Kovács András Bálint
„Ivánkám, add csak a nevedet ehhez a mondathoz.” Történetek a Megszállottak és a Szerelem forgatásáról.
– 1960-ban kaptál egy év szilenciumot. Hogy volt ez? – Azt hiszem, ezek a történetek már mind lerágott csontok: a szilencium, a traktorállomás, az apróbb-nagyobb zűrök… – Ezután készítetted a Megszállottakat. Érezted, hogy más módja is van külföldön a filmkészítésnek, mint itthon? – Az olasz neorealizmust nagyon szerettem. Biztos, hogy hatással volt rám, ámbár lélektanilag néha szegényes volt. A Megszállottaknak azonban megvan a maga saját, kicsit kacifántos kelet-európai története. – Ez is, mint a 9-es kórterem valami aktuálpolitikai dologból indul ki? – Igen, de előtte volt egy másik „aktuális” politikai ügy. Volt egy forgatókönyvünk, amit Galambos Lajossal írtunk a Gonosz kátyú című regényből. Már az elején mondták, hogy ebből sok gond lehet. 1956 után mindegyik filmnek az volt a rugója vagy a töltete, hogy „most őszintébben és nyersebben lehet beszélni.” Így hittük legalábbis… Valami ellenkezés, türelmetlenség, hogy most egy kicsit ki lehet mondani. Ennek a forgatókönyvnek az 1001-ik esztendő volt a címe. Kikerestük a helyszíneket, megcsináltuk a próbafelvételeket, és úgy nézett ki, hogy elkezdjük a forgatást. Elmentem két hétre Prágába kicsit lötyögni. De már a második nap éreztem, valami baj van. Hazajöttem rossz előérzettel, másnap reggel telefonált Horváth Márton, a Filmgyár akkori igazgatója. Bementem hozzá a gyárba, azt mondta: „Nem megy a maga filmje, leállították fölülről. De Máriássy Félix beteg” – a szívével volt valami probléma – „itt van a forgatókönyv, már megbeszéltem vele mindent. Ez szerencse a szerencsétlenségben, mert ez egy sokkal jobb film lehet.” Olyan ingerültség fogott el, hogy hazamentem, és ezt a szar forgatókönyvet bevágtam a kis szobába. Két vagy három nap múlva kérte, hogy adjak választ. Amikor újra telefonált, azt mondtam: „Jó, megcsinálom.” Hazamentem, elolvastam, mondom: „A rohadt életbe...” Éreztem azonban, mozog benne valami... Horváth azt mondta: „Csinálhat, amit akar, csak a végét nem lehet megváltoztatni...” Először is megnyertem Galambost, hogy radikálisan írjuk át a forgatókönyvet, ami egy kétélű helyzetté vált. Egyrészt, mert ott elismert, fiatal, sőt divatos szerző volt, másrészt kapott egy fekete pontot: „Már ez a fiú is kritizál bennünket…!” Ezalatt a politikai mondandó miatt betiltott forgatókönyvet kell érteni. Három nap alatt feldobtunk egy cselekményvázlatot. – Az a víz-ügy, az artézi kutak története is megvolt? – Igen. Ez volt az alap, amiről egyébként a Népszabadságban egy nagy riportot írt Galambos Lajos. Lementünk Kecskemétre, megtaláltuk ezt a homoki világot. Másnap tovább agyaltunk együtt. A sztori alapja két különböző jellem találkozása. Egyikük a napszemüvege mögé húzódó, megfáradt mérnök, sikertelen, bizalmatlan és tartózkodó; a másik felrobban az energiától, középszintű vezető, köti a pártfegyelem, vagány, erőszakos, teli humorral, akkora szíve van, mint ide Lacháza. Minden kell neki, és mindenét kockára teszi. Két kezével átszitálná a homoktengert egy csöpp vízért! És mindkettőjüknek ez a rögeszméje. A homok közepén egy rozzant lakókocsi, abban egy napszemüveges férfi, egy öreg írógép és jobb híján egy flóberpuska. Az elhagyott vidék, a magányos hős. Ja, és egy levél, amit ezen az öreg írógépen ír. Így kezdődött az én levélmániám, amivel majd később sokat kínlódtam. Jó amerikai modell… Kicsit sematikus. Majd a színészek…! Galambos hajnalban leült az írógép elé, mellette egy fél liter fehér homoki bor – izsáki. A forgatókönyv elkészült az első három forgatási napra, már kettőt le is forgattunk, ő meg írta a további néhány napi penzumot, ott, a homok kellős közepén, a helyszínen. Pálos és Szirtes bele-bele lestek a gépiratba, hogy mit fognak mondani. Elhessegettem őket… Galambos verte az öreg írógépet keményen – rezgett a félig telt pohárban az izsáki fehér… Nekem meg kameraállások, optikák használata, a napszakok változásának ritmusa – éjjel, hajnal, alkony – forgott a fejemben. Éreztem, rájöttem, itt és most nem lehet milliméterre kicentizett képekkel és a színészek előre felrajzolt jelekbe állításával dolgozni. Csak könnyű kézzel, ahogy a halász egy szép halat kiránt a vízből, előre látva saját mozdulatának és a hal sorsának sztoriját. Láttam, éreztem Pálos Gyurit az éjszakai nagyváros utcáin csellengeni, Szirtes Ádám néha sírásra ránduló száját, ölelő gesztusait. Rohangálnak, káromkodnak, a homoki viharban alig tudnak beszélni, gyanús-gyanús – kommersz, mármint ez a két pasas és a történet –, de még elcsíphető, kifogható a hal… Rögtönzés volt, ott alakult, sült és főtt az egész film. – Például az a jelenet, amikor feltör a víz az artézi kútból és akkor olyan nagyon örülnek, hogy hempergőzve legurulnak a homokon, szinte mint a gyerekek. – Rögtönzés volt, játék az egész. Természetes lét, szinte kamera előtt és azon kívül. Az operatőr a kezében tartja – a kitűnő Illés György –, fél szemmel lesve élőben a játékosokat, másikkal a keresőre tapadva, hogy kinek a hirtelen mozdulatát vagy fejének lassú elfordulását kell majd követnie. Mögötte pedig mi készen állva vártuk, hogy ha mozdulnia kell, legyen támasztéka. Elszakíthatatlan szereplőivé váltunk a filmnek, és ha már így belelendültünk, egy öreg katonai dzsipen vergődve keresztül a homokon, még a napnyugtát is elkaptuk, kedvenc fényeinket. Együtt ettünk, ittunk, örültünk, hogy túl vagyunk egy napon, és vártuk a következőt. Így ment ez harmincvalahány napon át. Utána, ha véletlenül összefutottunk az utcán, nem tudtuk megállni, hogy egy ismerős mozdulattal át ne öleljük egymást, meg ne lapogassuk egymás hátát. Visszatekintve néha úgy tűnik, mintha egy baráti társaság készített volna egy jópofa házi mozit. – Beszéljünk a Szerelemről. Darvas Lili hogy került a filmbe? – Lilivel az Olimpia bemutatóján ismerkedtem meg. Psota játszotta a főszerepet, és Lili játszott egy idősebb asszonyt. Ott futólag bemutattak minket egymásnak, kezet csókoltam, meg váltottunk pár szót. Megmutattam neki a Ház a sziklák alattot. Eredetileg nem őt akartam, hanem Helena Weigelt, akinek egy fotóját láttam a Tükör című lapban, amit Magyar Dezső mutatott nekem. Mint egy eszetlen, kikaptam a kezéből, hazavittem, elkezdtem nézegetni és elkezdtem telefonálgatni, hogy ki ismeri Helena Weigelt. Kiderült, hogy Major Tamás, akit azonnal felhívtam, hogy Helena Weigellel szeretnék találkozni. Addig-addig sürögtem-forogtam, amíg Helena Weigellel meg nem beszéltünk egy találkozót Kelet-Berlinben, az ő irodájában. Kirepültem Berlinbe, elmentem hozzá tíz órára, és a szobában, füstfelhőben ott ült egy szörnyű öregasszony. Szerencsére elmondta, hogy köszöni szépen a nagyszerű ajánlatot, Déry Tibort is ismeri, de nem akar Berlinből elmenni. Akkor én hirtelen megkönnyebbültem. Hazajöttem, otthon pedig azt mondtam magamban: Darvas Lili. Másnap fölhívtam telefonon New Yorkban, és elmondtam, hogy őt szeretném. Csináltunk vele egy marha jó próbafelvételt, fél percig tartott, és eldőlt a dolog. – Hogyan született az ötlet, hogy a Szerelemben a találkozási jelenetet így oldjátok meg? – Eredetileg Darvas Iván egész hazajövetele egy blokkban volt. Tehát: kijött a börtönből, hazament, nem voltak otthon, várt, megjött az asszony, összeölelkeztek, jött a dialógus és vége. Amikor végignéztük a filmet így, ez a rész nagyon elütött a film egészétől. Akkor vetődött föl bennem, hogy ezt ugyanúgy meg kell keverni egy kicsit az időben, ahogy az első novellát. A fő akadály viszont az volt, hogy hogyan találkozzanak. Ez egy ezerszer látott jelenet. Először is adva volt a szűk tér. Tóth Janó rendkívüli tehetséggel oldotta meg a kérdést. Általában az operatőrök mindig nagyobb helyet kérnek, hogy nyugodtan tudjanak világítani. Ilyenkor mindig érzem, hogy túl nagy a tér. Akkor jött az ötlet, hogy először Törőcsik Mari járja végig ezt a szűk teret, a szobát, a folyosót, tegye le az ernyőt, és menjen a konyhába, és ott bukkanjon fel Iván. Akkor jött, hogy milyenek legyenek. Boldogok? Persze, hogy boldogok, de hogy néz ez ki? Most jön két mosolygó ember? És akkor azt mondtam Marinak, „Először az jut eszébe, hogy jézusom, mi lesz most?”. Hogy először az egésznek a szörnyűsége tör föl, a múlt, csak később jön az öröm. – Darvas Ivánra hogyan esett a választás? – Eredetileg ezt a szerepet Pálossal akartam játszani, akibe teljesen beleszerettem a Megszállottakban. Nem akartam, hogy egy nagy sztár játssza, hanem inkább egy kevésbé ismert színész. (Olyannyira, hogy még korábban Hankiss Elemérre is gondoltam, hogy legyen egy privát arc, de ő végül nem vállalta.) Amikor ’69-ben felhívtam Pálost, nagyon örült, mert azt mondta neki az orvos, hogy egy könnyű munkát már elvállalhat (a szívével volt beteg), és épp arra gondolt, hogy felhív engem, hogy nincs-e valami neki való szerep. Meg is állapodtunk, hogy övé a szerep a Szerelemben. Pár nappal később azonban meghalt. Ezután választottam Darvas Ivánt. Meg kell mondjam, hogy annak ellenére, hogy ez a szerep nagyon passzív, rendkívül jó lett. Darvast a modorával együtt imádjuk, de itt az derült ki, hogy milyen hihetetlen jól megvan a modora nélkül is. Csináltunk egy próbát, még egy próbát. Mondom neki: „Iván…” „Tudom, tudom, egyszerűbben” – válaszolja. Mondom, na, jó, készítsünk egy felvételt, akkor még sok minden történhet. De amikor megszólalt, leálltunk, félrehúztam, és azt mondtam: „Ivánkám, add csak a nevedet ehhez a mondathoz.” Rám nézett, elővett egy cigarettát, kiment a műteremből, és rótta a köröket az udvaron. Visszajött, kérdezem: „Mehetünk?”, egy kicsit duzzogva azt mondta, „Igen”. Nagyon nehéz elképzelni, hogy mi zajlik le ilyenkor a színész fejében, hogy miket mond magának. Lehet, hogy semmit, csak a cigaretta kell. Innentől nagyon jó volt. Van az a jelenet, amikor utazik a villamoson, és egy kicsit elfutja a szemét a könny. Tóth Janó nagyon jól kitalálta, hogy legyen rajta kalap, amitől egy kicsit megtörtebb lesz, különben olyan lett volna, mintha a magyar bonviván utazna a villamoson. Nagyon szépre sikerült, boldog voltam, de mondtam neki, „Iván, a könny visszatartása lehetne egy kicsit erősebb.” Erre ő: „Hát, Károlyom, nem vetted észre, hogy mit tettem?” Mondtam: „Pardon”, és lélekben én szívtam el egy cigarettát. Egyébként nem dohányzom… – Hogyan épült föl a Szerelem sikertörténete? – Ennek több szakasza volt. Amikor először eszembe jutott, hogy filmet készítek belőle, felhívtam Déryt, aki rögtön azt mondta, nem lehet: ez a két novella nem illik össze. Próbáltam rábeszélni, de nem ment. Majd egyszer csak hozta a forgatókönyvet, ami azután hat évig hevert. Minden évben benyújtottam, és minden évben visszaadták magasabb helyre, hogy nem időszerű. Azután egyszer csak azt mondták, jó, most lehet. Ennek részben az lehetett az előzménye, hogy talán két vagy három évvel korábban, a ZDF bejelentkezett, hogy Tibor eladta nekik a (nekem írt) forgatókönyvet, amit ő jegyzett, ő írt és ő vette föl érte a gázsit. Felhívtak, hogy vállalnám-e a film rendezését. A forgatás Magyarországon forogna, német színészekkel, bérmunkában. Két napra rá le lett fújva a dolog: a Hungarofilm jelentette, aztán ez nyilván az Aczélhoz került, akit nem akarok piszkálni. Akkor merült fel, hogy a Déry fölvette a német pénzt. A ZDF felé akkor végül azzal a hivatkozással éltek, hogy valami tévedése volt a mesternek, mert a külföldi jogokat is megvette tőle a magyar kiadó: a megfilmesítést és mindenféle jogot, ami sajnos nem adható el. – Vissza kellett fizetnie a pénzt? – A ZDF soha nem kérte vissza a pénzt. Aztán pár év múlva megcsinálhattuk itthon. Amikor Újhelyi Szilárdnak a stúdióvetítésen megmutattuk a majdnem kész filmet, a Szilárd csak fölállt, nem szólt egy szót sem, végigment az udvaron, én meg egy darabig baktattam mellette. Aztán éreztem, hogy milyen kínos, hogy a mellette levő sétámmal valamit várok. Leszakadtunk egymástól, ő kiment a kapun. Másnap előkerült reggel, és azt mondta, hogy ne haragudjak, de nem tud semmit mondani. Szerintem nem akarta elárulni azokat a gondokat, amelyekkel a legfelsőbb politikai vezetésnél találkozott, mert ez a történet valahogy az ő életének egy része lehetett. Két hétig nem volt semmi, de aztán szólt nekem, nagyon boldogan, hogy rendben van a film. Később derült ki, hogy a különböző politikusfeleségek is megnézték, az Aczélné, az Újhelyiné, nem tudom, hány elvtársnak a felesége végigcsinálta ugyanezt. Nem tudom, hogy Kádár látta-e. – Mi lehetett olyan kényes politikailag ebben a filmben? – Volt egy alku, hogy a rab nem jöhet ki a Kádár börtönéből. Ötvenháromban kellett játszódnia a történetnek. De azért befotografáltunk az újságosnál ezt, azt, amazt finoman, tudod? És csak a nagyon vájt fülűek jöttek rá, hogy ez egy mostani újság, amit ott láttak abban a snittben. – Ha csinálsz még filmet, szeretnéd, hogy az valamilyen módon kapcsolódjon bármelyik eddigi filmedhez, hogy folytassál valamit, ami jó volt, vagy hogy legyen teljesen másmilyen, mint az eddigiek? – Tőlem távol áll, hogy lenne egy olyan vezérlő elvem, vagy olyan különleges mondandóm a világról, ami csak az enyém. Nem érzek kényszert, hogy a művész és a hatalom különleges viszonyát obszerváljam. Nem lázadok minden filmemben a diktatúrák ellen, nem vagyok specialistája az azonos neműek szerelmének és nem rendelkezem a csak rám jellemző filmnyelvvel. Ellenben annyi gyönyörű hal fickándozik a nagy vizekben. Ha már kifogtam a legszebbet, tudom, mit akarok vele csinálni. Részlet a Noran Kiadónál megjelenő Makk-könyvből.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2006/09 11-13. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8716 |