Varró Attila
The Merchant of Venice – amerikai, 2005. Rendezte: Michael Radford. Írta: William Shakespeare színművéből Michael Radford. Kép: Benoit Delhomme. Zene: Jocelyn Pook. Szereplők: Al Pacino (Shylock), Jeremy Irons (Antonio), Joseph Fiennes (Bassanio), Lynn Collins (Portia), Charlie Cox (Lorenzo). Gyártó: Spice Factory Ltd. / Delux Productions. Forgalmazó: SPI. Feliratos. 139 perc.
A Velencei kalmár talán legnagyobb irodalmi áldozata annak a véletlen egybeesésnek, ami a hangosfilm és a nácizmus születésének, majd elterjedésének idejére vonatkozik: Shakespeare egyik legkedveltebb színpadi műve több mint féltucat némafilm-verzió után lángpallossal kiűzetett a szélesvászon édenjéből, és az elmúlt 75 évben csupán egy árva francia filmadaptációval büszkélkedhet, a messzi 1953-ból. Az antiszemitizmus leghalványabb gyanújától is rettegő Hollywoodnak egy új évezred és egy ledöntött toronyház kellett ahhoz, hogy végre hozzá merészeljen érni a klasszikus életmű azon darabjához, amely a legnyíltabban kezeli a faji feszültségek és idegengyűlölet kényes témáit – miközben a Bárd más remekeit sok éve előszeretettel dúsítja fel etnikai problémákkal, élen a Rómeó és Júliával (West Side Story, China Girl, Romeo + Juliet), sőt az Othello a maga kortárs tiniverzióját is megkaphatta.
A brit Michael Radford (1984) tavalyelőtti álomgyári vállalkozása már csupán azért is megéri a beléfektetett bőséges energiát, mert a lehető legkevésbé formált az átkos művön, meghagyva nem csupán eredeti környezetét és cselekményívét, de a hírhedt perjelenet leplezetlen, szinte örömteli antiszemitizmusát is – így az utóbbi évtizedek legautentikusabb Shakespeare-filmadaptációját épp kor- és szöveghűsége óvja meg a PC-vádaktól, biztos távolban tartva mindennemű modernkori áthallástól. Hollywood első Velencei kalmár-hangosfilmjében hála istennek végre beérte egy precíz, működőképes és hatásvadászatában is csupán az alapművet követő feldolgozással, ami elsősorban az eredeti szöveg erejére és a Caravaggio-képeket idéző látványvilág sötét pompájára hagyatkozik.
Az egyetlen fontos pont, ahol Radford engedményt tesz a mai elvárásoknak (eltekintve a rövid bevezető kötelező redundanciáitól), az éppen a zsidó Shylock alakjára vonatkozik: Pacino erőteljes, szinte emberfeletti uzsorása megkérdőjelezhetetlenül illeszkedik abba a másfél évszázados felfogásba, ami Edward Kean trendteremtő alakítása óta Michel Simon, Gordon C. Scott és más színészóriások szerepformálásán át tragikus hősként ábrázolja az eredetileg komikus torzalaknak szánt, majd századokon át sötét gonosztevőként megjelenített velencei zsidót. Ez az értelmezés Pacino látványos színészi kvalitásaival megtámogatva már nem csupán az eredeti mű főhősének megírt Bassaniót súlytalanítja érdektelenné, de még Irons gyönyörű fegyelmezettséggel alakított Antonióját is háttérbe szorítja – márpedig ez súlyos rendezői öngólt jelent egy olyan feldolgozásban, ami a két velencei férfiú odaadó barátságát finoman, de határozottan viszonzatlan férfiszerelemmé formálja, szokatlan tragikummal felruházva a dráma magányos, melankolikus címszereplőjét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/07 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8670 |
