Turcsányi Sándor
Csoportkép Švejkkel. Menzel-hasonmások, Miloš Hrma forgalmistától Ivan Csonkin közlegényig. Portrévázlat az új Menzel film elé.
Volt szomorúbb, ki egy precíz orvos alaposságával tárta fel a beteg nyavalyáit, hogy aztán belássa, csakugyan menthetetlen: Evald Schormnak hívták. Volt hajlíthatatlanabb, harcos, aki haragos esszékben dörgölte az orrunk alá, nemcsak menthetetlen, de elmebajos, születésétől fogva háborodott: Pavel Juraček. Chytilová álmodozó volt, Nêmec vagány. Költőibb nem akadt.
*
Színes, harsány plakát egy ezredik prágai tavaszon. Nagy fellépést hirdet: Helena Vondráčková és Vaclav Neckař. Hogy milyen volt Helena szőkesége (hidrogénezett, most is olyan), arra mindnyájan emlékezhetünk, diszkókirálynő korában Pesten is énekelt. De az a másik! Rég elmúlt ötven, talpig bőrben vagy flitterben, pszeudo-Karel Gott, vagy keleti Johnny Holliday? Vagy csak ilyennek látszik? Miloą Hrma vasúti gyakornok.
Van egy jelenet a Szigorúan ellenőrzött vonatokban: az ifjú forgalmista palánta szexuális gondjain, úgy tűnik, senki sem tud segíteni, orvoshoz kell fordulnia. Specialistához. Az egyik fiatalember nagy hévvel és roppant szakértelemmel magyarázza a másiknak, hogyan kell dugni. Egyformák, mint két tojás. Képzelhetjük, az orvosnak mennyivel szerteágazóbb tapasztalatai lehetnek. Komoly pofával oktatja Neckařt, talán az előjáték apró fortélyaira – mint az ikrek. Jirkát csak az elmaradhatatlan pápaszem különbözteti meg. Ott van ugyan, hisz látható, mégis nyilvánvaló: filmbéli megfelelője Neckař. Menzel Miloą Hrma, az énekes csak helyettesíti. És így lehetett ez pár évvel később, a cseh új hullám utolsó nagy évében készült Pacsirták cérnaszálonban is, ahol a semmivel sem tapasztaltabb ifjú éppen házasodni készül.
Neckař, közel a hatvanhoz, ott van a plakáton. De mi van az eredetivel? Menzel nem énekel. Újra, mint rendesen(?), mint a régi szép(??) időkben, itt, a pesti mozikban a soros bemutatója: Ivan Csonkin közlegény élete és különös kalandjai. Hiányzott. Pedig csak hat év telt el utolsó itthon vetített filmjének (Vége a régi időknek) bemutatása óta. Jöttek a hírek. Tanít Londonban, nagy ember lett a FAMU-n, de fellázadtak ellene a diákok, mert állandóan csak röpköd ide-oda, áremelés idején elkapja a CNN vagy a Panoráma, honfitársai kiáltoztak mindenféle ostobaságokat, hogy még mit nem, ez az ember cenzúrát követel, pont ő, micsoda skandalum! A hírműsorok érdeklődése nem véletlen, a történelmi sorsfordulók egy csomó, egykor hitelt érdemlő személy lejáratódását is eredményezik, bukik az átkos kegyeltje, pokolra kerül a neofita, az orvos rosszul diagnosztizál, a fényképész lencséje görbe tükör, az elnök tiszta röhej, mindenki aláír ezt-azt. Egy filmrendező hiteles maradt. Ám pontos, szellemes és kicsit szomorú nyilatkozatai mögül egy valami ordít: hiánya.
Pedig ami kimaradt, arra első nekifutásból rávághatjuk: jobb is. 1991-ben készített, Magyarországon nem forgalmazott filmje, a ®ebračka opera (Koldusopera) kudarc, maga is siet elismerni minden interjúban, mert szeretjük elismertetni vele. Milyen jó is az ilyet hallani. Először színpadon rendezte meg, évekig – még a film bemutatása után is – a Činoherni Club teltházas sikere volt, csak aztán a moziban… Címe megtévesztő. Hiszen korunk legismertebb cseh drámaírója nem a brechti Háromgarasos operát írta újra, hanem saját drámát készített Gay Háromgarasos regényéből. Egy újabbat. Václav Havel esetében is fölmerül a kérdés, vajon miért? Elképzelhetünk logikus, kézenfekvő válaszokat, de ezek kevéssé látszanak kielégítőeknek. A mű mondanivalója rendszerváltások idején különösen aktuális (akárcsak diktatúrák alatt, meg máskor). Vagy a vadkapitalizmus e vad kritikája mindenre jó, a szavak megváltoztatása nélkül is nyugodtan beszélhetünk általa egészen másról. Lehet az író figyelmeztetően felemelt ujja, vigyázat, álmaink szép új világa, ahová úgy igyekszünk, az ígéret földje sem fenékig tejföl. Ha beérjük is ennyivel, lehet, Havelnak megteszi, de mit akarhatott Menzel? Lefotografálni szépen egy előadást? Egy filmet, végig belsőben, csupa díszletek között? Volt már ilyen, mégis: aligha. Lett. Így alakult. Elkerülhetetlen volt egy Havel-Menzel kűr. (Az elnök irodáját Forman dizájnere rendezte be.) Történelmi szükségszerűség. A legvalószínűbbnek az tűnik, az elnök hitelre szorult – hitelességből.
– Antonín Dura – mondta a pap –tehetséges ember. Bort kérnek az urak, vagy valami mást?
– Egy kis szeszt kérek – felelte a mester – vagy egy fazék forró vizet, hogy eltávolíthassam műszereimről a piszkot, mely, amint látom, több éves.
E párbeszéd a Szeszélyes nyárból való (fordította Zádor András). Míg halljuk, látjuk Rudolf Hruąinskýt – Antonín fürdőmester szerepében –, nagy, rozsdás horoggal arra készül, hogy visszavarrja az érdemdús egyházfi egy gáláns kaland során kialakult tömegverekedésben csaknem leszakított fülcimpáját. Ám mielőtt hozzálátna a kényes műtéthez, jót húz a kért szeszből.
Ez az, ami a Koldusoperában nem sikerült. Bármilyen természetellenes szöveg természetesen hat akkor, ha a nézővel el tudom fogadtatni – mondta egykor, épp Vančura kapcsán, Menzel. A Szeszélyes nyár hőseinek elhiszünk mindent, és közben nevetünk rajtuk. Hruąinský kiadós nyári záporban úszik a hátán, szivarozik és filozofál: nagy pillanata ez a filmművészetnek. A Koldusoperában csak nevetni lehet. Húsz percig, aztán nem a rekeszizom, hanem a tekintet fárad el. Az idős – közben észrevétlenül Európa egyik legjobb színészévé érett – Hruąinský most is ott sétálgat a díszletek között, s filozofál. De szavai értelmén nem tűnődünk. Ráadásul a többiek, korábbi Menzel-filmek kitűnőségei, még ezt sem bírják utánacsinálni. Marián Labuda feszeng és deklamál. Josef Abrhám egy városszéli kórházból hozza a nőcsábász főhőst.
Ez nem volt mindig így, viszont megvoltak a baljós előjelek. A másik Vančura-film viszont remekmű. Azon túl, hogy csattanós ifjúi válasz egy kelet-európai Oscar-díj teremtette várakozásokra – hiszen 29 évesen a világ kitüntetettjeinek sorába lépni maga lehetne a korai megöregedés –, a Szigorúan ellenőrzött vonatoknál is nyilvánvalóbban szól a kilátástalanság életörömeiről. Arról, hogy a reménytelen világ egészen más lehet, mint a benne leélt (mert kénytelen) élet. Az egymással nagy bölcsen vitatkozgató kiérdemesült vagányok – a fürdőmester, az őrnagy és a kanonok – egy általuk igencsak vágyott, ám abban a pillanatban igencsak váratlan szituáció során eljutnak a nagy lehetőség kapujába: gyakorlatban is űzhetnék a szerelmet. Ehelyett egyiküket alaposan helybenhagyják, a másikuk elalszik, a harmadik csak a lábmasszírozásig jut, az viszont egész éjszaka eltart. Mégis mindnyájan méltósággal keverednek ki a cseppet sem dicsőséges aktusból. S várják a következő nyarat, melyről már sejtik is, ugyanolyan szeszélyes lesz. Ott van a kacifántos mondatokban a további pálya, mind a többi film.
Az alapgondolat végül is az új hullám utáni Menzel munkásságában teljesedik ki. A nagy hrabali trilógiában, mely négy filmből áll, de csak kettő köthető az idős libeňi mester írásaihoz. Mitől trilógia akkor? Mert a négyből egy előirat, előszó csupán. Az új hullám nem csak magától ért partot. Kevéssé bársonyos (politikai) szelek is rásegítettek. Menzel 1969 és ’74 között nem készített, nem készíthetett filmet. A régi időknek körülbelül 1970-re lett teljesen végük. A politika ugyan akkor fordult, amikor tudjuk, de kellett hozzá egy kis idő, amíg az új fiúk idáig is elértek. Papouąek 70-ben készült filmjét, a Hogo, fogo, Homolkát (Homolkáék az uborkafán) már az új filmhez számíthatjuk, s ami ezután jött, már posztnové vlný, vagy egészen egyszerűen másfajta mozi. Magyarán, 1976-ban Menzel sem hozhatta szóba már a régi dolgokat. Az általános depresszió közepette nyilván nem is akaródzott neki. Elkészítette a Magány az erdőszélen című filmjét a kivonulásról, s annak árnyasabb oldalairól. Ez persze az adott korra, szituációra mélységesen jellemző volt (Prágán kívül még számos egyéb helyről volt módja kivonulni akkoriban bárkinek), de mégis úgy érezhetjük, na, ez megvan, aztán majd csak lesz valahogy. S hogy ez nem csak kósza érzület, a következő mű, a Mesés férfiak kurblival igazolja. A fölnőni kényszerített Menzel immár két-három évente dolgozik a korábbi, évenkénti opuszokkal szemben. Ez saját filmjeiben való egyetlen abszolút főszerepe. A magányosságról beszél. A filmkészítés hőskorának magányos cseh filmese ő, Koletáný mérnök. A póz, a szerep nem idegen, hisz a szebb időkben is Arnoątek volt ő, a kötéltáncos.
És ezután következik a trilógia: Sörgyári capriccio, Hóvirágünnep, Az én kis falum. A Capriccio Hrabal világhíres műve, a Hóvirágünnep pedig inkább Jirka és a mester közös erdei sétáinak, egymást lázbahozó ötletparádéjának mozija, gegek, hangulatok, melyek csak úgy ott voltak Hrabal novelláiban, vagy éppen kimaradtak a filmrevitelek során. Mégis, tökéletes egész, falusi bukolika és annak tragédiája, kilátástalansága. A lezáró fejezetet ®denek Sverák írta, aki (s innen az előszó-jelleg), már a Magány az erdőszélen társírója volt.
Jellegzetes, ahogy a mű alapszituációja a közben eltelt tíz év atmoszféráját, eldurvulását magán viselve megjelenik Az én kis falumban is. Hogyan kell megszerezni valakinek a házát? Az eltartási szerződés-féle egyezkedés tíz év alatt csalási manőverré egyszerűsödött. Miről beszél e műveiben Menzel? Roppant ingoványos talajra érkeztünk: a kisember dicséretéről van szó. Ugyanis minden betű, amit ez ügyben le kell írni, abban a pillanatban demagógiává válik. E csapdát csak a költészettel lehet átrepülni. Hrabal és Menzel költészetével. Ha azt mondjuk, hogy a szépen, szeretettel és poézissel ábrázolt hétköznapi élet, a kisember közlekedése embertársai közt és a természetben, egy természetes világban az egyetlen fegyver, amit szembefordíthatunk a gonoszokkal, már az is elég kínos – pedig igaz. Íme itt van, hát nem gyönyörű, és ezt ölitek, pusztítjátok ti napról napra, kíméletlen alapossággal vagy mérhetetlen tudatlanságotokban. Mert végső soron erről van szó. Ezen a tájon még sokáig nem lehet nem politizálni. Gyaníthatóan így volt ez mindig. És fölértékelődik a líra, a költői képzelet, a fantázia. Hiszen még a nyilvánvalóan önéletrajzi tényeken alapuló, még inkább azokat egymás mellé sorakoztató hrabali mű, a Sörgyári capriccio sem „igaz történet”. Mese. Egymáshoz nem illő, mert különböző emberek meséje a szeretetről, amely azért gyakorolható, mert különböző emberek között támad. A Hóvirágünnepnek nincs is igazi története, hacsak egy vaddisznót nem kell annak tekintenünk. Az én kis falum imént már emlegetett sztorija annyira bántó, annyira hamis, hogy nyugodtan nevezhetjük „hazug történetnek” is. Annál inkább, mert ilyen és ehhez hasonló nyilván ezrivel esett meg a valóságban. De hát mi az a valóság? Hogy a pince hetedik lépcsőfokán lesz a legkellemesebb hőfokú a sör? Nem, ez a költészet. És miért ne nevezhetnénk akár a hűtőszekrény középső polcát hetedik lépcsőfoknak? Tán annak köszönhetjük Bán János kiváló alakítását Az én kis falumban, hogy Jaromír Hanzlík mégsem játszhatta el (Pepin bácsi és Leli úr után) harmadszor is a falu bolondját. Aztán persze eljátszotta – értelmiségi szerep volt, mégis ugyanaz: Bernard Sprea a Régi időkben. Vissza-visszatért, mint egy szép rím. Szép rím volt, mint egy ugyanúgy felboruló bicikli, egy ugyanúgy megemelt söröskorsó vagy mint másodszor szaladni át egy kifeszített kötélen.
Nem érdemes összehasonlítani az újhullámos és a későbbi Menzelt, mert nem lehet, nincs is ilyen összehasonlítás. Az írók nyomán lépdelve is nehéz lenne követni őt, mert hisz Hrabal és Vančura egészen más, Havellal meg oda jutottunk, ahová. Mégis, aki kimaradt: ©kvorecký, pedig neki igazán most van a szezonja. Hogy egy kultúra egészében mennyire lehet meghatározó szerepű a filmművészet, arra kivételes példát találunk a cseheknél. Hrabal írásai a behelyettesíteni oly igen igyekvő olvasói képzelet számára a legkellemesebb terepet nyújtják. Gyaníthatóan így lenne ez akkor is, ha egy generációnak – generációs és világhelyzeti okokból – nem elébb, szerencsésebb esetben párhuzamos élményként jelennek meg Menzel (és a többiek, ld. Gyöngyök a mélyben) Hrabal-filmjei. Viszont ez még csak tiszta irodalom. Vančura – más kor, más ember(ek) – maga is készített filmeket. A két háború közti időszak számára szokatlan, de jól utálható szociális érzékenységű, és a filmnyelvvel (Vančura szövegeiben is a nyelv az, amelyben a legmesszebbre jut) kísérletező műveket. ©kvorecký pedig? Eldönthetetlen tyúk-tojás kérdés, a később külső kényszerek miatt író-íróvá vált személy működésében meghatározni a nagy író és a sikeres forgatókönyvíró viszonyát. A választ keresve föltétlen meg kell említeni Ester Krumbachová nevét, aki forgatókönyv-szerzőből vált a kor jelentős cseh írójává. Menzelnek épp nem írt filmet, de az új hullám számos alapműve az ő dolgozatából született (Százszorszépek; Ünnepségről és vendégekről).
©kvorecký becserkészését megnehezíti maga Menzel is. Elhíresült első igazi filmje, a Szigorúan ellenőrzött vonatok előtt a korban, Csehszlovákiában és világszerte oly divatos epizódfilmek elkészítésében vállalt részt. Mára már elfeledett műfaj, mikor három-négy rövidebb história ad ki egy egészestés filmet. Az új hullám Magna Chartájának tekintett Gyöngyök a mélyben Hrabal novelláiból markol ötöt. A Baltazar úr halálát jegyzi Menzel. A kiváló motorversenyző tragédiája(?) után egy halkabb hang jött: a Bűntény a leányiskolában. ©kvorecký Boruvka felügyelő szomorúsága című könyve annak idején magyarul is megjelent. A logikai virtuózkodást ironikus portrékkal variáló mű a filmvásznon is jól mutatott. Direktben, kézzelfoghatóan (szemmel láthatóan) jelent meg ugyanis – ennyire erősen itt először – az abszurditás. Menzel társai Ladislav Rychman és Ivo Novák odáig merészkednek, hogy a sikeresen megoldott eset után a felügyelő elvtárs(!) kiszáll a szerpentinen száguldó korspecifikus gépcsodából (Pobeda), és az autó mellett, a levegőben sétálva fejti ki tökkelütött beosztottjainak a kriminalisztika lényegét. Menzel partnereiről máig se tudjuk, kicsodák, élnek-e halnak-e. A rendező 1968-ban elkészítette a Bűntény a mulatóbant. Hátborzongató belegondolni, bárki is hihette, pályája csúcsán áll. Olyan siker után, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok szinte törvényszerűen csak gyengébben lehet folytatni. De a Szeszélyes nyár következett. A Bűntény a mulatóban is gyöngyszem, elég mélyből, hiszen Magyarországon 22 évet kellett várni a felhozatalára. Első kockáin megjelenik ©kvorecký, és diplomákat osztogat. A hasonlatos cím után azt várnánk, mindjárt előkerül Boruvka felügyelő, és ismét bámulatba ejt briliáns elméjével. De Boruvka nem jön. Az okos ember helyett több hülye ember jön. Énekelnek. Újra megfogalmazódik a képlet, az abszurdnál is abszurdabb módon, már-már közérthetően: a hülye embernél nincs tökéletesebb. Félreértés ne essék, nem a lelki szegények boldogságáról van szó, hanem hogy hülyének lenni jó. Ilyenre vagyunk csinálva, az ember boldogságra, jókedvre, egy ügyre, nagy tál knédlicsekre teremtetett. Mi tudja az ilyen fokú bárgyúságot eladni? Csak a pengő lant, a költészet. Ha nézzük Menzel filmjeit, újra és újra elhisszük, még ha nem merjük is megfogalmazni magunknak, hogy is mernénk, a világ legostobább ügyvédje (20 év alatt szerzett diplomát) védi a földkerekség legpechesebb ártatlan vádlottját. Hol végzik ezek, ha nem bitó alatt? Ám addig énekelnek, táncolnak, röhögnek és röhögtetnek. Nyakukon a kötél, s addig danolnak, míg hóhér, pribék, rendező és néző el nem alszik. A kivégzés elmarad? A stáblistától már nem látjuk, de aligha. Odáig nem jut el egyik film sem, de bennünk ott marad, ott hagyja Menzel. A mozi után a kötél megszorul.
Talán csak következő, Pacsirták cérnaszálon című művében jelenik meg a bűnhődés. A kladnói kohó idillikus kényszermunkatelepéről a hősök szép lassan, egyenként átkerülnek büntetésből valami rémes bányába. Mennek lefele – ki mondana itt olyan marhaságot, hogy Jó szerencsét! – a szerencsétlenek, és mit csinálnak? Lökdösik, piszkálják egymást, röhögcsélnek. Elpusztíthatatlanok? Hogyan is hihetnénk. Csak a filmek mindig időben véget érnek, és azt is tudjuk, hogy a csehek között a legtöbb az egy főre jutó ©vejk. Ám ha tovább álmodjuk, magunkban folytatjuk a filmeket, a ąvejkeket elpusztítják. Mielőtt végképp elsiratnánk őket, hadd emlékeztessek Ardai Zoltán A macska nyolc éve című tanulmányára (Filmvilág 88/5), amelyben Marin Sorescut idézi: „A halál valamennyi kérdésére / ©vejk azt válaszolta / Csókold meg a seggemet!” Így van. Sóskútba vagy kerék alá, tökmindegy: jön újra. Mondhatnánk, könnyű a cseheknek, ©vejkből piszok erősek, exportképesek. De jön Menzel, a legfőbb exportőr, és visszájára fordítja a dolgokat. Importál. Az oroszoktól egy derék katonát. Magyarán, te is lehetsz derék katona. Derék katona, ha nem is minden bokorban, de mindenütt terem. Így Vlagyimir Vojnovics emigráns orosz író regényében maga Ivan Csonkin. Lehetetlen nem észrevenni az azonosságot. Nem is annyira Csonkin és ©vejk, mint sokkal inkább Menzel és Menzel között. Egy rendező mindig ugyanazt a filmet csinálja, mondjuk a bevett közhelyet kedvenceink mentegetésére vagy épp kicsúfolására. Menzel mindig más filmet csinál arról, amit nem lehet leírni, amit szabadkozva most körülírtunk, magunkat is féltve a demagógiától, amiről csak egy költő (filmköltő) szólhat. A közkatona dicséretéről.
Volt szomorúbb… de költőibb nem akadt. Mit tehet a költő? A cseh filmet ma már mások csinálják. Fiatalok. Jan Svĕrák, Filip Renč, Milan ©teindler csak az apja (anyja) neve rovatban és iskolázottságukban emlékeztetnek az új hullámra. Jiří Menzel nem cseh filmrendező, hanem az egyetemes emberi kultúra egyik legfőbb letéteményese.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/05 50-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=865 |
