett volna.
Ez az unalmas dokumentumdráma-sorozat a maga archetipizált személyeivel, civilizált koreográfiájával, megnyugtatóan altató illemtanával, s valahol a mélyben mégiscsak egy véres, némileg még minket, cinikus, sörözgetve bámuló XX. századvégi nézőket is megborzongató szörnyűségével talán pontosan az, amire öntudatlanul vágyakozunk. Házhoz hozták nekünk a végzet-tragédiát, megfelelően megszelídítették, és semmiféle tudásra, műveltségre nincs szükségünk ahhoz, hogy a történetet megértsük. És még a sport egyidejűségét is megadják nekünk. Akár fogadásokat is köthetnénk – biztos van ország, ahol kötnek is – arra, elítélik-e O. J.-t, vagy sem. (Ami nem feltétlenül azonos azzal, hogy valóban ő-e a gyilkos, vagy sem.)
S amíg azt az egyetlen percet csócsálják, amely alatt valaki kinyírt két embert, szépen eltelik egy csomó hónap, mi nézzük szorgalmatosan ugyanazt a tárgyalótermet ugyanazokkal a főszereplőkkel; örülhetünk, hogy belőlünk, szürke emberkékből nem lett az amerikai futball kétméteres izompacsirta sztárja, mert lám, az se jó; sok egyéb bajról nem kell tudomást vennünk, elfelejthetjük világszerte, hogy valahol a szomszédunkban koncentrációs táborokban ezrek halnak épp éhen, és menekültek milliói vándorolnak épp keletre, nyugatra, északra vagy délre; ők nem szereplői a mitikus történetnek, túl sokan vannak hozzá, és arctalanná teszi őket a média-hatalmi közmegegyezés; akiknek pedig arcot biztosít a nemzetközi média, azoknak a szereplőknek nem fizet egy kanyit sem. Ennél olcsóbban gyártható tévé-sorozatot már nem lehet kitalálni. Ezek a színészek máshonnét kapják a fizetésüket, ki többet, ki kevesebbet. A tévétársaságok reklámideje pedig az O. J.-ügy idejére drágább lett, mint valaha.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/06 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=874 |
