Barotányi Zoltán
Dokumentarista játékfilm három terroristának vélt brit állampolgár guantanamói kálváriájáról.
A tények nagyjából ismertek: 2001 végén, néhány hónappal a szeptember 11-i terrortámadás után (s persze arra válaszként) az Egyesült Államok hadserege, szövetségeseivel az oldalán, csapást mért az afganisztáni tálib rezsimre, s az országot azóta gyakorlatilag megszállva tartja (többek között a mi hadseregünk aktív részvételével). Az is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikaiak és az északi tartományokból rekrutálódott szövetségeseik maguk sem éppen az emberi jogok feltétlen tisztelete jegyében járnak el, az elfogottakra pedig nem vonatkoznak azon alapelvek, melyeken az angolszász típusú joggyakorlat alapszik (lásd: Habeas Corpus Act). Mi közünk hozzá? – mondhatnánk, szerencsére távoli szemlélői lévén megannyi mediatizált háborús konfliktusnak, melyek közös jellemzői, hogy a résztvevők előbb-utóbb magasról tesznek mindenféle írott és íratlan szabályra, genfi konvencióra, effélékre. Csakhogy a nyugati típusú civilizáció egyik alapvető jellemzője az önreflexióra való hajlam, a készség arra, hogy revízió alá vessék, mindazt, amit civilizációnk nevében tesznek a helyettünk eljáró hatalmak, s naponta megmérjék a tetteket azon a mérlegen, amelyet úgy hívnak: lelkiismeret. Az Út Guantanamóba éppen egy ilyesféle revizionista darab: szigorúan pontos rekonstrukcióval próbálja átélhetővé tenni mindazon rettenetet, megaláztatást, mely hőseink osztályrésze volt sajátos börtöntúrájuk során. A sztori a maga nemében szinte már kafkai hangulatú s néha nem nélkülözi a morbiditást sem: arról a három brit illetőségű, tiptoni lakosról szól, akiknek 2001 végén valahogy sikerült odakeveredniük az afganisztáni tűzvonal kellős közepére, majd hamarosan a guantanamói bázison találták magukat, anélkül hogy bármelyiküket vád alá helyezték volna, és ahonnan csak kétéves fizikai-lelki tortúra után szabadultak. Szerencsétlen emberek rossz helyen, rossz időben – mondhatnánk ez a filmtörténet egyik alapszituációja: dőljünk hátra és élvezzük a kalandot. Csakhogy ez ama bizonyos film, ami sohasem ér véget: itt játszódik az orrunk előtt, ráadásul a rendezői sugallat szerint szerint bármikor újra megismétlődhet – bárkivel, aki egy éppen stigmatizált embercsoport tagja (mint amilyen jelen esetben a politikailag és vallásilag is radikalizálódó anglo-pakisztáni muszlim közösség). A Michael Winterbottom–Mat Whitecross rendezőpáros sajátos eszközt választott a fordulatos rémtörténet rekonstruálásához: az egykori foglyok stúdiófelvételeken emlékeznek az átélt megpróbáltatásokra, miközben magát a történetet már színészekkel játszatja el a stáb. Az efféle, fikciós elemekkel dúsított doksi, ha jól csinálják, jelentős drámai hatást gyakorol, csak épp ebben az esetben halmozottan jelentkezik a dokumentarizmus beépített hibája: amit látunk, az már félig-meddig játékfilm, mely magától értetődően maga sem nélkülözi a műfajban elkerülhetetlen képi toposzokat. A film nem sok időt szentel Shafiq, Ruhel és Asif otthoni életének bemutatására: néhány flashback és börtönbéli életkép szolgál annak bizonyságául, hogy a különböző kultúrák metszéspontjában élő külvárosi fiatalokként egyszerre befogadói a nyugati konzumjavaknak és az iszlám hagyományoknak, ima, hip-hop, kóla és spangli jól megférnek egymás mellett. Csak akkor történik baj, ha egyikük házasodna s ezért hazatérnek Pakisztánba, ahol az események hatása alá kerülnek, majd meggondolatlanul belevágnak egy afganisztáni kirándulásba. A történtek innentől kezdve már ismertek a szorgalmas médiafogyasztó számára: konténerbe zárt foglyok, tömegsírok és tömegkivégzések – a képeken néhol szinte át- és átjárja az édeskés hullaszag. Hamarosan az amerikaiak veszik át az értékesnek vélt foglyokat – korunk antiterrorista katonai-hírszerzői sztereotípiája szerint ugyanis az a leggyanúsabb, aki nyugaton nőtt fel, de keletről származik – a renegátot pedig ütni kell, amíg nem beszél. Az amerikai és brit kihallgatók kétségbeesetten próbálnak igazolni egy alapvetően hamis koncepciót – ez a biztonságpolitikai szlengben „humán felderítésnek” nevezett módszer teljes csődje – történészek szerint többek között ez okozta az amerikaiak vietnami kudarcát, s jelenleg úgy tűnik, a Közép-Keleten sem járnak majd sokkal jobban. Gondoljuk bármit is a megvalósításról, az alkotás haszna kétségbevonhatatlan – csak éppen, a megannyi vietnami témájú játékfilm, riport és elemzés példája bizonyítja, már megint nem azok tanulnak belőle, akiknek kéne. A genetikusan jelenlévő katonai-rendőri bornírtság halhatatlan példájaként a Berlináléről visszatért stábot (ahol a film elnyerte az Ezüst Medvét) feltartóztatták a londoni repülőtéren és kihallgatták őket – többek között arról, hogy óhajtanak-e még további politikai filmeket készíteni. Az értelmetlen csendőrlogika, úgy tűnik, örök és megbonthatatlan.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/06 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8631 |
