Filmvilág

Könyv

Marlon Brando: E dalra tanított anyám

A vad

Hollywood lázadó színészfejedelme volt, megszelídíthetetlen zseni, memoárja sem diadalmas sikertörténet.

Micsoda „alakítás.” Marlon Brando évtizedes késéssel – Upor László nagyszerű fordításában – magyarul megjelent vaskos memoárja, az E dalra tanított anyám letehetetlen olvasmány. Nem egyszerűen sztáréletrajz, szubjektív színház- és filmtörténet. Több annál. (A magyar kiadás – nagyon helyesen – kiegészült a szereplők kislexikonával, de elkelt volna egy név- és címmutató is.)

Hősünk hetvenévesen mesélte el életét Robert Lindsaynek, az elmúlt évtized legdivatosabb amerikai életrajzírójának, aki többek között Ronald Reagan memoárjának társszerzője. Szerencséjük volt egymással: az újságíró ügyes szakember, szórakoztatóan ír, nyilván sokat csiszolt az alapanyagon, Brando pedig őszintén kitárulkozott. Persze az önkiadásnak határt szabott: feleségeiről és számtalan gyerekéről nem beszélt. Mindamellett – ezt maga is leszögezi – mint akárki más, nyilván ő sem mindig emlékezett pontosan és elfogulatlanul.

Akárhogy is, számára az önéletrajz nem puszta pénzkereseti forrás. Nem arra szolgál, hogy – mint a legtöbb sztár – valódi énjét elrejtse a média által gyártott persona mögé, vagy hogy piedesztálra álljon, hanem hogy őszintén szembenézzen magával, felidézze pályája legfontosabb eseményeit, szereplőit, s megvonja sorsa mérlegét.

Azt tudtuk, hogy zseniális színész, de a könyvből az is kiderül, hogy okos, a világot és önmagát szenvedélyesen megismerni és megérteni akaró, démonaival küzdő ember. Rendkívül összetett, ellentmondásos, izgalmas személyiség. Úgy véli, élete gyötrelmes odisszea volt, az öröm és vidámság ritka pillanataival, könyve egy másik helyén viszont arról ír, hogy szerencsés csillagzat alatt született. Mindkét állítás igaz.

Szülei fiatalon szenvedélyesen szerették egymást, később azonban mindketten alkoholisták lettek, pokollá tették egymás és gyerekeik életét. Brando imádta az anyját, de az nem törődött vele. Apja félelmetes, durva, hatalmaskodó ember volt, „igazi seggfej” – rettegett tőle. Az ő magatartása alakította ki benne gyanakvását, gyűlöletét mindenfajta hatalommal szemben, s tette rebellis, az elesettekkel, kiszolgáltatottakkal együttérző emberré. Otthon plántálták belé azt a meggyőződést is, hogy nem alkalmas semmire sem. A gyerekkori traumák egész életét beárnyékolták, úgy érzi, minden másképpen alakult volna, ha szeretetteljes családi légkör veszi körül.

Bevallja, élete nagy részét teljes érzelmi zűrzavarban élte le, depressziójával, szorongásaival, megmagyarázhatatlan félelmeivel küzdött. Szeretetre vágyott, de a visszautasítástól való félelmében és bizalmatlanságból többnyire eltaszított magától mindenkit.

Szakmai pályafutása kedvezőbben alakult. 19 évesen New Yorkban, a New School Erwin Piscator vezette színházi fakultására iratkozott be. A Sztanyiszlavszkijnál tanult híres színésznő, pedagógus, Stella Adler – aki szinte második anyja lett s befogadta családjába – hamar felfedezte a fiatal fiú tehetségét. Arra biztatta, ismerje meg magát – és ezáltal mások érzelmi mechanizmusait –, legyen természetes a színpadon, és ne próbáljon „színészkedni”, olyan érzést megjátszani, amit maga nem élt át előadás közben.

Az ötvenes évek elejétől, első filmje után Brando már nem lépett többé színpadra, de tanulmányaiból, színpadi gyakorlatából sokat profitált, abból építkezett. Különösen, hogy – szinte csak Elia Kazan kivételével – olyan rendezőkkel dolgozott, akik a szerepformálásra vonatkozóan ritkán adtak a színészeknek akár csak ködös útmutatást is. Azt várták tőlük, hogy a forgatáson a kész figurát hozzák.

Néhány év alatt ismert színésszé vált, egyik első zajos sikere, a Benedek László rendezte A vad (1953) igazi kultuszfilm lett. A motoros bandáról szóló történet főszereplőinek viselete, motorjai divatot teremtettek, Brandót pedig azonosították a lázadó főhőssel, Johnnyval. Nem is alaptalanul, mert gondolkodásában, lelki alkatában hasonlított hozzá, ezért is tartotta ezt legkedvesebb filmszerepének.

Pályája talán legjelentősebb alakítását, A keresztapa Don Corleonéját 47 évesen játszotta el. Az ő értelmezésében a maffiafőnök nem konvencionális rosszfiú, hanem a maga módján hős. Gyilkosságai ellenére is tiszteletet érdemlő, tisztességes és szolid ember, csak épp egy erőszakos világban él. Brando – miután elképzeléséről sikerült meggyőznie Coppolát – ennek szellemében dolgozta át a forgatókönyvet, alakította át Corleone karakterét.

Egyébként nem ez az egyetlen film, amelyben Brando – mert elégedetlen volt saját figurája megformálásával – forgatókönyvíróként és dramaturgként is tevékenykedett. Legelőször az Oroszlánkölykökön végzett igazítást. Az utolsó tangó Párizsban történetét Bernardo Bertolucci a szereplőihez szabta, s azt akarta, hogy Brando önmagát játssza, s hogy improvizáljon. Ezért is íratta meg vele a saját jeleneteit és párbeszédeit. (Rendezői közül egyébként Kazan és Gillo Pontecorvo mellett Bertoluccit szerette.)

Az Apokalipszis most alapjául szolgáló regényben Joseph Conrad szinte mitologikus alakként rajzolta meg Walter Kurtz alakját, ezért Brando úgy alakította át a forgatókönyvet, hogy a főhős figurája titokzatos, távoli és láthatatlan maradjon. (Láthatatlan azért, hogy – saját bevallása szerint – minél kevesebbet kelljen kamera elé állnia.)

Szerepei abszolválására – nyilván lustaságból is – sajátos módszert talált ki. Úgy vélte, ha nem biflázza be a szöveget, az fokozza a természetesség, a spontaneitás illúzióját, gesztusai természetesebbek lesznek, ezért második filmjétől improvizálni kezdett. Később a szövegeit saját és partnerei testére, jelmezére, a díszletre, különböző tárgyakra ragasztott cédulákról olvasta. A Képlet című filmtől újított: fülhallgatón követte magnóra olvasott szövegét, s párhuzamosan ismételte a mondatokat. A technológiát később tovább csiszolta: a díszlettől kissé távolabb ülő, adó-vevővel felszerelt titkárnője olvasta a szöveget, s ő azt utánamondta.

A színészetet, a filmezést azért komolyan vette, de csak kenyérkeresetnek tartotta. Ha csak tehette – s tehette, mert egyre horribilisebb honoráriumokat harcolt ki magának –, évente csak egy filmet vállalt, néha rövidebb-hosszabb időt, egyszer majdnem egy egész évtizedet kihagyott. Ő volt egyébként az egyik első amerikai színész, akinek sikerült elérnie, hogy a nagy stúdiók ne hét évre kössék le, hanem csak az adott filmre szerződtessék.

Hollywoodot amúgy nem tartotta sokra, a szemében a pénzéhség, a talmi, a döbbenetes tudatlanság és a rossz ízlés szinonimája volt. Persze ez is paradoxon, hiszen Brando is – akár akarta, akár nem – Hollywood emblematikus alakja lett.

Saját kultuszához is ambivalensen viszonyult. Élvezte ugyan a sztársággal járó hatalmat, kiváltságokat, de ezért meg is vetette magát. Szerette, hogy viszonylag könnyen sok pénzt keres, de a hírnevet – állítja – átoknak tartotta, nem igényelte, mert eltorzította emberi kapcsolatait. Úgy tekintett magára, mint aki nem is tartozik a színészi fajhoz.

A filmcsinálás nem vált mániájává. Számára a világ bajai mellett a filmkészítés egyre jelentéktelenebb dolognak tűnt. A filmnél sokkal jobban érdekelte az „utazás, kutatás, felfedezés, keresgélés” s a hasznos társadalmi cselekvés. A „naiv filantróp” felelősnek érezte magát egy jobb világ megteremtésért, az a bizonyosság hajtotta, hogy az együttérzés és a szeretet megoldja a gondokat. Ezért támogatta a cionistákat, később az amerikai feketék és az indiánok polgárjogi harcát, ezért járta a világot az UNICEF nagyköveteként. Indiában még dokumentumfilmet is készített a szegénységről és éhségről, amelyet azonban egyetlen amerikai csatorna sem akart bemutatni.

Brando hetvenévesen úgy vélte, végre az a gyerek lehet, aki mindig is szeretett volna lenni. Végre megtalálta önmagát.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2006/07 52-53. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8666