Média

Megasztár

A nézők meg a sztárok

Vaskó Péter

A Megasztár ugyan a tehetségre épít, de azon nyomban méretre is szabja, az eredetiség helyett az eladhatóság a mérce.

Észrevették, hogy a kereskedelmi tévéken nincsen esti mese? A hajcsizás előtti időpont nagyon forró idősáv, ötpercnyit sem lehet absztrakt királyfikra, hercegkisasszonyokra és sárkányokra pazarolni. Pontosabban a fent említett bácsik és nénik hőstetteik közben folyamatosan fogat mosnak, hajat festenek és hősileg véreznek (alul).

Észrevették, hogy a kereskedelmi tévék tulajdonképpen csak esti mesét sugároznak? Igaz, jócskán kibővített korhatárral, azaz mindenki jó, aki szívében és szellemében megmaradt gyermeknek. A kereskedelmi tévék mesevilága pontosan követi a varázsmesék narratív sémáit, hiszen csak olyan történeteket tud eladni nekünk, amiket szeretünk, és ami után nyugodtan tudunk aludni.

Kedvenc mesetípusunk pedig a legrégibb történet: hogyan lesz a legkisebb fiúból/egyszeri lányból a legnagyobb arc a birodalomban. Igaz, itt ez egyben csalimese is: a nyurga népi hőst ugyanis a gazdag öreg király menedzseli – és miután kivágatta vele az erdőt, és lecsapoltatta a mocsarat, a helycserés koronaváltás, félország és herceg/kisasszony helyett legtöbbször csupán egérutat és leckét ad neki. Ahogy nekünk is, miszerint mindig a mesélő a nyertes, és amelyik generáció nem tudja elmondani a saját történetét, annak reszeltek!

Falu végén kurta kocsma

A mese ma arról szól, hogy vidéken élünk, a csalánoson túl a szegénysoron, ahova néha eljön a vurstli, és be lehet fizetni a körbeforgó festett lóra és a seprűnyélantennás szuperdodzsemre. De mint ahogy a József nap is bemelegszik a Kis Kulacsban, itt, az EU-végi majálison is jó a móka, sőt, a keleti világ bajnokai még akármire is képesek lehetnének, ha nem lenne olyan alacsony a kilátás a szuterén ablakából.

A legszomorúbb az, hogy már a minimumot is nagyon szépen, földig hajolva kell megköszönnünk a kölcsönkörhintát üzemeltető, örök második TV2-nek.

Valóban hálásak lehetünk, hogy a Megasztár nem az addig egyeduralkodó meseszövést folytatta, amely sorozatban a seggüket valós időben és még valódibb térben vakaró „király lustáit” emelte piedesztálra, és nem is a bevállalós, „na, ki eszi föl a hányást földről?” műsortípust futtatta tovább, vagy egy időre hanyagolta azt a másik szívnek roppant kedves népi mesét, hogy valaki kinyit egy táska pénzt, ami nem az övé, és megtartja (Áll az alku).

A Megasztárban embernek kedves módon tudni kellett valamit, momentán énekelni, és ha valaki nem tudott, az cikinek számított. Az, hogy nem az extrahülyék, mázlisták vagy magukat égető lúzerek, hanem tehetséges fiatalok kerültek a médiafókuszba, olyan különös és váratlan eseménynek számított a közegben, hogy a zsűri és a műsor készítői többször is könnyekig meghatódtak saját magukon, mint akik nem is értik, hogy történhetett meg mindez. És valóban, a transzvesztita lábtöröttek kontra részeg vasutasok kontraevolúciós muhahájával (Csaó Darwin), a tévé saját sztárjainak szívatásán való kárörvendéssel (Ez nem a te napod) és más nélkülözhetetlen élményadalékokkal szemben a Megasztár az értékelhető teljesítményről szólt.

Egy mienkéhez hasonló, elmocsarasodott etikájú országban pedig, amelyben szinte már megszoktuk, hogy sem a jó, sem a rossz tetteknek nincsen arányos következménye, egy ilyen békebelien egyszerű dolog már-már forradalmi tettnek számít.

Persze nem valamiféle megvilágosodásról van szó, a minőségi televíziózás földindulásszerű áttöréséről, lelkük mélyére tekintő műsor- és marketingigazgatók társadalomtudatos és szociálisan érzékeny pálfordulásáról. Mint ahogy sajnos a műsor teljes üzenetének kiolvasása sem kelt megnyugvást, sőt.

Édes édent remélsz

Az „ötlet” ugyanonnan jött, ahonnan a „nézzünk be, mi történik a zuhanyozóban”, a „tolja le a gatyáját médiahonvéd, és guruljon végig ezen a sündisznótelepen” vagy a „nézzük csajok, ki kap ma rózsát az öltönyömtől” remeklések, azaz az angolszász reality formatok világpiacáról, közvetlen mintái pedig az új-zélandi Popstars, illetve az angol Pop Idol és X-Factor sorozatok. A legsikeresebbnek ezek közül a Pop Idol számított, amelynek több mint 30 hivatalos nemzeti licensze és legalább másik 30 nem licenszelt, koppintott adaptációja született. Az amerikai, francia, norvég, török, orosz, kazah, maláj popidolok mellett így a surranópályán megszülettek a koppintott „önálló” nemzeti showk is, az albán (Edi Krasta), chilei (Rojo Fama Contrafama), etióp (Ethiopian Idol), vietnami (Sao Mai) vagy épp német (Die Deutsche Stimme) és magyar (Megasztár) verzió.

Az alapötlet mindegyik műsor esetén ugyanaz a Pygmalion-sztori, azaz a George Bernard (Reality) Shaw: az egyik oldalon beesik a naiv, csiszolatlan, civil tehetség, a laborban a trendnek megfelelően szálra húzzák a popipar Higgins professzorai („Lenn messze délen, meseszép éjen…”), és villámgyors intenzív kezelés után a másik oldalon kijön a piackész májferlédi, a lemezérett, címlapready sztár.

A Szupermodell leszek és hasonló „kulisszák mögé leső” formatokhoz hasonlóan itt legalább akkora, ha nem nagyobb hangsúlyt kap a feldolgozóipar működésének bemutatása, a „hogy készül a marhamájkrém” konzervipari látogatás élménye, mint maga a műélvezés. Persze nem kell valamiféle önmarcangoló leleplezésekre számítani; mint ahogy a manökenvilágból sem a narkó, a halálközeli anorexia vagy a szereposztó díványon való helyes elhelyezkedés van a központban, úgy a popbizniszben sem a cápázás, a helyes playback-technika, a nonstop hakni vagy a cserehang a főtéma, a kamera már-már éterien baráti és igazságos támogató közeget mutat – a megkattanás, kiégés, depresszió és hasonló lejtmeneti fokozatok leginkább a második hullámban érkező dögevő bulvármédiára maradnak. A realityt legfeljebb némi pikírtség és enyhén pikáns, csípős fűszeradalékok jelentik (no meg a merchandise háttérpletyka, hogy ki kivel kavar a zsűri tagjai, a versenyzők, a tánckar, a technikusok stb. közül).

A reality-korrektség persze csak a győztesekre és a médiaérzékeny időszakra igaz – a format bevett szokásainak megfelelően. A selejtezők vesztes lúzerein és nyíltképernyős megszégyenülésén egy ország röhöghet a zsűrivel együtt; az angol és amerikai szériában a kappanhangúak alázásának Simon Cowell szarkasztikus gyorstüzelő fikaágyú volt a főfelelőse (tegyük hozzá – talán sajnos, talán szerencsére –, a magyar változatból hiányzott a beszólós, vérgenyó figura).

Én egész népemet fogom / lazí-tani

A magyar verzió sajátos bukéját az a köztes jelleg adta, ami a kicsi és félérett peremvidékeket jellemzi: a családiasság és parvenüség, hamisság és őszinteség, nosztalgia és sznobizmus elegye.

A prekapitalista naiv nagycsaládi giccsfogyasztó és félprogresszív ünnepet itthon leginkább az egykori Ki mit tud?-ok és Táncdalfesztiválok képviselték, ki-ki hozta, amije volt, csinálta, ahogy tudta, házilag, magukból egymásnak, s a tévéközvetítés egy csapásra egy csomó olyan új nevet dobott be a köztudatba, akik azután közvetve és közvetlenül is felbolygatták az addigi állóvizet. A Ki mit tud?-szériák és Táncdalfesztiválok aranykorának számító hatvanas években ez a tévés megjelenés adta meg a kitörési lehetőséget, de itt nem lezárult, mint inkább elkezdődött valami, az előadók számára az igazi közeget a klub- és koncertélet jelentette, s a komolyabb szereplők (például 1968-as győzelme után az Illés) már vissza sem mentek, a tömegízlésnek tett olcsó engedménynek titulálták a Táncdalfesztivált.

Ekkor persze még úgy tűnt, hogy az utcán és téren is lehet valódi élet a tévén kívül, a beatet jellemző közvetlen kapcsolat és a közösségi érzés eleven ereje képes átformálni a sematikus struktúrákat, az importált, de sajáttá tett „mi zenénk” kifejezhet valami zenén túlit, pénzen kívülit, társadalmilag és generációsan fontosat. A beat ellenkultúrája (miként később a jóval radikálisabb punké) a függetlenségért és hitelességért folytatott harc volt, a fiatal generáció kritikája és számonkérése a megalkuvó felnőtt társadalommal szemben. A hazugnak és sekélyesen (üzletileg, politikailag) számítónak tartott establishmenttel szemben létrehozott ellenkultúra tétje az volt, hogy képes-e az önmeghatározásra, önkifejezésre és legfőképpen alternatíva felmutatására, vagy csupán a tiltakozásra futja erejéből. Nonkonform attitűdjével összhangban ihletőként a beat mindehhez a páriák zenéjéhez, a blueshoz és a törvényenkívüli, a sorból kilógó írókhoz, költőkhöz (Ken Kesey, Jack Kerouac, Gregory Corso, Allen Ginsberg) vagy filmekhez (Szelíd motorosok), színészidolokhoz (James Dean) fordult, a punk pedig a minimalizmust (4 akkord mindenhez elég), valamint a munka- és vesztenivaló nélküli vesztesekkel való szolidaritást választotta.

Az eredmény ismert: félsiker – nagyszerű zenészek, írók, filmesek és alkotások mellett kiforratlan alternatívák, elmaradt megváltás, korai exitusok, forradalom helyett felnőttkori beilleszkedés (beolvadás) és maradványként a „nagy nemzedék” iránti beszáradó nosztalgia.

Miután elhalkult az utcák, terek és klubok hangja, az utóbbi évtizedek győztese egyértelműen a szobában szóló média lett.

Amikor pedig a kisközösségi otthonos Ki mit tud?-szériák és Táncdalfesztiválok időszakát (amikor a zenei játszma inkább kultúrpolitikai élezettségű volt, középpontjában a sanzonbizottsággal, a lemezgyárral és persze mindenható igazgatójával, Erdős Péterrel) felváltotta az új piaci trend, ahol a tévé közvetett és absztrakt jellege összekapcsolódott az elsődleges kereskedelmi szempontokkal, az döntően meghatározta a sztárkultusz alakulását is.

Kölcsön kenyér

A piacvezérelt médiakor egy pillanat alatt újrabútorozta a társadalmi teret, és kiosztotta az új szerepeket. Egyéni és generációs akciók lefújva, jöhet a profi menedzser-varázslat és a tudatos imidzs- és csapatépítés, a zene termék, a zenész pedig eladó. Az már pedig a költséghatékonyság része, hogy a trendeket pedig egyszerűbb és olcsóbb kopírfűrésszel koppintani, mintsem feldolgozni és adaptálni. A média sem elsősorban teret és lehetőséget jelent immár, nem üzenőfal, hanem reklám- és marketingfelület. Ez a „profi” hozzáállás nagyjából ki is végezte a 90-es években a hazai könnyűzenét, és csupán valamilyen különös nyálkát, gépi-pop plazmát hagyott maga után, amiben annyi kezdeményezőkészség és erő sem volt, mint egy tengeri uborkában.

A Megasztár három évada tulajdonképpen ezt az utánjátszó gyarmati karaoke-hangulatot folytatta tovább. A TV2 tutira ment, mivel reality-tapasztalatából tudta, hogy a média sztárkijelölő mechanizmusa önbeteljesítő, és amúgy is jobb a végeredménnyel, mint a reménnyel házalni, így a műsor már nem is felkutatott tehetségeket, hanem néhány fellépés alapján egyből instant sztárt, sőt megasztárt ígért (akiből így valószínűleg később esetleg lehet még giga-, terra- és petasztár is). Az már más kérdés, hogy a fénykör elmozdításával a tegnapi megasztárok a ma kilosztárjaivá és a holnap deka- és millisztárjaivá válnak, de ez persze még csak jobban aláhúzza a médiaközegtől való függést, hogy egyedüli értéke a tárgyakat megvilágító csodalámpának van, és hogy a mítoszképzés mechanizmusa erősebb minden mítosznál. És valóban, a műsor támogató médiajelenléte nélkül a friss hajtások szinte azonnal elszáradtak, az új tehetségek miatt háttérbe szoruló tegnapi tehetségek legtöbbször légüres térben találták magukat, a show lélegeztetőgépéről lekapcsolva leállt karrierjük vérkeringése.

Ez persze nem csoda, ha azt tekintjük, hogy a Megasztárban felvonultatott friss tehetségek saját erős repertoár felvonultatása helyett (persze, honnan?) muníció gyanánt jobbára a tihanyi mulatóhajót idéző 10-20 éves slágereket kaptak, olykor pedig a műsor átcsúszott a nagy magyar popszcéna mikrohullámon újramelegített retro-showjába.

Van abban valami roppant kínos, amikor a tévészerepléssel megvett és kényre-kedvre szabott-varrott ifjú sztárjelöltek jó pár évtizede befutott sztárok emblematikus angol dalaival lépnek fel; az ember nem tud szabadulni a zenei banánköztársaság gondolatától. Ez az utánjátszó tartományi remake-fíling tökéletesen hiteltelenít mindent, ami a feltörekvő fiatalok nagyszerűségéről elhangzik a zsűritől, hiszen ezek a máshol, mások által sikerre vitt dalok legtöbbször csupán a nagyokkal összehasonlító vízmértékek, és annak szomorú bizonyítékai, hogy nincs saját hozadék (a műsor után készülő „saját” lemezek harmatossága sajnos csak erősíti ezt az érzést).

Persze nem kell nekünk saját zenei kultúra, elvagyunk a pampuskás nosztalgián és a túltermelt angolszász piac farvizén hajókázva, mindenesetre van abban valami bizarr, ahogy kétmillió magyar hallgat lelkesen egy tört angolsággal előadott produkciót, amiből maga az énekes és a hallgatóság 80 százaléka egy kukkot sem ért, de ismerős neki valahonnan.

A leharcolt sláger-trendek morzsáinak összeszedése jó egy tábortűz vagy egy lagzi hangulatának emeléséhez, de ha három évadon keresztül egy egész nemzedéket szoktatnak az utánjátszó konzumpop gasztronómiájára, és a szintetikus sztárelőállítás karrierjét kínálják fel neki járható útként, az már szinte megalázó zsoldos-sors. Persze ha elfogadjuk, hogy csak a médialámpás fénykörén belül van élet, úgy az ennek való kiszolgáltatottság könnyen konform viselkedést, alkalmazkodást és elfogadást szül, ami tökéletesen illeszkedik egy konform közeghez (mint a tévé) és korhoz (mint amilyen a jelen).

A naivitás, a zavar és remény, az amatőr félszegség áru, ráadásul gyorsan romló, ki kell hát használni, amíg nem pereg le a hamva. A média mindezzel jól jár, kaszál, ráadásul újratermeli saját középműfajiságának vendéglátósait, és tehetséggondozó szerepben tetszeleghet. A versenyző is jól járhat, a jó hang és énektehetség adomány, egy ilyen médiával kötött nem túl büszke alku pedig később akár még sikerre is vihet egy-egy egyéni karriert. A nép is jól jár, lehet hőse, akiért szoríthat, és fürödve a közvetlen demokráciában nyomhatja a pénzes sms-szavazatot (kapaszkodjanak meg: 2005-ben 13 milliárd forintot költöttünk tévés szavazásokra).

Éppen csak az a generáció járhat rosszul, amelyikkel elfelejtetik, hogy kölcsönmese helyett lehetne saját története is, hogy hőseit, stílusát válassza maga, érzéseit saját szavaival fejezze ki, hogy nem kell mindenkinek tetszeni, és hogy van fontosabb, mint a nézettség és népszerűség. Hogy lehet saját kiharcolt helye a nap alatt, és lehet, hogy jobban jár, ha zenéje, neve és lelke nem a vállalaté.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2006/08 24-27. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8690

Cikk értékelése:

szavazat: 1099 átlag: 5.59

előző 1 következő

új komment