Várkonyi Tibor
Merzak Allouache filmje, a Bab el-Oued negyed azt a pillanatot ragadja meg, amikor az őrület útjára indult Algériában; vér nem folyt még, de a szélsőség már jelentkezett. Azóta a baljóslat valóra vált, igazhitűek vadásznak a filmesekre, tanárokra, színiigazgatókra.
Gyanútlanul megy az utcán Z., az egyik algíri gimnázium francia tanárnője. A karján bevásárlókosár, fürkészi jobbra-balra, hol mi kapható ebben az ínséges világban. Fényes nappal, hömpölyög a tömeg a Didouche Mourad utcán, a domboldalnak enyhén emelkedő forgalmas üzleti negyedben. Egyszercsak pukkan valami, alig hallható, csak azok figyelnek föl a tompa zajra, akik közvetlenül Z. mellett haladnak el. A tanárnő véresen terül el a kövezeten, mire föléhajolnak, már nincs benne élet. A halántékán lőtt seb, végeztek vele. Két árnyék suhan tova, senki sem éri utol őket, nyomuk veszett.
Hajnal, éppen fölkel a nap a Földközi-tenger fölé hajló fehér város lankáin. A korai járókelők a járdán holttestre bukkannak: átvágott torkú férfi. Rendőrség, azonosítás. Az áldozat Y., az egyik algíri színház ismert, nagyrabecsült főrendezője. Ma ő, holnap egy egyetemi professzor. Mindannyiuknak az a bűne, hogy átitatta őket a „kozmopolitizmus”, az „idegen kultúra” bűvölete, elfordultak az Iszlámtól. Illetve, ha nem fordultak is el tőle teljesen, de befogadták a „másságot” is, kitekintettek a világba, lélekben megpróbáltak alkalmazkodni egyéb kultúrákhoz is. Büntetésük a halál.
Így megy ez idestova három esztendeje. Algériára rátört a rettenet, a vak bosszú, csöndesen, de könyörtelenül dúl a polgárháború. Nem olyan látványosan, mint Szarajevóban vagy Ruandában: nem dőlnek romba városok, nem bolyonganak hajléktalanok, száműzöttek az utakon, „csak” ezrek halnak meg. Havonta körülbelül ezren, három éve szakadatlanul, az áldozatok száma megközelíti a félszázezret. Kis Bosznia, kis Afrika, átellenben Európával, messze és mégis olyan közel. Csak a külvilág alig ügyel rá, kivéve a közvetlenül érintett Franciaországot, vagy az áldozatokként kiszemelt diplomáciai képviseleteket.
Kemény téma, igazi művész megihletésére alkalmas. Akadt is, akinek volt bátorsága hozzányúlni: Merzak Allouache algériai filmrendező tavaly jelentkezett Cannes-ban, a fesztiválon a Bab el-Oued negyed című alkotásával, és nyomban elnyerte a nemzetközi kritika díját. Azt a pillanatot ragadta meg, amikor az őrület útjára indult; vér nem folyt még, de a szélsőség már jelentkezett, előre vetítve a később bekövetkezetteket. A filmet tavaly, az év végén mutatták be Párizsban. Illetve mutatták volna, ha néhány mozi nem utasítja el borzalommal, rettegve az esetleges megtorlástól: a bombarobbantásoktól, a merényletektől. Békésebben, de ugyancsak nem indulatoktól mentesen február közepén vetítette a budapesti Francia Intézet; az előadást követő vitában akadt hozzászóló – föltehetően algériai diplomata –, aki a film szemléletét, nyugati fogadtatását és visszhangját „a külföldi és világsajtó rágalomhadjáratának, túlzásainak” tulajdonította. Mert szerinte válság van ugyan, áldozatok is vannak, de nem olyan drámai a helyzet, ahogyan beállítják.
Pedig Merzak Allouache története szinte idillikus. Algír egyik legszebb, leglíraibb városrészébe vezet el, a Bab el-Ouedbe, ahol még a francia gyarmati korszakban is „álmodott a nyomor”. A domboldalnak kapaszkodó sikátorokban éltek és élnek az egyszerű emberek; amolyan lerobbant Ferencváros, csupa egyszerű és jóindulatú városlakó, aki alkalmazkodva a körülményekhez hősiesen és elszántan a túlélésért küzd. Maga a rendező is innen szakadt ki, a jellegzetesen mediterrán miliőből, ahol fehérneműk száradnak a hófehér házfalak között, szegénység, de patyolattisztaság. A lelkekben is.
Itt él Boualem, a péksegéd, ez a szerelemre éppen ébredő későnérő kamasz, aki míg a város alszik, ugyancsak szegény mesterénél, Hassannál dagasztja a baguette-eket, a frissen omló croissante-okat. Békésen megvan a világgal, telik a limonádéra (alkoholt soha nem iszik, sört sem). Munka után, amidőn fáradtan hazatér, aludni szeretne. De nem tud, mert a közeli mecset jámborlelkű imámja hangszórón kiáltja a világba, hogy tartsátok tisztán lakónegyedeiteket, szabaduljatok meg a bűzös hulladéktól; így kívánja a Próféta vallása, meg az emberi együttlét elemi szabálya. Boualemnek nincs baja a Prófétával, a hittel sem, bár nem vakbuzgó muzulmán, de aludni szeretne. Végső elkeseredésében elszánt tettre ragadtatja magát. Letépi vezetékéről a hangszórót, a tölcsért titokban a tengerbe veti.
Ettől kezdve a történet szinte naiv is. Mindenki tudja, hogy Boualem a tettes, s a kis öttagú különítmény, az integrista muzulmánok könyörtelen csapata űzőbe veszi. Vagy visszaadja a vízbesüllyedt hangszórót, ami lehetetlen, vagy lakolnia kell. Said, a könyörtelen, bosszút követel a türelmet hirdető imámtól, aki megbékélésre int – a hit igaz képviseletében. De Saidot nem ilyen fából faragták. Ez a piperkőc arab, aki precízen kékíti a szeme alját, a ruházatát mintha skatulyából húznák ki, terrorizálja a családját. Fátyolba burkolná, elzárná a világ elől szépséges húgát, Yaminát, Boualem szerelmét és szerelmesét, ha a hitről van szó, irgalmat nem ismer. A hangszóró-csínyért véresre vereti a péksegédet, akinek nincs maradása. Hajóra kell ülnie, hogy végre nyugalomra lelhessen Európában, Franciaországban, soha többé nem láthatja viszont Algírt, a Bab el-Ouedet. Yamina örökre elveszti szerelmét, de bátyját, Saidot is. A Próféta szellemének könyörtelen őrzőjét egy napon holtan találják az utcán, családja csak a hullaházban lel rá. Said ugyanis valójában idegen hatalmat szolgált. Allouache filmje talán e motívumában a legóvatosabb, ezt ábrázolni is kockázatos. Mert miből is él ez a válogatottan öltözködő semmirekellő, hiszen nem dolgozik, csak négy társával fáradhatatlanul járja az utcát, fürkészi, kit kell megbüntetni a Próféta tanainak a megsértése miatt. A filmben időnként föltűnik Said nyomában és magát Saidot is hajszolva egy sötétszínű BMW, amelyből arctalan férfiak utasításokat adnak, végül a pisztolyt is, hogy ügynökük immár ne csupán eltűnt hangszórót hajszoljon; hanem cselekedjék is. Az 1991-ben játszódó történetben itt bukkan föl finom utalásként a jövő. Mert immár nem Algériáról van szó, nem is az Iszlámról, hanem az egész világról, amelyben a hitetlenekkel szemben irgalmat nem ismerve érvényt kell szerezni a Moszlim egyeduralmának. Said fegyvere immár nem csupán Boualemet kergeti, hanem jelképesen Salman Rushdit is.
Ebben van Merzak Allouache bátorsága. A Bab el-Qued negyed költői film, szép operatőri beállításokkal, léleknyugtató színekkel, de talán éppen ezért fölkavaró. A drámai végkifejlet is szinte ártatlanul csillapító. Boualemnek nem kellett meghalnia, mint kellene manapság, csak hajóra ül, és megpróbál új életet kezdeni Európában. Nyílt eszével, ügyességével később lehet belőle akár értelmiségi is, de kezdetben valószínűleg csupán illegális bevándorló, éhbérért foglalkoztatott építőmunkás, jó esetben olcsón fizetett péksegéd egy franciaországi műhelyben. De azóta odahaza, Algériában a feje tetejére állt a világ.
Mindössze három éve kezdődött, amidőn egy csöndes forradalom félreállította az éppen hivatalban volt katona-elnököt, a Kelet-Közép-Európát ért történelmi fordulat nyomdokain. Demokrácia kell az egypártrendszer után, igazi demokrácia, amelyben minden szinten, a legkisebb falutól a nemzetgyűlésig a nép választotta képviselők szabják meg az ország vezetésének az irányát. Hiszen Algéria maga volt az elvetélt forradalom. Fegyveres szabadságharcban vívta ki a függetlenségét, csupa hazafi, kipróbált harcos került az élére, az úgynevezett harmadik világ mintaországa volt. Csakhogy abban az időben dúlt a hidegháború, az egyszerűsítések korszaka volt. Az „igazságos arab népek ügyét” a Szovjetunió támogatta az „imperializmus” ellenében, és az olyan országok is, mint Algéria, kényszeredetten ugyan, de követték a moszkvai példát. Idegenkedve, mert a vezetőiben, ha halványan is, de élt a vallási szellem, viszont az egypártrendszernél és a diktatúránál alkalmasabbat nem találtak a politikai és szellemi ellenőrzésre. A Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) testesítette meg ezt a hatalmat, jórészt az egykori frontharcosok, a katonák, a hadsereg fönnhatósága alatt.
Mint minden egypártrendszer, ez is hamarosan a korrupció melegágya lett; fölülkerekedtek a kiváltságosok, a nomenklatúra; a gazdaság összeomlott, hiába támaszkodott kezdetben a túlbecsült olajkincsre, a földgáz tartalékokra. De mert mégis Európával, Franciaországgal van földrajzilag átellenben, lassan behatolt a nyugati szellem is. Főként fogékony fiatal értelmiségébe; az ország egyetemi rendszere, hála nyílt szellemű tanárainak, akár példásnak is volt tekinthető befogadókészségében. Ebben a légkörben próbáltak meg áttérni a demokráciára; kezdetben óvatosan, habozva, csak helyi szinten. Az első választásokat, három éve, a községekben rendezték meg. De mert a nép torkig volt a bürokratikus, elfajzott rendszerrel, az eredmény több volt a meglepőnél. Szervezett polgári ellenzék híján a konok vallási párt, a FIS, az Iszlám köz-üdv frontja kerekedett fölül, a legyőzöttnek hitt diktatúrát más diktatúrával helyettesítve, vagy legalábbis egyelőre fenyegetve: a bigott vallásosság, az integrizmus egyeduralmával.
A nyugati világ gyorsan ráeszmélt a veszélyre. Ha Algériában, akár a népakarat útján is a szélsőséges Iszlám jut túlnyomó hatalomra, Irán eszméi megállíthatatlanul elterjednek, a kommunizmussal szemben győztesen megvívott hidegháborút a Dzsihad, az új szent háború pótolhatja. A korábban gyámkodó hatalom, Franciaország volt az első, amely ezt elviselhetetlennek tartotta volna. Úgy vélekedett, hogy akkor inkább semmissé kell tenni a demokratikus választások eredményét. Természetesen nem külső beavatkozással, hanem hagyni visszaállítani a korrupt katonai diktatúra hatalmát. Diplomáciai eszközökkel támogatni a restaurációt: elfeledni a megígért nemzetgyűlési választást, amely ugyancsak a FIS vitathatatlan győzelmét hozta volna, sohanapjára halasztani az alkotmányozást.
A restaurációra a FIS erőszakkal és nyers megtorlással válaszolt. Megkezdődött a gyilkosságok sorozata, az egyéni terror. Először a külföldieket mészárolták le, válogatás nélkül. Algír szívében orosz nőt lőttek le, algériai funkcionárius feleségét, csak fehér bőre miatt. Aztán jöttek a diplomaták, elsősorban franciák, papok, apácák, hittérítők, míg végül elérkeztek az algériai értelmiséghez. Egyetemi tanárokhoz, művészekhez, középiskolai oktatókhoz, mert „az idegen szellem szálláscsinálói”, az Iszlámot fertőző gondolatok elhintői a fiatalság körében. Mire az erőszak erre a polgárháborús szintre jutott, nem késlekedett válaszolni az átmentett FLN-hadsereg sem. A hivatalos kommandók, a bosszúegységek a megtorlásban nemhogy nem kíméletesebbek a terroristáknál, még féktelenebbek. Az áldozatok mindkét oldalról zömükben ártatlanok.
Ebben az átláthatatlan zűrzavarban már maga a FIS is elvesztette az ellenőrzést hívei fölött. Megalakult a GIA, az igazhitűek fegyveres szervezete, amely egyaránt szembenáll az államhatalom erejével és a FIS immár mérsékeltnek minősített, politikai alkudozásra hajlamos vezetésével. Tombol a vak terror, senki sem látszik alkalmasnak a megfékezésére. Rosszabb az északír elvetemülteknél, a baszk könyörteleneknél. Algéria robbanással fenyegeti Észak-Afrikát, a külső befolyás miatt az egész muzulmán világot. A veszély olyan nagy, hogy más természetű, csakugyan demokratikus külső erők is megpróbáltak csillapítani, a megbékélésre hatni. Vallási csoportok közvetítésével kétszer is szerveztek Rómában találkozót a párbeszéd megkezdésére. Csak ketten hiányoztak. Az algériai katonai kormányzat, amely egyelőre hajthatatlan és a fegyveres GIA, amely nem lát esélyt a közvetítésre, folytatja a merényleteket.
Még nem tartott itt a válság, amidőn Merzak Allouache leforgatta filmjét, a Bab el-Oued negyedet. Mint minden ígéretes rendező, akinek fogékonysága van megérezni és megérteni a társadalmi-politikai feszültségek jellegét, jövőbeni alakulását, finom pasztell színeivel is előlegezte azt, ami bekövetkezett, és ahol ma tart országa. Az ő harca nem kemény és nem hajlíthatatlan, inkább csöndes, tépelődő, a lelkek drámáját tükrözi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/05 42-44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=862 |
