Dániel Ferenc
Cristi Puiu története a beteg egészségügyről, a leépült társadalmakról az utóbbi idők talán legőszintébb kelet-európai látlelete.
Rendkívüli érzékenységű dokumentum-játékfilm, olyan valóságkövető mozgóképtörténet, amelynek nem veszett ki az ázsiója, s éppen nem az ítélkezés az elsődleges funkciója, hanem mindaz, amit önmagunkról, esendő emberekről mondani, leírni óhajtanánk. Helyezzünk nagy hangsúlyt magára a mozira, a felvevőgép már – már kafkai hatalmára, ahogyan szünet nélkül, minden másodpercben drámaian, vagy epikusan követi a történendőket, torkán szorongatva a gyanútlan nézőket. A mi közép-kelet-európai, Bibóval szólva: zsákutcás történelmünkben, egymást átfedő mitológiáinkban a tematika rokonlelkű, a díszletek és kellékek közösen ismerősek, a különféle ízek és szagok emlékeztetnek egymásra. Egy nájlonszatyros civilizáció a Baltikumtól, le az Al-Dunáig, Alpok-aljától Olténiáig. Lakótelepi dzsungelek. Beépített bútorok farostlemezekből. Egyenkonyhák. Egyenfürdőszobák. A lépcsőházak, amelyekben ütemesen alszik ki a világítás. A televíziók, amelyeknek műsorai azonos licencek alapján készülnek. Néhány jószemű vágóval együttműködve montírozhatnánk bábeli panellakást, ahol a rituálék szinte közösek, a kölcsönös nyelvi, ideológiai káromlások skálája igencsak tág. A dolgok rendezhetetlenek, a bánat csak ivással orvosolható, persze, mindig a másik etnikum rossz szokása szerint. (A panelben fel-feltűnne egy-egy korai Forman-snitt, Nyikita Mihalkov, Gothár, Kieslowski, Pintilie vagy Tarr egyenkéglije, s megtalálhatnánk a digitális animációnak azon eszköztárát, amely a sors egyediségéből a szűk térség létformáinak szociológiai rajzolatává „módosulhatna”). S itt nem a létező/nem létező cucilizmusról, mint eleve bukott eszme-kísérletről, utópiáról volna szó, hanem rosszabbról: mindezek zagyva megvalósulásai a LÉT-nek, ahol swifti módon, kifürkészhetetlenül követik egymást az események. Mint ahogy nálunk is, Kádár halálával, Jani bátyánk zavaros hagyatéka az istennek sem akar letisztulni, Romániában a nagy Conducatorék kivégzése óta sem valósult meg gyönyörű oláh képességük a rend +/- újból van központi fűtésük. Nagy dolog. Dante Remus Lazarescu úr – hatvan éves leszázalékolt piás, magányos, gyerekeitől hanyagolt mérnök (?!) – kétféle, egymásnak ellentmondó (?!) rosszulléttől szenved. Feje is fáj meg a hasa is. Lakása, ez a bűzös, takarítatlan, elhanyagolt lakótelepi, maximum 68 négyzetméter = filmgyári díszlettervező számára majdnem „megoldhatatlan feladvány”, számomra/számunkra közelből ismerős. Legföljebb a gyűjtött emléktárgyak és a macskák karaktere különböznék. S az én hazai változatomban pintyőkék is visongtak, a fürdőkádban ételmaradék, szennyesruha pihent. Puiu filmbeli hősét nem tudjuk nem gyanakodva figyelni: mihelyt átkéredzkedik a szemközti lakásba egy kevéske gyógyszerért, és kap tablettákat, a pofájába női szitokszavakat, némi eledelt, muszakát, amire nem vágyik, érezzük, itt baj lesz. Nemzetkarakterológiai szempontból (már ha ilyesmi létezne) a románok Csau vezérnek meg a Secunak tulajdonítják, hogy kevésbé viccesen, kevésbé önironikusan viszonyulnak mentalitásukhoz, mint Caragiale tanár úr vagy Ionesco professzor úr óhajtaná. Nálunk a dzsentri-múlt, a Trianon-nosztalgiázás meg a komcsizás hivatott pótolni az euro-konform ötleteket, amelyekben oláh unokatestvéreink a nagy Európa kapujában sem bővelkednek, náluk is faramuci katyvaszban fortyog a balkáni családiasság, a helyi mocsok meg az importált, harmadosztályú civilizáció sok selejtje, félkészterméke. Puiu sehol sem „mutat rá”, szinte csak rejtve jelzi, hogy lényegünk, reménységünk: az élet sikkad el. A közösségi és perszonális lét. Domnule „Dante” Lazarescu esetében, szó szerint fizikai és metafizikai jelenvalósága. S annak megfogyása. Ehhez kell egy gyatrán felszerelt mentőautó, kísérő ápolónővel, tíz órás, végtelennek tűnő hurcolászás a bukaresti estében, éjszakában kórháztól kórházig, egyik zsúfoltságtól másik befogadásképtelenségig, adminisztratív értelemben helyes kórismétől a műtéti beavatkozás pontos szándékáig. (Én ugyanezt nemrég egy pesti kórház teltházas kórtermében éltem meg, ahol a csonttá aszott rákos betegből, hálótársamból egy fölösleges vizsgálati odüsszeiával kórházon belül rázták ki a lelket hatvan perc alatt. Mire az „özvegye” odaért, az öreget lepedőbe burkolták, miközben a többi vénember falta a langyosodó egyenkaját.) A film módot ad rá, hogy mi kákániai módon tűnődjünk el azon, hol milyen stílű, méretű az egészségügyi szervezetlenség. Szegeden sem, Bukarestben sem a CT-n, az importált műszeren múlott/múlik, hogy betegeinket melyik testrészükön lenne sürgető megműteni. S hogy a kijelölt személy azonos-e önmagával. Nem véletlen, hogy Puiu hősének legalább az adatait folyton-folyvást lecsekkolják. Az orvosok mindenütt okkal, ok nélkül agyonhajszoltak és türelmetlenek. Viccelődnek, mobiltelefonjaikon családi ügyeket intéznek, trécselnek, sietős konzíliumokon egyeztetik a teendőket. A számítógépes informatika keveredik a hagyományos kézírással, a fontosság előírta rend a verbális, családias alkudozásokkal. Ez egyszersmind a film uralkodó stílusa is: Lazarescu úr minden másodpercben jelen van, mondhatni a dolgok (élete?) közepében. Az orvosnak mindenütt elemi érdeke, hogy jóban legyen az osztályos főnővérekkel, mert ha bennük nem bízik, kétnaponta, válságok óráiban lehúzhatná a rolót. Ebből szorosan következik az üzemmenet elsőbbsége. Nem a jó vagy a rossz dönt abban, hogy lepasszolják-e vagy munkába veszik-e a rászoruló beteget. Hanem a játékelméletileg kisakkozható helyzet optimalizálása. S megannyi véletlen. Egy-egy jó szünet. „Jókedv és buzgalom". Elcsigázott idegek és nikotin-telítettség. És így tovább… (A belosztályon végighallgattam a főnővér háromnegyedórás tirádáját: telefonon csesztette a váltótársat apró hanyagságok miatt, tételesen. A túloldalról nem sok ellenvetés „hangzott”. Szakmailag helyénvalónak, de stilárisan bántónak tűnt. Ki dönthet ilyesmiben? Talán a prof. De a profok rendszerint konferenciákra járnak.) Domnule Lazarescu sorsát jelentékenyen befolyásolja a szaga. A mozgókép egyelőre még szagtalan. De a reakciókban, a kísérő látványelemekben mi, nézők is – némi tapasztalattal – osztozhatunk. A film koros hőse már otthon, a lakásában is büdös: mosdatlan, piaszagú, húgyszagú, minden jövevény azonnal érzi belőle az okádékot. Minél tovább bolyongnak vele, s válik ő maga egyre esendőbbé, annál inkább ellene szól testi tisztátalansága. (Mint nálunk a hajléktalanoké: tágas zuhanyozóban még lekezelik őket, „testi érintkezés nélkül”. Mert fekélyesek, fertőzőek és gusztustalanok). A filmben van egy különös pillanat: a mentőssofőr érzékeli: „már nincs szaga az öregnek”. Ez lenne a halál előjele? A Mimi Branescu megformálta mentős-asszisztensnőt egyből visszavezethetnénk Csehov dadusaihoz, Forman és Menzel telivér markotányosnőihez, élet vezérelte bábáihoz. Vagy a mi, jóformában lévő Kis Manyinkhoz. Mind középkorú. Nem vehetők le a lábukról. Átlátnak a közép-kelet-európai szitán. Sohasem lelkendeznek, méricskélnek. Idő kell ahhoz, hogy kezükbe vegyék valamelyikünk ügyét. Hogy patrónáivá váljanak a lököttnek, a nagybetegnek. Ez az ideáltípus a film (az élet) meghatározott forrpontján már diagnosztizál (ha tévesen is), belepofázik, cselekszik, nem nyilvánít ki érzelmeket, de nem is hagy maga után rendezetlen eseteket. Korunk szekuláris Teréz-anyái ők, szakosodván az emberi szenvedés csillapítására, az igazság kijárására, az úgynevezett lelki munka kiiktatásával. Ennél többre talán nincs is szükség Lazarescu úr szolid agóniájának tükrében. Cristi Puiu hősének sorsát, kórházi hányattatását egy aznapi súlyos autóbuszbaleset keresztezi és teszi végzetessé, amely az amúgy is hajszolt bukaresti kórházi esték koreográfiáit végképp összekuszálja. Jobbára csak a hírét halljuk a katasztrófának, véres részleteit nem. Hollywoodi szabályok szerint ezt a mozzanatot, ha érintőleg is, vizuálisan nem lehetne megkerülni. Mert ott aranyszabály, hogy a cselekvő szervezetek, létesítmények munkája mindenképp ábrázolandó. Ha a WTC ikertornyok leomlanak is, kell látnunk segélymunkára rohanó tűzoltókat, rendőröket. S idő teltével: a kimentett embereket. Lincolnék hiten és reménységen alapuló civilizációja ontológiailag különbözik a mi Bibónk vagy a lengyelek, litvánok, moldávok katasztrofizmusától. A morgolódók, finnyázók figyelmükbe vehetnék, hogy ki tervezi és gyártja a CT-ket, s ki volna a félgyarmati sorban élő felhasználó? Ha jól számítom, három évtizede, hogy írhattam Lucian Pintilie nyomban betiltott Helyszíni szemle című filmjéről. A román filmszínészet eredeti nagyágáról. Ebbeli készségüket semmiféle ádáz diktatúra nem volt képes kiirtani. Ion Fiscuteanu, a film főhőse mindazt zsigerből „hozza”, amit az egykori Radu Beligan, Ciaulei nemzedék tudott: hitelesség, a szenvedés torzulásai, a félműveltség kínjai, önsajnálat szatirikus felhangokkal, a magyarmódi drámai önutálat abszolút hiánya. Nem kell tartanunk attól, hogy az új Európában etnikai színezékeink egymásba oldódhatnak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2006/05 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8605 |
