Reményi József Tamás
Mintha a rendező épp attól a szociografikumtól tartott volna, amely nélkül a művész-önarckép merő szépelgés.
Megtévesztő regény Hajnóczy Péter Perzsiája. Megjelenésekor, a hetvenes évek legvégén hiába ünnepelte benne az újhullámos irodalmár szakma a megszólalás groteszk méltóságát, a megváltatlanság tragikus fenségét, a szerkesztésmód bravúrját – a közönségsiker az alkoholizmus szokatlanul őszinte „kibeszélésének” és a korszak hamis konszolidációja elleni lázadásnak szólt. Mára ez utóbbi úgy módosult, hogy – az író korai halála nyomán – a mű elébe a legenda került, mintha a Perzsiát művész-önéletrajzként, mementóként olvashatnánk. Igaz, H. P. egész életműve egy egyszemélyes dráma folyamatos megsokszorozása, s ennek a drámának a kulisszáit, „a szenvedés díszleteit” a társadalmon kívülre esett ember devianciája adja, de az írás tétje mindvégig a roncsolt, nyomorúságos és kisszerű életben mégis jelen lévő autonómia- és szabadságigény kitapintása. Előképei között joggal emlegetjük a deliráló Malcolm Lowryt, de közelebb járunk H. P. alkatához, ha például Camus novellisztikájának sivatagi vegetációjára gondolunk. A Perzsia Dr. Horváth Putyi rendezte filmváltozatában egyetlen igazán erős kép utal e tét tragikomikus heroizmusára. Egy fiatalember, újdonsült kapcsolatának bornírt zsarnoksága ellen szegülve, az ég vakító ellenfényében, alulnézetből fölmagasodva, a part végtelen homokján útra kel – hogy titokban megigyon egy sört. E kurta snitt azonban belevész annak a banális eseménysornak az elbeszélésébe, amelynek feszültségét a könyvben a szüntelen írói reflexiók adják (szöveg feszül szövegnek), míg a filmben egy narrátorhangnak kellene gerjesztenie. Hajnóczy regénye két, koncentrikus körön fut. A párhuzamos ívek egyikén egy alkoholbeteg író „fogást keres” fiatalkori traumáin, de az egykori csőd a jelen csődjében teljesedik be, a hajdani életvereség megíratlan marad az immár menthetetlen ember „rettenetes üres, fehér papírján”. A film rendezője az utóbbira, a művészfigura hitelességére összpontosít: az író szobája pontosan olyan, amilyen Hajnóczyé volt a valóságban; Melis László, aki egykor gyönyörű repetitív zenét komponált a Szertartás című Hajnóczy-novellához (majd Mátis Lilla In memoriam H. P. című rövidfilmjéhez), amatőr színészként játssza a hasonmást (modelljénél jóval puhább, puhányabb hasonmást; Petri György pontos Hajnóczy-metaforájából, a selyembivalyból inkább csak a selyem marad). Hamar kiderül azonban, hogy ennek az imitációs igyekezetnek semmi jelentősége. Jelentősége annak van, hogy a filmesek nem akarták elhinni Hajnóczynak: minden, ami érdemleges, ami mély analízist kíván, a Fiúval történik meg, ő a Perzsia főhőse, nem a rá emlékező s „kettejük” rémképeivel hasztalan viaskodó író. A regénybeli Fiú akárha a vesztőhelyére indulna, oly kiszolgáltatottan teljesíti egy ismeretlen lány parancsait, hiszen albérletről albérletre vetődve, családját, iskoláit, játszótársait elveszítve, menekülésszerű első házasságát bevégezve, önbizalmát elveszítve került elénk. A filmbeli fiúnak viszont nem volt „iszonyú tele” segédmunkásként Rákoscsabán, nem lapátolt negyven mázsa szenet négy forintokért, nem kínlódott forró salakkal a jeges huzatban. A narrátorhang ez irányú közlései üresen peregnek el, a groteszk rettenet híres Hajnóczy-emblémája (az öngyilkos ács a saját homlokába vert százas szeggel) hatástalan illusztráció a mozgóképen. Mintha a rendező épp attól a szociografikumtól tartott volna, amely miatt a kezdő írót annak idején a hivatal „új munkásíróként” szerette volna látni, de amely nélkül az úgynevezett művész-önarckép merő szépelgés. És amely nélkül a Fiú valóban csak egy strandon fölcsípett szép szál legény, a „párja” pedig nem veszedelmes kispolgár, hanem magát mórikáló korai megasztár-jelölt (az adaptáció tán legmeghökkentőbb félrebicsaklásaként Krisztina hordja és mutogatja magán azt a „Kiss me” feliratú bugyogót, amelyet a regényben egy WC-papírguriga nejlonborítója visel – egy szüzességét tartogató, céltudatos leány sok mindent megtesz kötelességszerűen, de ilyen holmit nem visel, meg is ölné a drága mama). Pedig a forgatókönyv Hajnóczy műveinek ismeretéről tanúskodik. Finom, bár kontextus nélkül maradó ötlet A véradó egyszerre erotikus és áldozati plakátját ideidézni a kocsma falára, s még szerencsésebb megoldás egy kései rövidtörténetből (A vese-szörp) kölcsönzött trágár dalocska, amelynek egyre elkeseredettebb kántálása kellően érzékelteti a világgal folytatott párbeszéd értelmetlenségét, bármilyen artikuláció végét. A két cselekménysík zenei anyagának kontrasztja ugyancsak kifejező, bár az emlékképekben az olasz sláger-érzelmesség áradata szinte mindent félresodor. A Fiút és Krisztinát alakító Schneider Zoltánnak és Verebes Lindának – a figurák más-más módon végzetes sorsa híján – nincs mit játszaniuk. Kedvesen és ízléssel működnek, de a halálnak és a képzeletbeli Perzsiának az árnyéka nincs ott a játékukon. Ezzel szemben a mamát alakító Takáts Kati egészen más regiszteren szólal meg. Amikor először láttam a filmet, alakítása mesterkélt és modoros magánszámként bosszantott. Másodszorra rájöttem, hogy Takáts Kati a regénybeli mamát „hozza”, tehát tökéletesen társtalan a filmben. Örök csapda – adaptáción számon kérni az eredetit –, ha az adaptáló hűségesen rekonstruálni akar valamit. Hogy valójában mi történik (illetve mi nem történik meg) ebben a filmben, arról talán az akkurátusan lefényképezett látomások árulkodnak a leginkább: Hajnóczy legkétségesebb írói megoldásai a szöveg kontextusában sem működnek igazán, a filmvásznon pedig, mint kép a képben, szánalmasak. A Hajnóczy művei nyomán kimunkált saját vízió még várat magára.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/05 55-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8609 |
