Ardai Zoltán
Professione: reporter/The Passenger – francia-olasz-amerikai-spanyol, 1975. Rendezte: Michelangelo Antonioni. Szereplők: Jack Nicholson, Maria Schneider, Jenny Runacre, Ian Hendry. Forgalmazó: Warner Home Video. 126 perc.
Ahogyan bizonyos nagyhírű régi festmények nagy falakra készültek, úgy, olyan gazdag értelemben készült mozifilmnek a hetvenes évek egyetlen fikciós Antonioni-rendezése: csak a mozivásznon bomlik ki előttünk. És mégsem volt indokolatlan némi cinéphil izgalom a Foglalkozása: riporter DVD-kiadása előtt. Itthon ugyanis csak égi kiválasztottak tudhatták biztosan, hogy létezik-e ennek a három évtizedes darabnak olyan celluloid-kópiája, amely hozzávetőlegesen az egykori vetítések képminőségét nyújtaná. Ha a ’75-ös Antonioni-darab DVD-változatának alapja nem az ismerten, fakó, elkékült kópiák egyike, úgy elveszettnek hitt filmtartalmak válnak majd regisztrálhatóvá a képernyőn.
Mert az a szinkronizált sápatagság, amit a honi tévé Foglalkozása: riporter címmel a kilencvenes években leadott, gigant képmérettel sem nyújtott volna többet ennél: a sztori ugyan szószos, de követhető, miközben a szószból rikítóan ütközik elő egy-két túlszövegezett szcéna mesterkéltsége. E változatban még a film koronaéke is – a záróképet közvetlenül megelőző, hamar klasszikussá vált hétperces vágatlan jelenet – csupán újabb bosszantó lelassulásnak hat egy amúgy is fene ráérős, muzeális szenvelgésben. Látni persze, hogy az Afrika-járó londoni riporter, David Locke (Jack Nicholson) szituációja nem súlytalan, látni rendszeres nyakrándításait is – ilyenkor mindig megnyalja kiszáradt száját –: a saját életével mélyen elégedetlen ember egy halott irataival új életet próbál kezdeni, mely kísérlete viszont megöletéséhez vezet. Természetesen egy-egy adott szüzsének önmagában véve is lehet valami poétikai értéke, és ez a személycsere-sztori – minthogy akadnak némely firkái – jelentősen is tárgyalható (talán mellékes, hogy a mű az afrikánus jobboldal rút realitásával egy stilizált, szentszűzies gerilla-baloldalt állít szembe). Ám úgy rémlik, maga a sztori is módosul, ha nem összetöppesztett és hozzá még tintás tejföllel átitatott képekben, hanem a ’75-ös formátum szerint vonul el előttünk, amikor még nem bágyadt sárga, hanem drapp volt a Szahara sivataga a Foglalkozása: riporterben. Valaha a turbánok erre a roppant drappra mint hatalmas lokálszínű felületre rajzolódtak spontán-dekoratívan. A főcím alatt, amint anno begördült a moziképbe Locke dzsipjének drabális orra, hosszan betöltve a vászon alsó harmadát, hasonlóan óriási, lilás spektrum suhant el az oázisban ácsorgó beduinok feje fölött a kamera fénytükrözéséből. (A nyűtt videón észre sem venni ilyesmit.) Majd egyre több vizuális és hangi mozzanat erősítette meg azt a kezdetkor megalapozott benyomást, hogy Locke élete egyfajta káprázatban imbolyog. Előbb keservesen imbolyog, majd pedig egyszerre nyílik meg a szabadságmámor és a halál felé. Amikor Locke oly hosszan ül a szobában Robertson imént felfedezett teteme fölött, valaha a moziban a kitartott kép telített volt, mert a hangoknak (dongólégy, zúgó ventillátor, egy fuvola a poros tájról) különös együttléte támadt a sarokban álló üres szék (a támlafa) néma fénylésével és azzal, ahogyan az a sok világosan kirajzolódó tárgy pihent abban a szobában. Egy londoni nappaliban falra akasztott rajzok üvege tükrözte a Temze-partot; egy barcelonai sörözőben krigligyűjtemény csillámlott-villámlott, reszketett az utca a kirakatüvegen. A jelenetek az összes akkori nézőt a turisztikus kószálgatás – a kegyelmi idő – ismerős, de ezúttal elváltozott, halálközeli légkörében úsztatták. Ebből lett a késői tévés formátumban vontatottság, holott egykor éppen ez erősítette fel fölöttébb a névtelen útitárs lány auráját. Maria Schneider a kierkegaardi lányeszmény utókori etalonját alakította itt (barátnők nélküli, olvasással-kószálással érő, saját nemével nem sokat érintkező nőiesség). A halálút hispán szakaszán – amelyen Locke-ot régi és új életének nem kívánt szereplői egyszerre (és egyaránt ádázul) üldözik – a megöletésig erősödött a gyöngyházas képhatás, majd pedig, mire a gyilkosok már elmentek, Schneider a spanyol partvidék beérett estéli pompájával állt szemben, ismét egyedül.
A most kiadott DVD az imént jellemzett két formátum közt, középúton áll, ami inkább öröm.
Extrák: audiokommentár Jack Nicholsonnal; audiokommentár Aurora Irvine kritikussal és Mark Peploe forgatókönyvíróval.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/07 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8677 |
