Beregi Tamás
A jó kalandregény nem akar többnek látszani, mint ami valójában, A Da Vinci-kód a prófécia szerepében tetszeleg.
Kultúrtörténeti regényt írni: csábító, mégis veszélyes vállalkozás. A valóság és a fikció ingoványos határvidékén bolyongó író rengeteg problémával szembesül. Mennyire ragaszkodjon a történelmi tényekhez, és mit bízhat a fantáziájára? Meddig hihető a történet, és honnantól veszít hitelességéből a mű? Megengedheti-e vajon magának, hogy kénye-kedve szerint játsszon a történészek és levéltárosok által szentesített dokumentumokkal, vagy akár meghamisítsa azokat? Miként tálalja úgy a mondanivalóját, hogy a laikus és a beavatott számára is izgalmas legyen? Hogyan vigyázzon arra, hogy az elbeszélés ne roppanjon meg a történelmi információk súlya alatt, hogy a szereplők ne degradálódjanak arctalan és lélektelen papírfigurákká?
Szerb Antaltól Robert Merle-en keresztül Umberto Ecóig sokan és sokféleképpen próbálták megválaszolni ezeket a kérdéseket. A kultúrtörténeti brillírozás rendszerint az elbeszélés drámaiságának sorvadását eredményezi, míg a történés emberi vonatkozásainak kiemelése általában a tudományos mélység rovására megy. Ám a műfaj mégis végtelenül hálás azoknak, akik e kisebb-nagyobb bukkanók ellenére végigaraszolnak az ingoványos határvidéken. A jól megírt kultúrtörténeti regény szinte mindig kultuszművé válik, írójának nevét pedig halhatatlanná teszi.
Dan Brown könyvét, bevallom sokáig nem akartam kézbevenni, mert olyan álságos műnek tartottam, amelynek bűne nem a történelemmel való zsonglőrködés, nem a kultúrtörténeti blöff, hanem önmaga irodalmi jelentőségének túlértékelése. Egy műalkotás szerintem addig elfogadható és addig szerethető, míg nem akar többnek látszani, mint ami valójában. Márpedig A Da Vinci-kódot kultúrtörténeti regénynek álcázott ponyvának gondoltam, olyan ezoterikus fércműnek, amely a súlyos mondanivalót hordozó prófétikus írás szerepében tetszeleg. Miután előítéleteimet félretéve elolvastam a könyvet, és az abból készült filmet is megnéztem, csak egyvalamiben változott meg a véleményem. Pironkodnia nem Dan Brownnak és még csak nem is a feladatát amúgy lelkiismeretes iparosként teljesítő Ron Howardnak kell, hanem nekünk, olvasóknak és nézőknek, akik az eladási toplisták tetejére juttattuk a könyvet, és ezt tesszük majd a filmmel is.
A regény és a film története az egyik legismertebb kultúrtörténeti ikon, a Grál körül forog. A szent kehely egyes legendák szerint az a serleg, amelyből Krisztus és tanítványai ittak az utolsó vacsora asztalánál, más értelmezésekben az a kupa, amelyben a keresztre feszített Jézus vérét felfogták. Megint mások úgy tartják, a Grál nem is kehely, hanem misztikus gyógyerővel bíró kelta eredetű kőtömb. Egy valamiben azonban közösek ezek az elgondolások: a Szent Grál mágikus szubsztancia, olyan tárgy, melynek megszerzése és birtoklása spirituális jelentőséggel bír. Nem véletlen hát, hogy Arthur király kerekasztalának vitézeitől a Robin Williams játszotta New York-i hajléktalanig (A Halászkirály legendája) annyian indultak már a felkutatására. A Grál a kultúrtörténeti regények és az ezoterikus ponyvák elsőszámú kegytárgya: története a keresztény miszticizmus története, Krisztus passiója, a templomos lovagok históriája, a vatikáni folyosókon elsuttogott valamennyi rejtélyes szentencia gyűjteménye.
Dan Brown Grál-értelmezése a feminista ezotéria néhány nyolcvanas évekbeli vadhajtásából nőtt ki. A Da Vinci-kód szerint a Grál nem más, mint Mária Magdolna, aki Krisztus felesége és gyermekeinek anyja volt. Krisztus őt jelölte meg az egyház vezetőjéül, nem Szent Pétert, de az özvegynek magány és bujdosás jutott csak osztályrészül a hímsoviniszta társadalomban. A Konstantin császár által 325-ben összehívott niceai zsinat nem csak Krisztus isteni természetének dogmáját mondta ki, de Mária Magdolna és a női princípium porba alázásáért, a történelmi dokumentumok totális meghamisításáért is felelős: ami azóta zajlik keresztényi egyháztörténet címszó alatt, valójában nem más, mint fondorlatok, hazugságok láncolata, amely a Vatikán hatalmának fenntartását szolgálja. Mária Magdolna kultusza azonban nem szállt a sírba az asszony halálával: Krisztus vérvonalának titkát a templomos lovagok és az úgynevezett Sion rend szektája őrizte – és őrzi a mai napig. A Sion rend nagymesterei között olyan figurák voltak, mint Isaac Newton és Leonardo Da Vinci. A híres polihisztor ősei tudását festményeibe sűrítette – e képek közül is kiemelkedik az Utolsó vacsora. A Vatikán érdekeit védő Opus Dei társaság azonban az üzenetek megsemmisítésén és a Grál elpusztításán mesterkedik a mai napig.
A film hűen követi a regényt, csak apróságokban tér el az irodalmi alapanyagtól. A történet a Louvre kurátorának, Jacques Sauniere-nek meggyilkolásával kezdődik. A hasbalőtt tudós – aki valójában a Sion rend nagymestere – hosszas agóniája során bonyolult rítusokba kezd: kódokat ír fel a múzeum festményeire, köztük a Mona Lisára és a Sziklás madonnára, különféle tárgyakat dugdos a képek mögé, majd lefekszik a padlóra, levetkőzik, egy pentagrammot rajzol saját vérével a hasára, és további feliratok elhelyezése után kileheli a lelkét. A történet főhőse, Robert Langdon (Tom Hanks) és Sauniere unokája, Sophie Neveu (Audrey Tatou) hamarosan rájönnek arra, hogy az öregember a rejtélyes feliratokkal a Szent Grál felé vezető úton indította el őket. Dan Brown értelmezésében az általunk ismert egyháztörténet óriási blöff, a rejtőzködő igazság azonban csak a szimbólumok kutatói, az anagrammák ismerői számára tárulkozik fel.
Bár Ron Howard mindent megtett azért, hogy a regény esszenciáját nyújtsa, épp a zanzásítások, egyszerűsítések erősítették fel a könyv hibáit. A történet számomra már akkor hitelét vesztette, amikor a haldokló kurátor belekezdett a morbid rítusokba. A kliséket már-már paródiába hajló módon halmozó thriller- szál, az azzal összefonódó, felszínes ezotériával, történelmi és művészettörténeti bakikkal nyakon öntött pszeudo-misztikus vonulat egyetlen másodpercre sem hagyta, hogy beleéljem magam a történetbe. A szereplők még a könyv papírfiguráinál is sematikusabbak, és ez paradox módon épp a nagyszerű színészek erős karakterének köszönhető: Tom Hanks hiába ráncolja gondterhelten a homlokát, hiába fejteget bonyolultabbnál bonyolultabb fejtörőket, hiába dedikálja elegáns mozdulattal a kígyózó sor szerencsés kiválasztottjainak szimbólumokról szóló enciklopédikus munkáját, megmarad Tom Hanksnek. Ahogy Jean Reno is csak a már jól ismert marcona zsaru szerepét hozza, és ahogy a bájos Tatou sem tud kivetkőzni az Amélie-ből megismert giccsangyalka szerepéből, krisztusi gének ide-vagy oda.
A legnagyobb gond a filmmel, miként a könyvvel is az, hogy nincs a helyén: nem az Édesvíz kiadó boltjának vagy valamelyik sarki videotékának a polcán látható, hanem a világ legnagyobb könyváruházainak díszpulpitusán és a világ legnagyobb filmszínházainak vásznán. Brown büszkén hirdette, hogy könyve történelmi tényeken alapszik, és terjedelmes könyvlistát mellékelt ennek igazolására. De ha vesszük a fáradságot, és utánanézünk ezeknek a műveknek, hamar rájövünk, hogy a feminista ezotéria, az amatőr történelemspekuláció fércmunkáival van dolgunk. (Ilyen például a regény alapjául szolgáló „tudományos” mű, a Szent vér, Szent Grál). Brown egyik alapvetése azon nyugszik, hogy az Utolsó vacsora című Leonardo-képen Krisztus jobbján ábrázolt figura voltaképp nem férfi, hanem nő, mégpedig Mária Magdolna. Leonardóról ugyanakkor tudni kell, hogy felvilágosult kortársaihoz hasonlóan az újplatonista szépségideál bűvkörében élt, és minden tiszta, ártatlan, következésképpen szépnek tartott férfit erősen feminin vonásokkal ruházott fel: összes Szent Jánosa feminin alak, így a Krisztus jobbján ülő, amúgy tipikusan Szent János-i testtartásban ábrázolt figura is. A Sion rend, melyet Dan Brown történelmi múltú társaságnak ábrázolt, valójában a huszadik század közepén alakult, és Cocteau kivételével nem sok illusztris tagja volt. A regény elején található „köszönetnyilvánításban” Dan Brown olyan könyvtárigazgatóknak mond köszönetet a mű létrejöttéhez nyújtott munkáért, akikkel egyetlen egyszer sem találkozott, és olyan internetes archívumoknak hálálkodik, melyek mindenki számára szabadon látogathatók.
Mindez persze még jól is elsülhetne, ha Brownnak lenne cseppnyi humorérzéke, és kellő távolságtartással viseltetne témája iránt. Az intelligens író megengedheti magának a kikacsintást, Umberto Eco mintájára eljátszhat – sőt, el is kell hogy játsszon! – a kultúrtörténeti kártyavár felállításának majd összedöntésének gondolatával. A Da Vinci kódból azonban hiányzik ez a fajta irónia: Dan Brown, miként Ron Howard túl komolyan veszi önmagát.
Nem az én tisztem megállapítani, mi áll A Da Vinci-kód sikere mögött, de ha mégis válaszolnom kéne, úgy fogalmaznék: az emberi tudatlanság, naivság, manipulálhatóság, mely annál nagyobb, minél ikonikusabb témához nyúl az alkotó. Dan Brown kétségtelenül átlagon felüli ügyességű ponyvaíró, miként Ron Howard is átlagosnál jobb akciófilm-rendező. A hülyék Foucault-ingájának diadalútjáért mégis mi, olvasók és nézők felelünk. Ha valamiért, hát ezért érdemes pár könnycseppet ejtenie Mona Lisának.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/07 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8659 |
