Pintér Ferenc
Van egy pillanat, amikor sírni még a macsóknak is szabad. BL-döntő, foci-VB idején kimenőt kap a férfiasság.
A mindig gyanús statisztikák szerint sportközvetítést elsősorban férfiak néznek. Ez vélhetően nem csak azért van, mert fogékonyabbak a versengés és az erőpróba témáira, hanem azért is, mert a szurkolás azon kevés élethelyzetek egyike, amikor az erősebb nem számára is engedélyezett az érzelemnyilvánítás. Szénné tetovált kopasz izompacsirták sírhatnak egymás vállán krokodilkönnyeket, ha kikapott (vagy nyert) a csapat, míg ugyanők szigorúan meg kell őrizzék önuralmukat, ha a barátnőjüket vagy az állásukat veszítik el. Mondhatnánk, hogy a sportközvetítés a macsó szappanoperája. Ez a mondat azonban túlságosan jól cseng ahhoz, hogy ne legyünk óvatosak vele. Az ilyen aranyköpést mindig úgy kell venni, hogy meg akar vesztegetni a blikkfangjával, és kettőzött gyanakvással kell megvizsgálnunk a valóságtartalmát. Igaz-e egyáltalán, hogy a sportközvetítés inkább férfi-műfaj? Ellenpéldát éppenséggel találhatunk. 2005-ben a Super Bowl-döntő a nők körében is nézettebbnek bizonyult, mint az Oscar-gála. Kíváncsi lennék továbbá egy kimutatásra a 2003-as vízilabda világbajnokság döntőjéről is, amelyet a magyar és az olasz fiúk vívtak (nyertünk!). Na persze a Super Bowl finálé inkább show-, mintsem sportműsor (világhírű zenekarok lépnek fel, szerpentin, brillantin, ami belefér), a pólómeccs kapcsán pedig adatok híján csak találgathatunk.
Közelítsünk inkább másfelől! Nézzük meg, hogy a sportműsorok szüneteiben látható reklámblokkok milyen célcsoportoknak hirdetnek. A hirdetőknek tudniuk kell, kik nézik az adást, hiszen a létük („a léjük”) múlik rajta. Ebből a szempontból a férfidominancia igazolódni látszik. Két félidő (negyed, menet stb.) között nincs hiány a tévéképernyőn sörből, borotválkozószerekből és nagyméretű, dögös (ám cseppet sem praktikus) autókból. Az érzelmek feletti szigorú uralom macsó „kategorikus imperatívusza” ugyanis (amely a férfivilág számos csodálatra méltó és számos nevetséges sajátosságáért felelős) a sportközvetítések kapcsán fellazul. Ilyen „biztonsági szelepre” pedig szükség van addig, amíg az élet legtöbb területén egy férfi számára még mindig nem megengedett érzelmeinek szabad megélése. Még ha komolyan rájuk is jár a rúd, a fiúk nem sír(hat)nak, a meglett emberek még kevésbé. A saját sorsa feletti szenvelgés a férfi számára szociokulturálisan tilos és életveszélyes, s a hagyomány öröklődése miatt általában nem is kell hozzá külső presszió, a saját lelkiismeretünk sem hisz a könnyeknek. Aki mégis elgyengül, sokat kockáztat, a renoméjával játszik. Ezért is nem készülhetett el a Bridget Jones filmek férfi megfelelője (nem pedig azért, mert „pasinak” lenni eleve egyszerűbb volna, vagy mert a férfiaknak nincsenek érzelmeik.) A zseniális pszichiáter, Mérei Ferenc állítólagos bon mot-ja szerint „egy nő vagy neurotikus egy kicsit vagy unalmas”. Ha ezt elfogadjuk, akkor mit mondhatnánk az ellenkező nemről? Egy férfi pedig vagy pszichopata egy kicsit vagy nyámnyila? Persze, karikatúrák ezek, de a karikatúra mindig valós jellemzőt nagyít fel.
Az érzelmi ventilláción kívül természetesen vannak egyéb mellékkörülmények is, melyek a sportműsorok elé vonzzák a férfiközönséget. Úgy tűnik például, hogy a közösségi érvényesülés szempontjából sokkal fontosabbak az iskolában mellőzött sporttörténeti ismeretek, mint az általános műveltség egyéb elemei. Heidegger félreértelmezésével gyakran még bölcsésztársaságban is sokkal kevésbé lehet beégni, mint ha valaki nem ismeri mondjuk a „La mano de Dios” gól pontos sztoriját. Ha pedig a spanyol vízilabda kerül szóba, illik legalábbis benyögni Estiarte nevét. (Nem kell tudni róla semmit, tényleg elég csak annyi, hogy „ja, ott volt például az Estiarte”, és máris benn vagy a csapatban.) Ez nem csak a spanyol pólós elévülhetetlen érdemei miatt van így, hanem azért is, mert olyan jól ejthető, macsófülnek kedves, latinos hangzású neve van. Lehetne még sorolni ezeket az apró varázsszavakat, hogy Törőcsik vagy Albert-e az Isten, hogy a 20 éves Tyson megverte volna-e Alit a csúcsformájában... Az ilyen témafelvetéssel nemcsak a tájékozottságunkat jelezhetjük félreérthetetlenül, hanem azt is, hogy belevaló fickók vagyunk, tudjuk, „mi az igazán fontos ebbe' a kurva életbe'” (azon kívül persze, hogy egy ütésből hogyan lehet rexet csinálni).
Valószínűleg ilyen legenda lesz a 2005-ös BL-döntő is. A Liverpool hihetetlen küzdelemben 0-3-ról fordított 3-3-ra, majd a tizenegyesrúgások (szinte minden perc egy-egy görög sorsdráma) során végül megszerezte a győzelmet. A diadalt jelentő gólnál gyakorlatilag felrobbant a stadion. A hangorkánból aztán lassan kibontakozott a Pool szurkolói himnusza. Sok tízezer torok harsogta egyszerre a hősöknek, hogy „You will never walk aaaaaalone”. Innentől már nem láttam jól, hogy mi történik. Asszem, valami belement a szemembe.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2006/07 49. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8663 |